Időugrás - Az erő, amit a Sötét Nagyúr nem ismer

17. fejezet, amelyben nem az történik, amit elvárnánk

„Ha az elvárások nem találkoznak a tettekkel és mégis megértés születik, ott barátság is a világra jön."

* * * * *

„Felsőszentiván Árpád-kori település, melynek neve a szentté avattatott Keresztelő Jánosról, nevének bizánci formájából ered. A falu népszerű horgásztelepülés, a halastavakat a bokodi-kígyós csatorna táplálja. A vízfolyás, amely egy-egy ága Borotánál, a másik Rémnél ered, itt egyesül."

Ezredszerre olvastam újra a Magyarország településeiről és vízrajzáról szóló ősrégi, poros könyvet. És ezredjére csuktam be dühösen, hogy aztán fújtatva kiadjam a mérgem keresőpartneremnek.

- Semmi, semmi, semmi! - Sikoltani lett volna kedvem a kétségbeeséstől. Már lassan egy hete teljes erőbedobással, szinte egész nap nyomozunk. Regulust nagyon nehezen tudtam csak meggyőzni arról, hogy ne adjuk fel a medálnál, mert biztosan több lélekdarab is rejtőzik a világban. Honnan tudtam ezt? Ezt magyaráztam meg neki a legnehezebben.

Féltem beavatni őt abba, amit még roxfortos diákként éltem át. Féltem attól, hogy nem hiszi el, kinevet, vagy kigúnyol, esetleg teljesen összezavarja őt. Attól viszont még jobban, hogy kiderül a titkom. Más kategóriának éreztem azt, hogy horcruxok után nyomozunk, és másnak éreztem azt, hogy beszámoljak neki arról, ami hivatalosan nem is lehetséges, és amire évek óta nem gondoltam: az időugrásomra.

Láttam azokat az emlékeket, és megijesztettek. Tudom, talán rosszul tettem akkor, de azt kértem, hogy rejtsék el ezeket az emlékeimet. Nem akartam tudni róluk. Nem akartam látni, és tehetetlenül végignézni azt, ami vár rám. Tenni valamit, bármit, túl kockázatosnak tűnt. Mégis közbeszólt valami, vagyis valaki. A gát, amit felhúztam ezen emlékek köré,megsemmisült, ízzé-porrá zúzódott és csak jó oklumentori képességeimnek köszönhettem, hogy élve megúsztam a kalandom. És persze Regulusnak.

Ironikus, hogy pont Voldemort akciója élesztette fel bennem a tüzet és a haragot, az emlékeket.

Pont az ő tette azt, ami miatt most már végezni akartam vele. Elszántan kellett hát küzdenem, és ennek része volt, hogy társat találjak az akciómhoz. Ezt  hamar beláttam, éppen a fiatalabb Black volt az, aki erre rávezetett. 

* * * * *
Pár évvel azután találkoztam Regulusszal, hogy befejeztem a Roxfortot. Esős, őszi napon jött velem szembe, és mivel sosem tápláltam iránta haragot, ráköszöntem. Rajtam egyszerű mugli ruha volt, így nem hiszem, hogy először felismert. Először nem is értettem, miért, de miután felismert, beültünk egy közeli kávézóba. Zaklatottnak tűnt. Ott aztán elmesélte, mit tudott meg valami Siportól.

Mint kiderült, Sipor a házimanója volt. Elgondolkoztam a dolgon. Lebeszélni semmi esetre sem tudtam róla, hogy odamenjen, bár láttam az arcára kiülő félelmet. Feltehetőleg egy horcruxért tartott, és meg kellett innia egy mérget, ami, ha nem is okozza a vesztét, de utána az inferusokkal is harcolnia kell. Arra pedig nem lesz képes.

- Nem voltam túl jó sötét varázslatok kivédéséből – mondta vállat vonva. Keserű mosollyal folytatta.- Mindig arra tanítottak, hogy ez annyira nem fontos, hiszen az iskola után úgysem kell védekeznem ellene, inkább csak használni fogom azt.

Megértettem őt, bár nem értettem vele egyet. Nekem is volt olyan tantárgy, ami nem ment olyan jól. Ó, mégsem. Ami nem ment, azt addig gyakoroltam, amíg nem sikerült. Viszont Regulus elszántságát csodáltam. 

- Van egy ötletem... - suttogtam neki. - Vigyél magaddal fiolákat, és hozz mintát a bájitalból, Reg. Nem hinném, hogy veled mehetek, de ha itt lesz a minta, készítek hozzá ellenszert.