Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

23, amelyben kiderül, mennyire válnak be a tervek

– Lám, lám,lám... találkoztunk ismét Sophie Stevens.- Néma csönd volt, amíg sorban bukkantak fel halálfalók. Sophie azt gondolta, hogy Little Hangleton közelében voltak. – Barátaim! Milyen szerencse ért minket! Sophia Stevens, lásd, milyen kegyes Nagyúr vagyok, csak neked, utoljára megkérdezem: szeretnél csatlakozni hozzám?

– Ha én csatlakoznék – nevetett fel ő-, csak azért lenne, hogy elárulhassalak!

– Rossz válasz. De te döntöttél. Viseld hát a következményeit is!

* * *

Egy teljes napon át kínozták. Egy teljes napon át. A tortúra már sosem ér véget, úgy érezte. Megannyi átok, főbenjáró, vagy sem, nyomot hagyott rajta. A végére annyira kétségbeesett, „bárcsak vége lenne már!" gondolta. De Voldemort pontosan tudta, hogy játsszon kegyetlen játékokat. A második nap hajnalán ismét odacipeltette maga elé.

* * *

– Nos, mit szeretnél? - Kérdezte, de Sophie nem válaszolt, csak összepréselte a száját. - Ilyen makacs teremtéssel úgy látszik nem bírok el. - Felkacagott.- Na de, ha nem leszel a szövetségesem, és megtörni sem tudlak – szeme vörösebben csillogott, és izgatottan felkacagott-, jobb lesz, ha megöllek. Vedd fel a pálcád, és harcolj! Halj meg úgy, ahogy kívánsz! - Ismét felkacagott, nevetése jéghideg, hátborzongató volt. Sophie még a pálcáját sem vette elő, mint ahogy eddig sem védekezett, vagy harcolt, egyszer sem. A pálcája megléte kulcsfontosságú volt a tervben. Bár... talán nem lesz szükség rá. - Ava...

– Ne! - kiáltotta valaki. - Ne öld meg őt, Nagyúr!- letérdelt.

– Igazán? – Megzavarták. Ki és miért tenne ilyet? - Miért ne, kedves Regulus?

– Elég sok borsot tört az orrunk alá, nem igaz? - Enyhe kacarászás. - Szerintem nem szenvedett eleget...

– Való igaz! - Sipította a kígyóarcú. – Gyere, barátom, vedd ki te is a részed!

– Mi-mit csináljak?

– Kínozd meg! Majd, ha megunod, és mások is, megetethetjük a kígyóval... - Regulus kelletlenül, de ráfogta a pálcáját Sophiera. Magában fohászkodott a lányért, és bocsánatáért is. - Nem elég... talán te is a kígyó áldozata akarsz lenni? Még erősebben! Erősebben, vagy te is kapsz! - A férfi egyszer csak megtört. Fenyegetés ide, vagy oda, nem tudta erősebben megátkozni őt. A lány már ernyedten feküdt előtte a fűben.

– Nem megy... - A neki szánt kínzóátoktól ő is a földre került.

– Remélem, most megtanultad, hogy ne szólj közbe... Nagini – sziszegte. - Gyere, uzsonna...

A kígyótól mindenkit kirázott a hideg.

Sophie a fűben feküdt, arccal előre. Voldemort... az ő hibája az egész. Jó emberek lelkét töri meg. Olyan rémes gondolatok jártak a fejében, mintha dementorok cirkáltak volna arra. Talán azok is voltak. Hallotta, ahogy susog a fű arra, amerre a kígyó csúszott. Nehezen lélegzett, de feltornázta magát térdelő helyzetbe. Érezte, hogy mind őt figyelik. A gyengébbek talán nem, a fiatalok pedig elborzadva, de nem tudnak máshová nézni. Megbabonázva merednek az óriáskígyóra, rettegve, hogy ők lehetnek a következők. Ki tudja, a Nagyúr mikor gondolja meg magát, mikor bizonytalanodik el hívei hűségében.

„Merlin, segíts!" gondolta. Farkasszemet nézett a kígyóval... most nem figyelhet a többiekre, koncentrálnia kell. A kígyó egyre közelebb van.... de még csukva a szája... „gyere már!" gondolt Sophie. „Gyere közelebb... még... jobban..." A kígyó már egész közel járt hozzá, és Sophie csak dermedten bámult rá. Voldemort az utolsó pillanatban mondott a kígyónak valamit, mire az kitátotta a pofáját... A gazdája csillogó szemmel bámulta a jelenetet, de valami elvonta az ő, és a követői figyelmét is, ezért túl lassú volt. Sophie már látta a méregtől csöpögő fogat, amikor előkapta a pálcáját és a kígyó tátott pofáján át a belsejébe küldött egy ördögtűz átkot. Ekkor már jól látta, mi volt az, ami a halálfalók és mesterük figyelmét is elvonta: megérkezett a felmentősereg. Ám a fényes villanásra Voldemort mégis odafigyelt, és látta, mit művel Regulus. A hatalmas tűzre kezdte vetni a horcruxokat.