Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

6. fejezet: Pipogyusz professzor és egy elcsattant csók

Gyógynövénytanórán a mérges muskátli megharapott! Mivel a következő óránk bájitaltan volt, és elhatároztam, hogy kifogástalanul fogok viselkedni, nem szaladhattam a gyengélkedőre, inkább magam láttam el a sebet.

Nyugodtan álldogáltunk a sorban, amikor egy ezüst-zöld lány hangosan fecsegni kezdett rólunk.

- Szerintem nem egy másik kontinensről – ugye az, súgta társának-, hanem egy másik univerzumból jöttek. Úgy öltözködnek, mint az ufók! – Már remegett a kezem (a visszafojtott indulattól), de nem néztem oda. – Hiába, a sárvérűek nem igazi varázslók, ezt mindenki tudja.

- Fogd be a szád, Margaret! – kiabáltak neki a társaik. – Elég buta vagy, ha azt hiszed, a sárvérűek tudnak mágiát lopni!

- Nyugi, Lily. – Sóhajtottam. Az én kezem már remegett. – Ezek ilyenek. Várj csak! Tudok egy jó viccet. – Átváltoztattam a kezem egy csáppá. Mikor Piton beengedett minket, megfogtam a kezemmel az ajtót és a csápot feltartottam előtte. Lily takart, úgyhogy csak ő látta. Meg az ikrek... mint később kiderült.

- Hölgyeké az elsőbbség, Margaret – Megborzongva nézett rám. – Tessék – franciául beszéltem hozzá, és értetlen pillantásokkal néztem rá. - Miért nem mész? - kérdeztem őt, immár angolul. Ijedten pislogott rám és a kezemre, ami már a következő pillanatban eredeti volt. Eltüntettem a csápomat.

- Ne tartsa fel a sort, Stevens! Öt pont a griffendéltől! – A levegőm is bennakadt. Így játsszunk? Akkor elhatároztam, hogy nem szólalok meg. Ez elég nehéz volt, mert végig körülöttünk lófrált, Lilyt nézte, és engem zrikált. – Hogy csapkodja a kést? Ne a gesztenyét vágja fel, ha mákonybab kell! A fátyolkát már beletette? – A végére olyan ideges lettem, hogy már remegett a kezem. Emiatt viszont kicsúszott az egész fiola mákonybab lé, amit összeszedtem, és, amit csepegtetve kell beletenni. Ekkor vicsorogva felém fordult. – Cse-peg-tet-ve! Nem tud olvasni, Stevens? – Teljesen higgadt maradt.

- Nincs odaírva, hogy mekkora cseppekben kell! Én egy nagy cseppben tettem bele, Pipogyusz pro-fe-sszor! – hoppá. Nem Pipogyuszt akartam mondani, nem! A feje vörösödni kezdett, és rám kiabált, hogy órai munka egyes, húsz pont a griffendéltől, két hét büntetőmunka és jövő órán újra el kell készítenem, recept nélkül. Mindezt egy levegővel. Olyan közelről, hogy éreztem a nyálcseppeket. Még jó, hogy a bájitalomnak befuccsolt, mert ez betett volna neki.

Vicc nélkül, alig bírtam bemenni ezek után sötét varázslatok kivédésére. Kezem-lábam remegett, és olyan sírógörcsöt kaptam, hogy én magam sem hittem el, hogy képes vagyok úgy sírni.

- Na, gyere! Lupin órája biztosan jobb lesz. Ő nem haragtartó úgy, mint Piton, tudod jól. Na, gyere. – Lily így békített. Fred is próbált vigasztalni.

- Ne törődj a pontokkal se, majd visszaszerezzük!

A SVK óra sem telt jobb hangulatban. De csodák csodájára, az ikrek tényleg megerőltették magukat, és szereztek tíz pontot a háznak. Ahogy Remus rám nézett, minden alkalommal, haragot láttam a szemében. Miért mérges rám ennyire? A múltkori miatt? Vagy lehet, hogy azt hiszi, hogy hibáztatom valamiért? Tettem valami rosszat?

Próbáltam másra fókuszálni, így szerencsére a varázslataim  kifogástalanok lettek. Kifelé menet azonban megdermedtem. Megint baj lesz?

- Miss Stevens, legyen szíves itt maradni. – Miután mindenki kiment (Lily a bejáratnál várt), megkérdezte, mi a baj. Azt hitte, hogy miatta vagyok így ki, és nem dühös volt. Féltreértettem őt, inkább bánatot érzett. Elmeséltem neki, mi történt bájitaltan órán. Megint elpityeredtem.

- Érted, ezt nem érdemeltem meg! A bájitalfőzéssel még kibékülnék, na de harminc pont és két hét büntetőmunka? Holdsáp... - A pad tetején ültem, ő ott állt előttem és a tekintetemet próbálta elkapni. Én magamhoz szorítottam őt, amíg csak szipogtam. Szükségem volt rá, a jó barátomra, az ölelésére. Nem is tudtam, mennyire vártam ezt a pillanatot, amíg el nem következett. Beszívtam az illatát, és éreztem, ahogy szorosan megölel. Éreztem a szívdobbanását is. - Hé, megfojtasz, ha ezt nem hagyod abba! 

Lazított az ölelésen, aztán összekapcsolódott a tekintetünk, az ujjával az arcom simogatta. Ó, azok a borostyán szemek! A következő pillanatban a gyomrom összezsugorodott, és reszkettem, a pad szélére csúsztam, amikor találkozott a nyelvünk. Aztán később elhúzódott tőlem. – Ezt... nem lett volna szabad.

- Attól csak még jobb. – Elvigyorodtam. Megcsókolt! - Profi vagy vigasztalásból. Köszönöm. – Adtam az arcára egy puszit, miközben lecsusszantam a padról, és fogtam a táskámat. Nem is igazán zavart, hogy őt zavarja.

A klubhelyiségbe vezető úton megtárgyaltuk a dolgot Lilyvel.

- Merlin gatyájára! Te és Remus! Ez hihetetlen. És akkor össze fogtok jönni? – Én csak a fejemet ráztam. – Mit gondolsz, mióta? Tuti, hogy ezért volt olyan feszült tegnap is!

- Igen, lehet. Campus fiori. Van egy olyan érzésem, Lily, hogy mi már... - nem élünk. Nem tudtam befejezni a mondatot, mert valami épp elsurrant a lábam mellett. Utána vetődtem, és elkaptam. Egy patkány volt az. Ahogy megfogtam, kaparni kezdett. – Hé! Te Ron patkánya vagy. Nyugi már, Motkány, vagy mi a neved!

- Makesz! Egyébként köszi, hogy megfogtad. – Lilyre néztem, miközben a patkányt tartottam. – Olyan ismerős vagy nekem... - mormogtam. A patkány újra visítani kezdett, mire Ron erélyesebben kérte tőlem. – Félretoltam a kezét, és leültem. – Csámpás, maradj! – Az ujjammal intettem.

- Mi a baj, Sophie?