Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

12. fejezet, amelyben Sophie-nak döntenie kell

*5 és fél évvel később*

* * * * * 

- Psszt!Psszt!

Fájdalom. Mintha valamikor éreztem volna fájdalmat. A szám kiszáradt, és ott van a víz a kezem mellett. Nem akarok mozdulni. Nem akarok semmit... Mintha... víz csorogna az arcomon. Ez sós. Tehát még érzek ízeket. Akkor viszont a könnyem csorog...de miért? Vissza akarok süppedni az álmomba, Lilyt akarom látni...Lily... te jó ég! Lily! Ugye még nem haltak meg? Résnyire nyitom a szemem. Egy sötét alakot látok. Ő szólongathatott. Meg kell szólítanom, de nem jön ki hang a torkomon. Vagy be vagyok rekedve, vagy elnémítottak. Megemelem a kezem, de ez irtóra fáj! Tuti elnémítottak, vagy csak megsüketültem. Ezt a fájdalmat képtelenség üvöltés nélkül elviselni. Próbálom a vizet bevarázsolni a számba, kézzel. Miután sikerül, megpróbálom feloldani a némítást is.

- Lily...- halkan, rekedten suttogom. – Potter. Meghaltak? – Őröm megfordul. Felismerem őt! Nincs rajta, csak egy csuklya. Számtalanszor láttam már őt így, Regulus az. Nemet int a fejével. Akkor... még nincs veszve semmi. Nem árultam el a titkom sem."Erősödj meg", súgja a tekintetével.

- Hát felébredt a vendégünk? Jól aludt, kisasszony? Sajnálom, hogy épp az esküvője előtt kellett elrabolnunk... - Voldemort viccelődik, de érdekes, elmosolyodom. Mindig is értékeltem az iróniát és a szarkazmust. – Nem készültünk vendégek fogadására. Hajlandó beszélni is, Black?

- Nem tud. Nincs hangja.

- Akkor hát, add neki vissza a pálcáját. Méltó módon fog meghalni, mint McDonald. – Mary!

- Stupor, szorít, menekülj! – Valami kerek dolgot akasztott a nyakamba, aztán egy kis, fénylő kerek valamit, talán pénzdarabot és a pálcámat nyomta a kezembe. Értettem mit vár tőlem, de megvallom, először kételkedtem a sikerben. Egy percem sem volt azután, hogy ott hagyott, már el is kezdődött a párbaj. 

A következő, amire emlékszem az a fájdalom és az, hogy átesek a rend főhadiszállásának ajtaján.

* * * * *

- Merlinemre! – Egy brit fővárosi lakásban székelt most a Főnix Rendje. Az ellenség ereje egyre hatalmasabbra nőtt, de a Főnix Rendje mintha új és új erőre kapna, akár a madár, ami hamvaiból éled újjá. Egy nagy, kerek asztal áll a nappali közepén, ahol időnként tanácskozásra gyűlnek. Van ezen kívül kanapé, és tv is, valamint egy kis konyhasziget. Fürdő és két nagy, egy kisebb szoba.

Ennek az ajtajában tűnt fel a koszos, véres, egy hétig fogságban szenvedő Sophia, aki elájult a küszöbön. Az asztalnál vőlegénye, és legjobb barátja, James ült.

- Érkezett valaki? – Az egyik szobából egy vörös hajú nő szaladt ki. – Most fektettem le Harryt. Ez Sophia! – Meg kellett kapaszkodnia Jamesben, férjében.

- Sophie?– A két férfi látszólag nem akart hinni neki, de Lily remegve bólintott. Elővette varázspálcáját, ahogy szó nélkül suhintott vele sárgás fény keletkezett, és az ájult lány belibegett a legközelebbi szobába.

- Hozzatok vizet, szappant, és gyümölcslevet! - Adta ki az utasítást. Lilyfél napon át élesztgette a lányt. Sirius elszörnyedve állt mellette, és segíteni akart neki mindenben. Végül a nő kénytelen volt kiküldeni és tévénézésre ítélni a férfit.
Sirius idegesen váltogatott a csatornák között, amikor Lily belépett. –Bemehetek már a menyasszonyomhoz? – Hangja pattogó volt, és túl türelmetlenül viselkedett ahhoz képest, hogy mindössze négy napja azt is tagadta, hogy létezett valaha. A nő félreállt az útból. Leült a kanapéra, és elpityeredett.

- James...- csak nagy sokára szólalt meg újra. Ekkor is csak halkan. A beszédre Sirius is felfigyelt, és észrevétlenül megállt a szoba ajtajában. Nem akarta magára hagyni barátnőjét. – Sophie terhes volt.

- Hogy mondod? – Sirius hangja rekedt volt, miközben testtartásán nem látszott semmi: hanyagul nekidőlt az ajtófélfának.

- Terhes volt.

- Az én gyerekemmel?

- Black...- nyögte Sophie. -... áruló patkány... ne! Mary! Ne, Maryt ne!

- Lázálma van. Folyton valakiről beszél. Nem értem a dolgokat... áruló...Black... Mary... patkány. Ezt ismételgeti. És, aggódom. Találtam nála még valamit. – Megmutatott egy medált, amelyen egy díszes M betű volt, és egy kis érmét. – Ezzel került ide – mutatta az utóbbit. – Ez pedig a nyakában volt.

Egy nap múlva kezdett magához térni. Éppen itt volt a rend feje, a Tekergők és még páran, a legmegbízhatóbbak közül. Lilyék a tárgyakat mutatták a professzornak. 

– És van még valami. Ezt eddig nem mondtam... 

A sötét szobában Sophie az ágyon elterülve feküdt, egyre csak a plafonra meredve. Kintről a résnyire nyitott ajtón át némi fény és hang is eljutott hozzá. Többnyire tisztán hallotta a kintiek sutyorgását. Tudta, eleget találgattak a napokban az őt ért "merényletről", és sejtette azt is, mennyire fájhat a mindig erős, megtörhetetlen, humorát sosem elveszítő fiatal nőt, őt magát, így látni. De ezen kívül is számtalan gond kínozta őt. Vajon mi lehet Regulusszal? Remélte, hogy nem került bajba a férfi, már jeleznie kellett volna valamilyen formában neki. Aggódott érte, mintha csak az öccse lett volna. De most muszáj volt félretennie az aggódást érte, hiszen a kintiek beszédét hallgatva tudta, itt az idő meghozni a döntést. Miből, mennyit, hogyan mondjon el.