Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

19. fejezet, amelyben Sophie ismét beállít

Sophie térdei remegtek, ahogy ott állt egy hét után ismét a lakás ajtajában. Elgondolni sem tudom, mit érezhetett és mit gondolhatott akkor és ott. Odabent valószínűleg már készülődnek az akcióra, és nem várhat köszönetet ő maga sem, hiszen semmi hírt nem adott magáról az elmúlt időben. Közben pedig még ott csengett fülében a veszekedés, amit nemcsak Regulusszal, hanem Perselusszal is le kellett folytatnia. Még mindig nem érezte jól, és egészségesen magát, de tudta, az a helyes, ha szembenéz a rendtagokkal és minden lehetséges vádjukkal. Ezért vett egy nagy levegőt, kopogott – hármat-, majd belépett a lakásba.

Odabent valóban nagy volt a sürgés-forgás, az a néhány ember, aki ott volt, épp csak felnézett. Majd rájöttek, ki dobta le a köpenyét a kis kredencre, és néhányan megörültek.

- Sophie! - Lily pillanatok alatt a nyakába ugrott, ami nem volt túl jó ötlet, tekintve Sophie gyógyulófélben levő sérüléseit.

- Szia, Lily – sziszegte.

- Mi a baj? - A vörös hajú nő aggodalommal az arcán engedte el barátnőjét, kezeit a vállain nyugtatva fürkészte őt. - Megsebesültél?

- Nem vészes annyira. Már gyógyulok. - Sophie megölelte őt, nem is hitte, mennyire hiányzott neki a nő kedvessége, mosolya, illata. A barátsága. - Sziasztok! - A tömeget fürkészve ment beljebb a lakásba.

- Ő nincs itt – morogta valaki.

- Ki?

- Hát Tapmancs.- James tüntetőleg elfordult tőle, és nem szólt hozzá. A válaszoló sem ő volt,hanem Remus.

- Hát hol van?

- Más projektet visz.

- Mi? - Sophie nem akart hinni a fülének. Egy percig néma csend volt. - Dehát... nem ő vezeti az akciót?

- Ő utánad eredt. A nyomaid kutatja most is. Azt hittük, megint elraboltak téged. - Ismét Holdsáp válaszolt. - Úgyhogy örülök, hogy láthatólag nincs így és egyben vagy. - Remus is megölelte. Sophie ezúttal megpróbált felkészülni az ölelésre, és nem felnyögni. Ha a hangot el is, a fájdalmat nem tudta elnyomni a vállában.

- Remus, hagyd már! Hallottad, megsérült.

- Hagyd csak, Lily. Azt hiszem, megérdemlem. Elvégre...

- Öt teljes, hosszú nap. Levél, magyarázat, üzenet sehol.- James végre felállt az asztaltól, és szembefordult Sophieval.- Hallotta a ridegséget a hangjában, de nem törődött vele, odaugrott és megölelte őt. Szorosan, ahogy az erejéből kitelt.

- Ágas!- Mégiscsak a kereszttestvére volt.- Annyira hiányoztál nekem!- Suttogta, és ölelte, nem törődve a férfivel, aki nem ölelte vissza. Lily közben hozott neki egy teát, amihez nem nyúlt hozzá. Nem véletlenül, tudta ugyanis, hogy valószínűleg megpróbálják kihúzni belőle az őszintét. Pedig most nem lehetett őszinte.

- Sajnálom.

- Mit?

- Nem adhatunk semmilyen információt neked, Stevens.- Mordon most szólalt meg először.

- Miért?- Erre, noha számíthatott volna rá, de igen csekély lehetőségként gondolt.

- Az én utasításomra – folytatta-, ugyanis én – a szemével, mindkettővel keresztüldöfte a társaság minden tagját-nem bízom benned. És mivel én lettem az akció koordinátora, Dumbledore rám bízott minden döntést. És így döntöttem.- Sophie csak bólintott. Nem érezte túl jól magát attól, amit tenni készült. Nem is készült rá igazán, mert csak hirtelen villant át az agyán. Nem eshet itt újra csapdába. Most nem.

- Értem. Nos,- lépett egyet hátra.- minden okotok megvan rá, hogy így tegyetek. Viszont nekem sincs így más választásom. James, Lily, Remus szeretlek titeket. Siriust is. Vigyázzatok holnap, nehogy tőrbe csaljanak titeket. A kúria lehet, hogy üres lesz.