Egy Akatsukis Szerelme 2.évad: Iwagakure Akina /BEFEJEZETT/

42: Egy anya aggodalma

*Azula szemszöge*
Csak forgólódok. Nem tudok aludni. Lemegyek a konyhába, és megiszok egy pohár forró teát.
Hirtelen erős, de mégis gyengéd karok fonódnak derekam köré.
- Nem tudsz aludni kedvesem, hm? - fúrta fejét nyakamba, és lágy csókokat lehelt bőrömre.
- Nem. Igazából, nagyon rossz érzésem van.
- Rossz érzés, hm?
- Igen. - fordultam meg karjai között, és meztelen mellkasára hajtottam fejem.
- Nyugodj meg kincsem, hm. - emelte fel fejemet.
Ajkainkat lágyan összeérintette. Vad, szenvedélyes, és lágy csók volt.
Keze fenekemre csúszott, és éhesen bele is markolt
Csókunkba nyögtem. Elvált ajkaimtól, és perverzen mosolygott rám.
- Ne mosolyogj így. - nevettem el magam.
- Igenis egyetlenem, hm.
Kopogásra lettünk figyelmesek.
Férjem magára kapott egy pólót, és ajtót nyitott.
- Szép estét. Miben segíthetek, hm?
- Szép estét. Elnézést a kései zavarásért, ön Iwagakure Akina édesapja? - ahogy meghallottam lányom nevét, az ajtóhoz siettem.
- Igen mi vagyunk a szülei, Namikaze Azula és Iwagakure Deidara.
- Valami történt a lányunkkal, hm?
- Anya, apa mi a baj? - sétált le a lépcsőn Seichi.
- A lányuk kórházban van. A párja hozta be, az orvos megkért, hogy értesítsem önöket.
- Felöltözünk, és indulunk.
- Rendben van. Viszlát.
- Viszlát. - csukta be az ajtót férjem, majd sírva megöleltem.
- Nyugodj meg kincsem, hm.
- Nee-chan miért van kórházban?
- Még misem tudjuk fiam, hm.
- Öltözz fiam, elmegyünk a kórházba.

...

Ahogy megkaptuk az információt, hogy lányom meik korteremben fekszik, egyből odamentünk.
- Hát az anyai ösztönöm. És az anyai aggodalmam nem hazudott.
Benyitottunk. Tenshi Akina mellett ült. Lányomnak vízes ruha volt a kezén, lába, oldala bekötözve. Nyakán durva harapás nyom.
Odarohantam hozzá:
- Kincsem. Mi történt veled? - folytak le könnyeim arcomról.
- Mi történt vele, hm?! - ragadta meg Tenshit ruhájánál.
- Uram.
- Apa...ereszd el.
- Sajnálom, hm. - engedte el, és az ágy másik oldalához állt.
- Nee-chan. - ölelte meg nővérét Seichi.
- Jól vagyok ne aggódjatok. - ölelt vissza, és egy puszit nyomott öccse homlokára.
- De mégis mi történt veled? Miért van a csuklódon vízes ruha? Miért van a lábad, az oldalad bekötözve?
- Nem szeretném elmondani. - hajtotta le fejét.
- De kincsem, anyád és én nagyon megilyedtünk, amikor az egyik nővér az ajtónk előtt állt, hm.
- Sajnálom, de nem szeretnék róla beszélni.
Szívem hasadt meg, hogy a lányom nem mondja el.
Könnyeimmel küszködve mentem ki a korteremből.
Magam után zárva az ajtót, utat engedtem folytogató könnyeimnek.
Az ajtó nyitódására, és záródására lettem figyelmes. Nem néztem meg, hogy kiaz, de erős kezek fonódtak derekam köré.
- Kedvesem, hm.
- Oh, Deidara. - fordultam meg karjaiban, és szorosan hozzá bújtam vigaszt keresve.
- Nyugodj meg drágám, hm.
- Milyem anya vagyok én? - néztem fel rá könnyes szemeimmel.
- Te vagy a világ legcsodásabb anyukája, hm.
- A lányom nem mondja el a saját szüleinek, hogy mi történt vele.
- Drágám... - fogta meg két kezével arcom. - ne aggódj, ha úgy látja elmondja. Hiszen tudja, hogy nekünk mindent elmondhat, csak adj neki egy kis időt, hm.
- De... - törtek elő könnyeim. - az édesanyja vagyok.
- Nyugodj meg, hm. - ölelt magához férjem.
Vigaszként dörzsölni kezdte hátamat.
Könnyeim mint a nyári zápor, megállás nélkül hullottak.
- Nyugodj meg egyetlenem, hm.
Férjem karjaiban, lassan kezdtem megnyugodni. Szemeimet megtörölve néztem férjemre:
- Vissza mehetünk.
- Rendben kincsem, hm. - puszilta meg ajkaimat.

