Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

15. fejezet, amelyben S+S beszélget, megbékél és megvigasztalódik :)

A „kupaktanács" utáni időszakban rengetegen fordultak meg a lakásban, főleg ugyanazok az emberek. Sirius, akit Sophie igazán szeretett, minden kívánságát teljesítette, és amikor együtt voltak, szinte egy percre sem hagyta egyedül őt. Néha felbukkant James, vagy Lily is, sőt, már Alastor Mordonnal is szembe kellett néznie. A legjobban Remust kedvelte „őrei" közül (magában csak így emlegette a többieket), aki csendesen ült mellette, néha percekig meg sem szólalva.

Mintha csak várt volna. Egy szóra. Vallomásra. Vagy valakire. Bármire vagy bárkire.

Sophie-t egyre jobban dühítette ez a„felvigyázás", úgy érezte, nem a felépülése fontos (még egy hét után is érzékeny volt egy-két bordája), de más oka is volt gyanakodni. Néha elcsípett egy-egy mondatfoszlányt, pillantást, amely arra utalt: figyelik őt.

Úgy okoskodott, hogy ki kellene cseleznie valahogy őket. Nem maradhat így tovább, el kell jutnia arra a helyre, amit pontosan ilyen vészhelyzetek megoldására tartottak fenn. Fenntartani... természetesen az a levédett kisfaház, a tenger partján nem sok fenntartást igényelt, ugyanakkor erős bűbájokat tettek rá.

Tudta, hogy ezzel a bizalmukat teszi kockára. Bizalom? Azt ígérték, bizalmat kap. Mégis, mintha a tetteik nem ezt igazolták volna. Sophie rendkívül csalódott volt. Csalódottságát leplezve próbált cselekedni. Nem lehet sok, legfeljebb öt, maximum tíz perce a cselekvésre.

- Ki kell mennem a mosdóba – mondja Remusnak. A férfi felnéz rá, és elmosolyodik.

- Készítek addig egy kis teát – válaszolja, és már fel is áll, hogy a konyhába menjen. „Holdsáp tudja", suhan át a gondolatai között, de nincs ideje, hogy elgondolkodjon ezen a foszlányon.

Pedig Remus sejtette. Nem szerette volna gyanúsítani egyik barátját sem, de nagyon féltette mind Jamest, mind a kis családját. Úgy érezte, függetlenül tud ítélni, objektív látásmódját azonban megfertőzte Peter időnkénti, jókor elejtett uszítása. „Rendkívül furcsa nekem, hogy ilyen sokat titkolózik." „Végülis, mi a barátai lennénk, vagy mi." Sophieról viszont végképp nem feltételezhette azt, hogy elárulja őket. Biztos volt a lányban. S míg az a wc-re igyekezett, küzdött a csalás gondolata ellen. De akkor vajon mi járhat a lány fejében?

* * * * 

Sophie magára zárta az ajtót, és miután kimondta a disaudió bűbájt, már el is hopponált. Egy kis pataknál bukkant fel újra, orrába egyből a fenyőfák jellegzetes illata szökött. Ez a karácsonyok emlékeit idézi, ami boldogságot, nyugalmat teremt. - Ugyan ki gondolna arra, hogy ebben az erdőben gonoszság is lapulhat? Bizony lapult. Az egyik éppen az ő zsebében került most oda.

Egy ideig a patak mentén lépdelt folyásiránnyal ellentétesen, majd amikor belépett az általa felhúzott mágikus körbe, elfordult, ki az erdőből, felfelé tartott egy kisebb sziklára. Itt állt a ház, amelynek ő volt a titokgazdája. Alig észrevehetően a sziklába egy kis lépcső volt vésve, ami a balkonra vezetett. Bár inkább terasznak nevezhetnénk, mivel körbe ért a házon, egyik oldala az óceánra nézett, egy a szikla mellett volt, két másik oldalától karnyújtásnyira voltak a fák. Belépett az ajtón. Folyamatosan figyelte az óráját, minden idegszála megfeszült, és pálcáját felemelve, védekezésre és támadásra készen tartotta.

A lakás üres volt. „A fenébe, nincs időm átkutatni!" Nagyon örült volna bármilyen üzenetnek, nyomnak, ami arra utalt, hogy Regulus ott járt. Az előtérben és a konyhában sem talált ilyet, ezért a szobájába rohant. Lefirkantott egy üzenetet a férfinek, hátha arra jár, majd biztonságosan elzárta a medált, elrejtette a szobájában és elindult vissza. Egy mélyet szippantott a levegőből, majd elhoppanált a mágikus körön kívülről.

