Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

11. fejezet, amelyben az író Sophie-t gondolkodni hagyja

A vizsgákig hátralévő napok gyorsan teltek el. Az órák napokká, a napok hetekké váltak, és így tovább. Az időutazásom során megélt emlékek jó részét nem mertem megosztani legjobb barátnőmmel, és, bár lehetséges, hogy rossz döntés volt, de megpróbáltam mindent az agyam leghátsó zugába száműzni. De a Roxfort – ó, igen, az iskola számlájára írtam-, mintha nem hagyta volna mindezt.

* * * * * 

Bájitaltan óra után Lumpsluck professzor odaintett magához.

- Örülök, hogy jobban van, Miss Stevens. Annak meg kiváltképp, hogy behozta a lemaradását – mondta egyik kedvenc professzorom. Szavainak nagyon örültem, hiszen sokan jelentett számomra egy tanárom elismerése.- Szeretném ezt átadni önnek, mielőtt elindul a következő órájára.- Egy lila szalaggal átkötött papirost kaptam, és tudtam mi ez, rá se kellett néznem. Egy meghívó, a következő ülésre.

Alighogy átadta, már ott sem volt a teremben. Én kifelé menet megláttam, hogy valaki ott felejtett az asztalon egy bájitaltan tankönyvet, amit felkaptam, de azzal a lendülettel ki is ejtettem a kezemből. "Ezt mások is megirigyelhetik, én vagyok az egyetlen, aki képes erre", bosszankodtam magamban. "Az kell, hogy szétessen az egész könyv." Felvettem gyorsan, de csak úgy sikerült, hogy a legutolsó oldalon kinyílt. Nem tudom, hogy meddig állhattam ott döbbenten, de egy mérges hang szakított ki állapotomból, és egy hófehér kéz, amint kicsavarja a kezemből a könyvet.

- Mit kutakodsz a könyvemben, Stevens?! - Ahogy ránéztem Perselus Pitonra, felé nyújtottam a könyvet.

- Ez a tiéd? Itt felejtetted. Utánad akartam vinni.- Hirtelen a mérges arckifejezése távolságtartó, majd semleges lett. Ekkor jutott eszembe, hogy hetek óta nem merészkedett a közelembe sem, azaz amióta az öklöm megismerkedett az orrával.

- Igen, az enyém.- Biztos voltam benne, hogy nem hitte el, amit mondtam.

- Sophie, jössz már? - kukkantott be az ajtón vörös hajú barátném.

- Persze, Lily. - Nyomában haladtunk a következő óránkra. De Lily nem állt meg az ötödiken, és én csak akkor ocsúdtam fel, amikor már a klubhelyiség bejáratánál álltunk.- Ó, hát persze. Astarte professzor beteget jelentett, elmarad a rúnaismeret.

Csendben írtuk a dolgozatot Lumpslucknak, azt szerettük minél gyorsabban, együtt letudni. De mivel bájitalokkal foglalkoztunk, nem ment ki a fejemből a név: Félvér Herceg.

- Tudom, hogy bánt valami. - Lily néhány percenként rám pillantott, amit én észre se vettem. - Azóta ilyen vagy, hogy felgyógyultál...

- Lily... - nyögtem, és alig bírtam visszafogni a könnyeim, ahogy ránéztem. Semmit sem állt szándékomban mondani neki, de nem akartam megbántani, vagy megharagítani sem őt.

- Ne - szakított félbe-, várj. Tudom, hogy van, amit nem akarsz nekem elmondani, de nem értem az okát. Legalább ezt mondd el.

- Tényleg egy kicsit megviselt a dolog, Lily. - „Kicsit? Sophie, mi a fene van veled?!" Ha Lily észrevette, nem sok és James is kiszúrja, hogy valami nem stimmel. Akkor pedig minden Tekergő tudni fogja. Azt pedig végképp nem szerettem volna.  - De van olyan dolog, amit nem mondhatok el, mert megígértem. Olyan, ami megváltoztathatja a jövőnket. Negatívan. Én se akarom tudni, el akarom felejteni az egészet... de... nem tudom. Egyszerűen, mintha az egész Roxfort emlékeztetni akarna rá.

Azt vártam, hogy amikor ránézek Lilyre, szomorúan, vagy felháborodással fog visszatekinteni rám, ehelyett, felvillanyozódott.

- Várj csak, olvastam egy varázslatról, amivel kitöröltetheted...

- Nem jó. Ahhoz valakinek el kéne mondanom, mi történt. Nem jutnék semerre.

- Akkor csak egyet tehetsz, ha eljön az ideje. El kell döntened, hogy mihez kezdesz az információval, amit hiába nem akartál, mégis megkaptál. - Vajon egy griffendéleshez méltón fogok tudni dönteni, ha itt lesz az ideje? 

Visszasüppedtünk a dolgozatba.

- De áruld már el, ki hívatja magát félvér hercegnek? - Kérdezte váratlanul. Ez nem hagyott nyugodni engem sem, és észre se vettem, hogy a dolgozatom helyett ezt a szót firkálgattam a lapomra.

- Minek? - A kérdező azonban nem Lily volt, hanem egyik legjobb barátom, akit testvéremként szerettem: James. - A varázslók között nincsenek hercegek. Kivéve az, akit így hívnak.

Elgondolkodtam a dolgon, míg végül arra jutottam, utánanézek, járhatott -e „herceg" a sulinkba. Jamesszel viszont nem akartam megosztani ezt az infót, így inkább másfelé tereltem a szót.

- Ti is kaptatok meghívót a következő Lump gyűlésre? 

- Igen, de nincs sok kedvem menni... - nyögte James, és kivette zsebéből az aktuális meghívót. - Össze kellene szedni a csapatot, és gyakorolnunk, minél többet. Ez a klub pedig elvesz egy délutánt tőlünk, aminek nem örülök. A hollóhát most rendkívül jó, a győzelemhez viszont edzenünk kell! Főleg, hogy valaki fél hetet is a gyengélkedőn töltött... - pirított rám megrovóan, bujkáló mosollyal a szája szegletében. 

- Hé! Nem én akartam odakerülni... - nyújtottam nyelvet rá.

* * * * * * *  

Kedves Olvasóim! 

Nagy öröm számomra, hogy ha csak néhányan is, de olvassátok ezt a kis fanfictiont. Mindig csak saját magam kedvére írogattam, és nem gondoltam, hogy ha közzétenném is, bárki olvasná. De most nagyon boldog vagyok! 

És elnézést kérek ezért a fejezetért, rövidke is, és az eredeti verzióban nem is volt benne. 

Mit gondoltok, Sophie mihez fog kezdeni az információkkal? Egyáltalán: mi a helyzet Pitonnal? Ha esetleg van egy-két jó ötletetek, bátran írjátok meg, szívesen fogadom, és ha beépíthető, még lehet szerepet is kap. 

Persze nekem is megvan a saját verzióm. :)  * Coming soon *