Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

17. fejezet: Legenda, rózsa, és flörtök

Már három nap eltelt. Három napja jártuk Kelet-Európa országait, valami nyom után kutatva, ami elvezethet egy horcruxhoz bennünket. Egy kis országban jártunk éppen, ahol valamilyen hungry nép élt. Én is szeretek enni, egészen jól főzök is, na de hogy arról nevezzem el magam... mindez most mégsem lényeges. A Kígyós csatorna miatt jöttünk, nem az ételekért.

Felmásztam a 173 méter magas Ólomhegyre, amely az utolsó tippem volt a területen, egyben annak legmagasabb pontja. Onnan jól belátható volt az Ördögárok, ahova Regulus egyenes vonalban tartott. Így figyelemmel tudtam kísérni őt, én pedig kutakodhattam azon a részen. Hiába, nem találtam semmit. Egyikünk sem érezte sötét mágia jelenlétét egyik faluban sem. Pillanatok alatt hoppanáltam hozzá, hogy alaposabban megvizsgáljuk a helyet, vagy folytassuk utunkat.

Útitársam gyomrának korgása azonban keresztülhúzta tervünk egy részét. Úgy döntöttünk, megebédelünk valahol a közelben. Leültünk, és egy ideig csendben meredtünk magunk elé, az étlapra. Amíg az ételre vártunk, fogtam egy térképet és kiterítettem.

- Szerintem el kéne menni Kígyósra.- Regulus a térképet bámulta sokáig, szó nélkül, majd bólintott.

- Menjünk. Nincs semmi veszteni valónk.

Amikor a pincér kihozta az ételünk, ránézett a térképre és elmosolyodott.

- Csak nem a következő úticél? - kérdezte kotnyelesen. Én összehúzott szemmel meredtem rá, de Reg bólintott. - És pont Kígyós! Nahát, képzeljék, én onnan jüttem! 

-Valóban? - Megláthatta rajtam az érdeklődést, mert közelebb hajolva azt mondta:

- Bezony.  A falumnak van még egy legendája is. Nagyon érdekes. - Kérés nélkül belekezdett a történetbe, bár utólag sem én, sem Reg nem bánta, hogy késleltetett minket az ebédben. -„Régen a Szernye-mocsár nádasaival és ingoványaival egészen a dombokig nyúlt fel. A környező hegyeket és halmokat hatalmas erdőrengetegek borították. Az egyik domb tisztásán álló kunyhóban élt egy öreg remete egyetlen lányával, Rózsikával. Valamikor a király első vitézei közé tartozott, felesége pedig egyike volt az ország legszebb asszonyainak. Asszonya azonban hűtlenül elhagyta, s a vitéz a király kegyeit is elveszítette. Emiatt fényes lovagi öltönyét fölcserélte a remeték durva darócruhájára. Minden öröme egyetlen leányában, a világszép Rózsikában volt.

Rózsika a remetekunyhó környékét valóságos tündérkertté varázsolta. Nagyon szerette a virágokat, ápolta, öntözgette őket. Egy napon, amikor éppen a virágait locsolgatta, lovas vitéz ugratott elé a vadonból. Mielőtt a lány az apjához futhatott volna, a vitéz leugrott a lováról és mosolyogva feléje nyújtotta kezét.

Az öreg remete szívélyesen fogadta az ifjú vitézt, aki elmesélte, hogy a háborúba induló király hadából való. Itt tartanak pihenőt a közelben. Ettől a naptól kezdve az ifjú dalia mindennapos vendég volt a remetelakban. A két fiatal szíve szerelemre lobbant. Az ifjú megfogadta, hogy szerencsésen visszatér a hadjáratból, feleségül veszi, és birtokára viszi a lányt.

Eljött a búcsúzás napja. A király tábora sátort bontott. Rózsika izgatottan tett-vett. Virágfüzérrel díszítette fel azt a padkát, ahol üldögélni szoktak. Már mindennel kész volt, amikor eszébe jutott, hogy a legszebb rózsafáról szakít egy pár szál virágot, amelyet majd szerelmese sisakjához tűz. Hadd emlékeztesse őrá e pár szál rózsa a nagy úton. Nem vette észre a rózsabokor tövében lapuló mérges kígyót, és amikor a rózsa után nyúlt, a kígyó megmarta.

Az ifjú vőlegény, aki vágtatva érkezett a búcsúzásra, már holtan találta szerelmesét. A bánattól az öreg remete is magába roskadt.