Éppen kopogtak.

- Sophie, odabent vagy? - érdeklődött egy női hang. Erre nem akart válaszolni, csak odasétált a tükörhöz, és elkezdte fésülni a haját. Akaratlanul is tele lett tüskével, amíg az erdőben járt. Gyorsan eltüntette a kirándulás nyomait, majd kilépett.

- Igen, itt vagyok. - Válaszolta, kissé ridegen, de mosolyogva. Bár mosolya csak álca volt, hamarosan valódi lett. Meglátta ugyanis a kis Harryt, és az apját, Jamest, amint felé néztek.   

- Jól van. Csak már háromszor kopogtam, és nem válaszoltál. Azon gondolkoztam, berobbantsam -e az ajtót.

- Nagy hiba lett volna – vigyorodott el, miközben odasétált a kanapéhoz, és ölbe véve a kisfiút, leült rá.

Később Sirius is befutott, estére kettesben maradtak a lakásban. Akkor kibukott Sophieból minden feszültség, ami addig érlelődött. 

- Nem értem, miért nem vagytok képesek bennem bízni? Itt járkáltok, felügyeltek, mintha nem lennék beszámítható.

- Hogyne lennél beszámítható?

- Ne kérdezz vissza, Sirius Black, nagyon ideges vagyok emiatt! Mi lesz, ha visszatérek a munkához? Ott is ezt fogjátok csinálni? Ha igen, most mondd meg, mert keresek egy másik földrészt is akár, hogy meg ne találjatok! Nem szolgáltam rá ekkora bizalmatlanságra, senki részéről sem!

- Jól van. - A férfi, aki meglehetősen távol, a szoba túlsó felében, most leült a rattan fotelba. - Elmondom mi van. Lásd, hogy én megbízok benned.

Sirius tényleg bízott a szerelmében, nem is értette, Alastor és a többiek miért akarják felügyelni őt. Persze belement, de ő tényleg szerette Sophie-t. Sophie-t, a mennyasszonyát, és bár őt is megviselte a babájuk elvesztése – akiről nem is tudott-, sejtette, Sophie-t mégúgy.

- De aztán csak őszintén!

- De te is.

- Én is.

 Vajon Sophie hihet-e Siriusnak? El tudja hinni azt, amit mondani fog? Vajon tényleg bízik-e benne, igazat mond-e, vagy egy előre megbeszélt szöveget? Esetleg haragszik rá?

*

- Tudom, hogy azért van az egész, mert szó nélkül eltűntem, és szinte a semmiből bukkantam újra elő. Sirius, mondd meg őszintén, haragszol rám? –Ami a szívén, az a száján. Sokszor volt így, és ez sok beszélgetésbe vitte bele. Sokszor igen kényelmetlenekbe is. A nagy franciaágy két szélén kuporogtak ekkor már mind a ketten. Sophie a kérdésére csak morgást kapott válaszul. – Ezt igennek veszem. Ha tényleg azért van, mert szó nélkül eltűntem, hát nézd, sajnálom...

- Nem.

- Mit nem? Hát akkor miért?

- Nem. Mármint nem haragszom. – Először csak közelebb elfeküdtek az ágyon, lassan, folyamatosan közelebb húzódva egymáshoz. Sirius megértően fordult Sophie felé, és megölelte. – Én... olyan csúnyákat gondoltam rólad, hogy szó nélkül leléptél az esküvőnk előtt egy nappal.

- Magamtól nem mentem volna el- Sophie arcára keserű mosoly ült ki. Igen, azt már régóta tudta, hogy Sirius kemény dió. Amit a fejébe vesz, bármekkora butaság...

- Tudnom kellett volna. Nézd, én... bocsáss meg, kérlek.

- Nincs mit megbocsátanom. – Mély hallgatásba burkolózva teltek el hosszú percek, ahogy ölelték egymást.

- Várandós voltál? - A válaszra csak egyféleképpen lehet felelni, mindketten tudták.

- Hogy mi? – „Ne tettesd a hülyét!" Szólt volna Sirius, de csak csendben, megrovóan nézett a sötétben. A nő bár nem látta, mégis érezte magán azt a bizonyos erőt. – Igen. Kéthónapos terhes.

- Elveszett a magzatunk.

- El. – Sophieból most tört ki a sírás. Most voltak először kettesben azóta, hogy kiszabadult a fogságból. Eltört a mécses, de Sirius karjai között sírhatott, ő megértette az okát. Egymásra hangolódtak, és Sirius egészen addig simogatta a hátát, amíg szipogott, majd mély álomba merült.