Ha végleg elmegyek

Első fejezet

Augusztus 2. Vasárnap

Tisztán látom magam előtt a képet ahogy Jess, csapatunk egyik oszlopos tagja eszméletlenül fekszik a földön. Vér folyik a lábából így a néhány perccel ezelőtti lövés hangja megmagyarázódik. Mindenki futkos össze- vissza csak én állok mozdulatlan. Nézem hófehér arcát, vörös fürtjeit ahogy szanaszét hevernek a feje körül.
-"Ne csak állj ott! Segíts neki!"- üvölt rám egy hang. Felé fordítom a fejem és látom, Lucas az. A legjobb fiú barátom. Mentségemre legyen szólva már nem tehetek semmit. Rég elkezdték a vérzés elállítását a tanárok hívják a mentőket. Nem volt mit tennem. Linával az oldalamon, aki a sokk hatására hol sírt hol pedig némán bámult maga elé, arrébb vonszolom magunkat. Úgy érzem bőven eleget láttunk.
-"Az én hibám. Hogy lehetek ilyen hülye hogy egyedül elengedem?"- Lina dús haját simogatva próbalom megnyugtatni, sikertelenül. Nem csak az ő hibája volt hanem mindenkié. Játéknak indult és senki nem tudta, hogy ez lesz belőle.

Október 10. Kedd
Irodalom órán ültünk. Én egyedül, mert Stella a legjobb barátnőm hiányzott. Lucas mellett pedig Tina, egyik osztálytársunk. Hallottam ahogy Lucas direkt feltűnően válaszol a suttogására, hogy feltétlen eljusson hozzám is a hangja.
-.."Nem tudom mi van vele. Azóta kerül amióta hazajöttünk"- szavait ízlelgetve próbáltam visszafogni magam hogy ne forduljak meg és essek neki. A mi kapcsolatunk sosem az egymás elleni harcról hanem többnyire egymás lenyugtatásáról szólt. Még akkor is mikor meg tudtuk volna fojtani a másikat egy kanál vízben.
Nem értettem már semmit. Aznap este már nem is velem, hanem külön Jessel foglalkozott. Mintha érezte volna, hogy történni fog valami. De persze egyáltalán nem voltam emiatt féltékeny, mert a barátok nem féltékenyek egymásra. Legalább is szerintem. Miután megtörtént a baj látta rajtam mennyire félek. Odajött hozzám vigasztalóan a karjába zárt majd ott hagyott. Azt hitte megnyugodtam és majd ha ő mond valamit akkor azt meg is teszem. De elfelejtette, hogy milyen makacs vagyok.
Bár így utólag sajnálom hogy nem hallgattam rá. Így keveredtem át az "alvásból" és az ágyamból Stellához és a fiúkhoz. Tipikusan mindig a közelükben van. Onnantól Tony vette át az istápolásomat. Rettentően fáradt voltam de aludni nem tudtam volna ezek után. Még mindig a mentő szirénája visszhangzott a fülemben. Végkimerültségemben bemásztam egy ágyba és onnantól kezdve kiesett minden. Nem emlékszem semmire csak a reggelre. Ahogy Lucas megvető pillantással megy el mellettem és nyoma sincs a tegnap esti gyengéd törődésének. De azért én kerülöm. Ezek után még szép. Nem akartam hallani mit gondol rólam vagy a történtekről. Mert nem tehetünk róla. Én tudom a legjobban.
Már a könyveimet pakoltam mikor Lucas hozzám szólt.
-"Beki! Tessék"- azzal a kezembe nyomott egy topjoyos kupakot. Lenéztem a kezemben tartott tárgyra amiben az ez még csak a kezdet felirat állt. Halványan mosolyogtam rá majd az örömömet egy gyors, dühös mozdulattal meg is cáfoltam ahogy beledobtam a kupakot a sötétkék hátitáskámba. Ő ezt már nem látta. De remélem sejti hogy ennek tényleg nincs még vége. Ha így játszunk rendben van. Állok elébe.
