Egy Akatsukis Szerelme 2.évad: Iwagakure Akina /BEFEJEZETT/

10: 2 évvel később

Eltelt az idő.

A 14 éves kislányból, 16 éves nagylány lettem.
Sok mindent nem változtam.
Ugyan olyan makacs vagyok, a robbantás továbbra is művészet.
Ha jobban belegondolok, nem is változtam semmit.
2 év telt el a Chunin vizsga óta.
Az elmúlt 2 évben, sokat gondoltam Tenshire.
Nem hallottam róla semmit, gyanúm beigazolódott.
Elfelejtett.
Tudtam, hogy elfog felejteni.
Attól, hogy ő elfelejtett, én még mindig emlékszem rá.
Tekintettel vagyok a barátságunkra, amit akkor kötöttünk, mikor vissza indultak Homokrejtekbe.
Sarada sokszor próbált rávenni arra, hogy írjak neki egy levelet.
De ha ő nem ír, akkor én miért írjak?
Ha elfelejtett, mint barátot, el kell fogadnom.
Ablak párkányomon ülve, kifelé bámulgattam, néztem az esőcseppeket, amik ablakomra hullottak.
Szeretem nézni, ahogy esik, elgondolkodtató.
Gondolataimból a jelenbe vissza rángatva, az ajtó nyitódása hozott vissza.
- Akina kincsem, minden rendben?
Sóhajtottam egyet.
- Igen anya. Gyere csak beljebb nyugodtan.
Anya beljebb jött. Az ajtót maga után zárva.
Leült ágyamra, és engem nézett.
- Drágám, valami nem stimmel veled. Látom rajtad, hogy valami bánt téged.
- Nem anya jól vagyok, de tényleg.
Ránéztem, és egy biztató mosolyt küldtem felé.
- Ugye tudod kincsem, hogy nekem bármit elmondhatsz?
- Igen anya tudom.
- Nem erőltetetem, ha nem szeretnéd elmondani. Ha jobb lesz a kedved, gyere le nyugodtan.
Anyámra néztem, aki az ajtó kilincsért nyúlt, mikor utánna szóltam:
- Anya
- Tessék kincsem? - fordult vissza felém.
- Honnan tudhatod meg, ha egy barátod elfelejtett?
- Hát ha nem Avarrejteki, akkor úgy hogyha esetleg nem ír neked egy levelet, vagy nem keress. De ez nem minden esetben van így, az is lehet, hogy sok a dolga és nincs ideje ilyenekre.
- Köszönöm anya. - mosolyodtam el, majd újra kifele kezdtem bámulgatni.
Hallottam, ahogy anyám kilépet szobámból, az ajtót maga után zárva.
Gondolataim újra visszatértek Tenshire. Sokszor elképzeltem, hogy mennyire változhatott meg.
Mennyire lett komoly?
Nem mintha szerelmes lennék belé, csak egy barát.
Sarada persze, még mindig abba a hiszemben van, hogy igenis szerelmes vagyok Tenshibe.
Ugyan már.
Kérlek szépen, 2 éve, hogy már nem láttam.
Nem tudok róla semmit sem.
Nem tudom, hogy mennyire változott meg.
Emlékeimben gyerekként látom őt, nem egy 17 éves fiúnak.
Ha kérdeznétek igen, Tenshi 1 évvel idősebb volt nálam, a Chunin vizsgán is.
Shikadaitól sok mindent megkérdeztem Tenshiről.
Hajtott a kíváncsiság.
Szemeimet lecsúktam, majd kifújtam a levegőt.
- Ahj, igazán elállhatna ez az eső.
Leszálltam az ablak párkányról, lementem a nappaliba.
Anya, apa és az öcsém Seichi ott ültek.
- Mikor áll már el az eső?
- Mikor már nem esik, hm
- Haha apa.
Leültem a kanapéra.
- Menni akarsz valahova?
- Seichi, mondtam már neked, hogy ne avatkozz a dolgomba.
- Csak kérdeztem, nah
- De ne kérdezd.
- Elég legyen! Fejezzétek be, elhiszem hogy egyikőtök sem szeret bezárkózva lenni, de most ez van míg nem áll el az eső.
- Anyátoknak igaza van, hm.
- De...
- Nincs semmi de
- Nah, jó. - döltem hátra a kanapén.
- Most, nem mentek küldetésre Akina? Hm?
- Nem tudom apa, Konohamaru-sensei nem mondta, mikor edzeni mentünk vagy valami.
- Biztosan fogtok, majd menni, csak a bátyám lehet más csapatoknak adott küldetést.
- Igen az lehet. De ha nem is megyünk küldetésre, a srácokkal mindig kitalálunk valamit. Csak Metal Lee...
- Miért mi van vele nővérkém?
- Ő mindig kitalálja azt, hogy fussuk körbe százszor Konohát, utánna csináljunk meg 400 felülést.
- Hát, Metall Lee, olyan mint az apja Lee.
- Miért anya? Rock Lee is ilyen volt, mikor gyerekek voltatok?
- Igen, szinte mindig edzett. De jó ellenfél volt, ha edzettünk.
- Csoda ha nem fáradnak ki.
- Valaki szereti az edzést, valaki megkevésbé.
- Nah ez igaz, hm.
- Én például szeretek edzeni, ha a művészetemmel kapcsolatos.
- De amúgy, alapból meg nem, igaz?
- De, akkor is szeretek, csak hát nah
- Aha, persze persze, hm
Mind a négyen elnevettük magunkat.
Mostanában sok időt töltök a szüleimmel, sokkal többet, mint mikor kisebb voltam.
Mikor nincs edzés, és nem megyek a srácokkal sehova, akkor a csáladommal vagyok.
Néha, át jönn hozzánk Minato nagypapa, Kushina nagymama, vagy ha nem ők akkor mi megyünk el hozzájuk látogatóba.
Sőt volt olyan is mikor együtt volt a család, én, anya, apa, Seichi, Naruto bácsikám, Hinata, Himawari, Boruto, Kushina nagymama és Minato nagymama. Ilyenkor sok mindent sütöttünk anyával, Hinatával, Himawarival, és Kushina nagymamával, szerettem ezeket a perceket.
Ilyenkor éreztem azt, hogy sikerült megszabadulnom Tenshitől.
Néha tényleg úgy éreztem, hogy írnom kéne neki egy levelet, hogy hogy van meg ilyenek.
De hát... inkább hagytam.