*Akina szemszöge*
Az ajtó kinyitodott, és szüleim léptek be. Anyámon látszott, hogy sírt. Szívem összeszorult. Nem akartam még elmondani nekik, hogy mi történt.
Még túlságosan fájt. Mi lett volna, ha nem lököm le magamról Itachit?
Megerőszakolt volna, vagy mi? Belegondolni is rossz volt. Hányinger kerülgetett. Kezemet számhoz téve, rohantam ki a szobából.
Hallom szüleim aggódó hangját, de nem törődök vele. Berontva a mosdóba, felhajtva a wc tetejét hányni kezdek.
Egy gyengéd kéz fogja meg hajam, az illető másik kezét hátamra téve, dörzsölni kezdi.
- Nyugodj meg egyetlenem. Add ki magadból.
Tenshi volt az.
Kiadva gyomrom tartalmát, Tenshi előtt térdelve nézek rá, aki legugolt elém, és szemeimbe nézett.
- Mi volt ez az előbb?
- Belegondolni, hogy mi lett volna, ha nem lököm le magamról Itachit...
- Ezt hogy érted, hogy magadról?
- Fölém mászott, és a kunaival úgy kínzott. A korterembe eszembe jutott, mi lett volna, ha nem lököm le magamról? M-me-meg... - csuklott el hangom. Tenshi gyengéden magához rántott, és szemeimbe nézett.
- Ne gondolj ilyenekre. Most már itt vagyok, és a szüleid is. Aggódnak érted szerelmem. Miért nem mondod el nekik, hogy mi történt?
- Nagyon fáj, hogy most elmondjam. - fogtam nyakamhoz.
Látásom elhomályosult. Könnycseppek gyűltek szemeimbe.
Tenshi szorosan, de mégis gyengéden ölelt magához.
Az ajtó kinyílt. Anya lépett be rajta. Elengedve Tenshit, aki rám nézett, egy puszit adott homlokomra. Felállva mellőlem kiment.
- Kincsem. - térdelt le mellém anyám, majd megöleltem őt.
- Anya.
- Jól van kincsem, semmi baj, itt vagyok.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el, hogy mi történt. - törtek elő újra könnyeim.
- Drágám, nem erőltetem. Amikor úgy gondolod, hogy elszeretnéd mondani akkor elmondod. Apád és én nem erőltetünk semmit, nagyon szeretünk kincsem. - puszilta meg fejemet.
- Szeretlek anya
- Én is.

...

Reggel. Tenshi és szüleim végig bent maradtak.
- Anya, apa, Tenshi..
- Igen kincsem, hm? - néztek rám
- Menjetek haza pihenni, én jól megvagyok.
- Szerelmem. Nem megyünk.
- Tenshinek igaza van kincsem.
- Nem hagyunk itt, hm.
- Veled maradunk Nee-chan.
Szemeim bekönnyeztek, majd az ajtó kinyilt és az orvos lépett be rajta.
- Jóreggelt. Hogy van a kis beteg?
- Jóreggelt.
- Jóreggelt. Azt hiszem jobban.
- Fáj valahol?
- Nem.
- Aludni nem aludtál?
- Nem.
- Fájdalmaid nincsenek?
- Nincsenek
- Uram, asszonyom mivel a lányuk elmondása szerint jól van, haza engedjük. De először, lekell kezelnünk a sebeit. Ha kimennének egy percre, lekezelem a sebeit, és a kisasszony távozhat.
Szüleim és Tenshi bólintottak, majd kimentek.
Az orvos levette a kötéseket, bekente sebeimet, majd újra bekötözte.
Ezután távoztunk a kórházból.
Mindenki fáradt volt. Beleértve engem is.
Szüleimtől elbúcsúzva, és kioktatva Tenshit apa egy kicsit befenyítette, hogy vigyázzon rám, figyeljen rám, egy percre se hadjon egyedül vagy megjárja.
Tenshi megígérte apának és mi is haza mentünk.