The Hardest War - Larry Stylinson BEFEJEZETT

1. rész

Sziasztok! 

 Először is szeretnék egy kis leírást adni nektek. Már pár éve rendszeres látogatója/ olvasója vagyok az oldalnak ezért lassacskán bátorságot véve magamon, karöltve   Ehhemm-mel neki álltunk megírni az első saját Larry Stylinson történetünket. Bárkinek bármilyen érszrevétele, véleménye, kritikája van, nyugodtan tudassa velünk, szomjazunk a visszajelzésekre! ☺

ui.: Kibővített változat! (2021) Jó olvasást! <3

-Louis-

A telefonomat mélyen a zsebembe süllyesztve, nyúzott képpel kezdtem neki az előttem heverő tányér ételnek. "Beszélnünk kell! Ha végeztél az eligazítással hívj fel." Folyamatosan csak ez a pár sor lebegett a szemem előtt. Apám SMS-e, aminek cseppet sem örültem. Csak akkor keres, amikor nagy baj volt.

- Nagyon gyér az idei felhozatal, fiúk, nem gondoltam volna, hogy a katonaság is ennyire ellaposodik egyszer. Csak nézzetek végig rajtuk - méltatlankodott hadnagy társam, Matthew, két falat között. - Nyeszlett, nyavajgós alakok... Az előbb valamelyik megkérdezte, hol találja a számítógép termet! - hitetlenkedett, kezét teátrálisan a homlokához csapva.

- Valamelyik még homokos is, úgy hallottam. Lehet csak dákót nyelni jött, abból itt úgyis akad elég! - nevetett az elég lapos poénján Steve a többiekkel együtt. Ha nem ismerném a dolgok menetét, azt is hihettem volna, hogy hazudik. Sokszor kaptam már hazugságon, de a laktanyán belül nem nagyon voltak titkok, minden kiderült, ha nem vigyáztál eléggé.

Unottan tekintettem végig a jókedvű társaságon, nem értettem, hogy lehet ez bárkinek vicces. Inkább undorító... Az egész ebédlő zsongott, evőeszközök csattanása és beszélgetés moraja töltötte be a teret.

- Ha ez tényleg így van, akkor majd én figyelmeztetem őket, hogy itt nincs... 'dákó nyelés'. - Steve szavaival élve álltam fel az asztaltól és indultam meg az újoncok asztala felé. Ideje volt tisztába tenni a dolgokat és eltüntetni minden kételyt a fejekből.

- Csendet! - szólaltam fel élesen, mikor megálltam a hosszú, sörpadokra emlékeztető asztalsorok mellett. Nem kellett sok idő mire mindenki elhalkult, és magamon érezhettem az összes szempárt. - Louis Tomlinson vagyok, maguk számára pedig Tomlinson hadnagy, semmi más. Örülök, hogy ennyien jelentkeztek. Szükségünk lesz jó katonákra, szomorú és nehéz időknek nézünk elébe. - utaltam az országunkat hónapok óta sújtó problémákra, az arcukon el-elidőzve pedig láttam, hogy mennyire frusztrált képet vágtak ennek hallatán. - Remélem mind gördülékenyen veszik majd az akadályokat, és a kiképzés végén tisztességes katonatisztekké válnak, ahogy azt illik. Szeretnék pár dolgot már az elején tisztázni: Maguk nagyon kis halak ebben a tengerben, ezt ne felejtsék el. Nem játszani, vagy tivornyázni jöttek ide. A tiszteletet pedig megkapják, ha kiérdemlik – mutattam lassan végig rajtuk - Maga! - böktemaz egyik középtájt ülő, szőke srácra. - Ha én a tábornokkal beszélgetnék, de maga mindenképp meg szeretné kérdezni, hogy mikor lesz a holnapi lőfegyver gyakorlat, hogy tenné meg? - az arca falfehér lett, nem számított egy ilyen kis közjátékra. Bár még meg sem szólalt, láttam rajta, hogy leginkább annak örülne, ha békénhagynám.

- Elnézést Hadnagy... - kezdett bele bizonytalanul, tarkóját simogatva. Szemeit alig bírta felém fordítani, én pedig nem tehettem más, cinikus mosolyt eresztve azonnal félbe szakítottam őt. Szegény pára.

- Téves. Meg se próbálkozzon egy ilyennel, mert ott helyben fog ötven fekvőtámaszt lenyomni! - Szemöldöke szinte egy vonallá húzódott, annyira összehúzta őket értetlenségében. - Ha én és a Tábornok beszélgetnék és maga, buta tacskó, kérdezni szeretne tőlem valamit, akkor az első, hogy engedélyt kér a tábornoktól. - Értetlen tekintetekbe ütköztem, és egy kisebb sóhaj hagyta el a szám a bamba arcokat látva. - Mindig engedélyt kell kérniük a magasabb rangú tiszttől, mielőtt egy alacsonyabb rangúhoz szólnak. - Kezdett felmenni bennem a pumpa, legszívesebben mindegyik béna, borjú szemű fejét erőből a tányérjába vágtam volna. - Maguk idióták... - morogtam az orrom alatt épp annyira hangosan, hogy az első három sorban ülők mind hallják. - "Tábornok úr! - szalutáltam. - Tisztelettel kérem engedélyét, Tomlinson Hadnagy megszólítására!" - kiáltottam hangosan. - Értve vagyok kiscsibék? - forgattam meg a szemem feltűnően. Fontos volt, hogy tartsanak tőlem. Nem kifejezetten félelmet akartam kiváltani belőlük, szimplán csak tiszteletet és távolságtartást, hogy érezzék, nem cimborák vagyunk. És tagadhatatlanul élveztem, hogy kiélhettem rajtuk a fölényemet. - Mindenbe beletanulnak idővel. - folytattam nyugodtan.