Végre, elállt az eső.
- Anya, apa elmentem egy kicsit sétálni
- Menj csak.
- Köszönöm. Sziasztok
- Szia.
Kiléptem az ajón, orromat az eső utánni illat csapta meg.
Mélyen magamba szimpantottam.
- Ühm, de jó illat van.
A sétálásból szaladás lett, ki kellett nyújtóztatnom elzsibbadt végtagjaimat.
Hirtelen Sasori mestert pillantottam meg.
- Sasori-mester.
Neve hallatán hátra nézett.
- Akina, milyen kellemes meglepetés.
- Jónapot Sasori-mester.
- Szia. Hova ilyen sietősen?
- Sétálni jöttem, de ebből futás lett.
- Igen, azt látom.
- De most mennem kell Sasori-mester. Viszlát.
- Szia.
Tovább szaladtam, majd egy ötletem támadt.
Eldöntöttem, hogy elmegyek Saradáékhoz és elhívom sétálni, vagy elmehetnénk valahova.
Mikor odaértem, bekopogtam.
- Oh, szia Akina.
- Jónapot Sakura-chan. Sarada itthol van?
- Persze. Sarada, Akina keress.
2 másodperc után, talán még annyisem, Sarada megjelent az ajtóban.
- Szia Akina. - ölelt meg.
- Szia Sarada.
- Há te?
- Megszerettem volna tőled kérdezni, hogy nem megyünk el sétálni, vagy esetleg valahova.
- Anya mehetek?
- Persze Sarada, menj csak.
- Köszönöm anya. Szia
- Viszlát.
- Sziasztok.
Saradával elindultunk.
- Még mindig semmi?
- Semmi.
- Miért nem írsz neki?
- Dehogy írok, ha ő nem ír, én sem neki. Barátok vagyunk, annyit mégis megérdemeltem volna, ha annyit ír, hogy: Nincs semmi bajom, csak mostanában nem érek rá.
- Igen ebben igazad van.
- Nah, de mesélj, mivan veled és Borutoval. Találkoztál vele?
- Miről beszélsz? Utálom azt a gyereket.
- Aha, persze.
- De tényleg.
- Jójó.
- Akkor ne hidd el.
- Nem is.
Elnevettük magunkat.
Pár perc sétálás után, szembe jött velünk Boruto és Shikadai.
- Sziasztok
- Sziasztok.
- Hova mentek Akina?
- Csak sétálgatunk. Ti merre?
- Mi is csak sétálgatunk.
- Pedig, szívesebben aludtam volna otthol.
- Jajj Shikadai. - nevette el magát Sarada.
- Nah, gyertek srácok menjünk.
- Megyünk Akina.
Négyen nagyon jól elszórakoztunk.
Időközben barátnőmre pillantottam, mikor Boruto mellette sétált, vagy egy hirtelen mozdulat miatt, nagyon közel kerültek egymáshoz, Sarada elpirult.
Elmosolyodtam.
De persze, megis fogom neki ezt említeni, mikor négyszemközt leszünk, de számítok arra is, hogy lefogja tagadni.
De azért, én sem vagyok hülye, láttam amit láttam.
- Nah, lányok nekünk mennünkkel.
- Ilyen hamar?
- Igen Sarada, bosszantó egy folytában sétálni.
- Igen Shikadai, persze, tudjuk. Nah, jó akkor sziasztok.
- Sziasztok.
Elköszöntünk egymástól.
- Most hova Akina?
- Nem tudod letagadni.
- Hm? Miről beszélsz?
- Hát arról, hogy akárhányszor Boruto melletted sétált, vagy egy hirtelen mozdulat miatt, közel kerültetek egymáshoz. Te elpirultál. Ne tagadd láttam!
- Rosszul láttad, mert nem igaz.
- De igen, igaz.
- Shannaro, nem.
- De.
- Nem.
- De igen, és kész
- Akina
- Jajj, most mit tagadod?
- Ne, ne kezd el
- Te...
- Akina
- ...igenis...
- Fogd be
- ELPIRULTÁL
- Mondom, hogy nem.
- Te ezt mondod, én az igazam mellett állok.
Még egy pár órácskát beszelgettünk, sétálgattunk, utánna mindketten haza vettük az irányt.
Mire haza értem, anya már megterített, apám és az öcsém, az asztalnál ült.
- Sziasztok
- Szia.
- Gyere vacsoráz, hm.
Leültem öcsém mellé, majd elkezdtem vacsorázni.
Most kivételesen, csendben telt a vacsora idő.
Ahogy befejeztem jóéjt puszit adtam anyámnak és apámnak, nah igen ezt sose fogom kinőni, ők a szüleim, és ha 18 éves leszek, ugyanúgy fogom őket szeretni mint kiskoromba.
Felmentem a szobámba, átöltöztem, és ágyba is bújtam.