A folyosóra kilépve igaz mosoly áradt szét az egész arcomon. Csak ezért járok be iskolába. Látni Marcus magas alakját, barna borzolni való haját és csak egyszerűen vele lenni. Még akkor is ha másokkal beszélgetünk közben. Néha talán nem ártana máshonnan is boldogságot csenni, de senkitől sem egyszerűbb, mint a szerelmünktől.
*
Lopva pillantottam oldalra az egyetlen órán ahol még Lucas mellett ülök. Semmi jelét nem láttam rajta hogy érdekelném. Éppen ezért igyekeztem magamon erőt venni és megszólítani miközben az infó teremben szuggeráltam a gépet, hogy bekapcsoljon. Hirtelen Lucas kezét éreztem a karomon amitől kirázott a hideg. Ráemeltem a tekintetem, hogy kiderítsem mi célja van ezzel.
Halványan mosolygott rám kék szemeit az enyémbe fúrva.
-"Mizu?"-kérdezte. Utáltam amikor valaki úgy viselkedik miután "összeveszünk" mintha semmi sem történt volna.
-"Semmi. Veled?"-
-"Csak kíváncsiságból kérdeztem. Ha már kerülsz gondoltam oka is van"- Gúnyos mosoly ült mindkettőnk arcán.
Tudtam mi fog következni. Én állítom a saját igazam ő pedig az övét. De nem érdekelt, ahogy elhatároztam belementem a játékába.
-"Én nem kerüllek"- mosolyogtam rá ártatlanságot színlelve.
-"Ahh dehogy végül is azért rángattál magaddal hogy aztán szarj a fejemre"-Sértődöttség suhant át az arcán ami azonnal el is tűnt, mint minden érzelme. Ezt az egyet sosem értettem benne. Miért palástolja az érzelmeit,az igazságot?
-"Miután láttam, hogy jól elvagy Jessel és Stellával gondoltam nem zavarlak"- Nem adtam az igazamból hisz ő is hibás volt ebben.
-"Miután ott hagytál velük. El kellett viselnem őket. És bocs hogy vigyáztam rátok és a többiekre."-
-" Attól még te is odajöhettél volna hozzám"-
-"Te akartad hogy menjek az osztállyal kirándulni. Szóval bocs gondoltam majd ha akarsz valamit odajössz te!"- Kezdett egyre értelmetlenebbé válni a vitánk de túl büszke vagyok ahhoz hogy beismerjem ebben az egyben igaza van. Én akartam hogy ott legyen velem. Csak nem számoltam azzal hogy Emily, az örökké drámázó barátnőnk, sülve főve velem lesz majd nem beszélve Lináról aki mellett a történtek után főleg hogy kiállok.
-"Jó nem vitatkozok veled. Én a saját igazam mondom te meg a tiéd. Úgysem jutunk dűlőre szóval hagyjuk"- belefáradtam már, hogy olyanokkal vitázzak akikkel nem lehet. Lucassal sok mindenben hasonlítottunk. De a makacsságban a legjobban.
-"Ennyi? Ez a megoldás? Hagyjuk? Bocs hogy meg akarom beszélni"- láttam a szemében, hogy komolyan beszél még sem tudtam őt komolyan venni.
-"Fejezd már be hogy bocs. Igen bocs, hogy én is próbáltam jól érezni magam ha már egyikünk se kereste a másikat."- remegtem az idegtől. Lucas pedig nemes egyszerűséggel a képembe röhögött. Meglepett a reakciója, mert egyáltalán nem ezt vártam.
-"Jó. Hagyjuk"- azzal figyelmét újra a monitornak szentelte.
Átsuhan a fejemben hogy "Ne! Ne hagyjuk" de eszembe jutott a topjoyos kupak üzenete. Ez még csak a kezdet. És ha folytatom rosszabb lesz. Így az óra hátra lévő részét csöndben ültem végig. Úgy éreztem Lucas nagyon ellenem van.
A teremből kilépve Lina megragadta a karom és félrehúzott a többiektől.
