Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

13. fejezet amelyben Lily Evans bizalmat szavaz a főhősnőnek

De most muszáj volt félretennie az aggódást érte, hiszen a kintiek beszédét hallgatva tudta, itt az idő meghozni a döntést. Miből, mennyit, hogyan mondjon el. 

* * * * *

- Ezt eddig nem mondtam el... - hallotta Lily hangját. Itt az ideje kilépni a fénybe. A szemét bántotta a mugli lakás erős villanyfénye.

- Rám varrták. - Mindenki érthette ennyiből is. - A sötét jegyet. Rám varrták. – Két mankóra támaszkodva jött ki a szobából. – Egyből helyet csináltak neki az asztalnál, ahogy elindult. – Kínoztak... de nagyon. Aztán... amikor elvesztettem az eszméletem, Bella kitalálta, hogy milyen jól mutatna, miután megölik Potteréket, engem otthagynak a helyszínen, ájultan. – Felkacagott volna, de hangja érdes a fáradtságtól. – Azt hiszem, közte elájulhattam, miután valaki jól meg is rugdosott – tekintetével mintha keresett volna egy arcot-, és ezzel – megmutatta a jegyet – hoztak vissza az „életbe". Aztán nem tiszta minden. Peter, ki tudnál segíteni az emlékeimben?

- Én? Miért én? Amennyit én tudok, annyit tudnak a többiek is! - Peter sem követhetne el ekkora hibát, bár igaz, mindketten közel állnak Siriushoz és Jameshez is, ezért mindkettejük szava elég erős.

-  Igazán? - Sophie hogyan uralkodhatott volna az indulatain, ilyen tagadással, ilyen támadással szemben? Remus is összevont szemöldökkel figyelt a holtsápadt nőre.

- Sophie, ezt fejezd be. Sürgősen. – James komoran állt vele szemben. Mielőtt folytathatta volna, Peter, aki barátja mondatait bíztató jelnek vélhette, újabb verbális támadást kezdene.

- Egyelőre egyébként is a te kezeden van a sötét jegy. - "Ez azért már pofátlanság", gondolta Sophie. 

- Igen? A kezem kell neked? Mutasd a te kezedet, Peter! – Ekkor igazán megrettent arccal nézett az egykor szendének látszó fiúcska. Sirius mögé állt.

Fejezzétek ezt be! – morgott James. – Ez abszurdum. Ha még ti is egymásra kezdtek vicsorítani, akkor teljesen szétesünk.

- Igen ám – Sirius sziklaszilárdan állt Peter mögött. – Én bízom Peterben. Hiszen ki gondolná róla, hogy átáll a másik oldalra? Bízom benne. – A kezét a vállára tette. – Ugyanakkor, Sophie a menyasszonyom. – Erre a mondatra a nőnek halvány mosoly jelent meg az arcán. Több minden nem tudott, mivel ez a kevés is fájt neki. – És bízom benne is. És azt is tudom, hogy négy napja még nem volt a kezén az a jel. Mutasd a karod, Peter.

Sophie ekkor kopogásra riadt fel.

* * * * * 

- Ezt eddig nem mondtam el - kezdett bele Lily-, de talán nem is nekem kellene, ugyanis némi magyarázatra szorul a dolog. Ezért azt javaslom, hogy először hallgassuk meg. 

- Ha bárki másról lenne szó, Evans kisasszony - morogta egy mély, karcos férfihang-, akkor először pálcát rántana, és csak utána kérdezne. 

- Potter. Már Lily Potter vagyok, Alastor. - A vörös hajú nő sosem félt a tapasztalt, és ijesztő aurortól, aki egyben mentora is volt nemcsak az aurorképzőben, hanem utána is. - Igen, más esetben talán úgy lenne. De most Sophie Stevensről van szó, és ismerem őt jól.

- Azt te csak hiszed! 

- Nemcsak hiszem, be is bizonyítom! - Azzal elindult, hogy felkeltse a lányt.