-"Beki..Mi volt ez a cirkusz az órán?"- Elgondolkodtam vajon elmondjam e neki mert végtére is ez csak rám és Lucasra tartozik.
-"Megsértődött azon hogy én megsértődtem"-Szórakozottan mosolyogtam mintha nem jelentene semmit. Pedig nagyon is sokat jelent. -"Pasik. Ne is foglalkozz velük"-Linának talán igaza van. Egy ideig még néztem ahogy lilás kék fürtjei lobognak előttem miközben felsietett a lépcsőn. Marcus pedig épp lesietett rajta amivel kizökkentett a bambulásból amit egyre gyakrabban művelek. Kérdőn tekintett rám majd mikor látta hogy nem reagálok rá odalépett hozzám és az államnál fogva addig húzott magához amíg egy könnyed csókot nem lehelt az ajkamra. Belepirultam a gyengédségébe, mert ritkán ilyen romantikus. A csókot befejezve a nyakába borultam és hatalmasat sóhajtva hagytam hogy átjárjon a megnyugvás amit akkor érzek ha vele vagyok.
Felfelé baktatva a keskeny fa lépcsőn viszont már nem bírtam tovább és kibukott belőlem minden ami addig a szívemet nyomta. Leültünk Marcussal a lépcső tetején álló kis padra és be nem állt a szám, ő pedig csendesen hallgatott. Mikor befejeztem a mesélést legnagyobb meglepetésemre teljesen másról kezdett el beszélni.
-"Ma nem maradok veled mert vigyáznom kell a keresztöcsikre"-Mondta halál komoly arckifejezéssel. Szomorúság ült ki az arcomra amit észre is vett.
-"Most időben szóltam. Most nem haragudhatsz meg."- Hát igen. Ilyen az én formám. Elvárnám hogy ha változás van a forgatókönyvben akkor szóljanak róla. A legtöbben ezt csak az utolsó pillanatban teszik meg így jutok el oda hogy megharagszom, mivel nincs ínyemre a változtatás.
-"Nem fogok..."-
-"Cicám..Megfejeljem?"-Mosolya engem is felderített és kuncogva válaszoltam. -"Nem"-
-"Akkor beszéljétek meg. Várj egy kicsit aztán higgadtan próbáld újra. Úgy is kibékültök"-Szerettem volna hinni neki.De ez a remény azonnal elpárolgott ahogy elindultunk a termem felé. 105. Sosem volt számomra egy szerencsés szám. De úgy tűnik ez a nap sem az. Ahogy beléptem a zöld 12 B feliratú rozoga ajtón Lucas egyből letámadt.
-"Ennyi volt a törődés? Hogy képes voltál vitatkozni velem aztán másnál keresed a vigaszt?"- szikrákat szórt a szeme amitől kissé megijedtem.
-"Lucas...Ő a barátom. Persze hogy tőle várom a segítséget ha egyedül már nem bírom"-
-"De amikor vele van baj hozzám jössz. Olyan undorító amit csinálsz Beki!"-Megpróbált bűntudatot kelteni bennem hogy neki legyen igaza. De a többiek fürkésző tekintete miatt rövidre zártam a vitánkat.
-"Erre valók az igaz barátok nem?"-
Szórakozottan ott hagytam miközben ő meglepődve ácsorgott tovább. Szerencsémre pont bejött a tanár mielőtt bármi is folytatódhatott volna.
Igazi vándor lélek személyében ma Lina mellett ültem. Már állandó helyem sincs. Lina csöndben firkálgatott mellettem miközben én helyette is próbáltam megoldani a kiosztott feladat lapot.
Elbambulva pillantottam a zöld lombok felé amikor alig pár perc elteltével feltűnt a hirtelen csend. Mindenki engem figyelt, gondolom várták hogy válaszoljak. De halvány lila gőzöm sincs róla mire és kinek vagy úgy ámblok mit. Csendben pislogtam hiába láttam hogyan idegesíti fel magát az angol tanárunk. Jók a megérzéseim csak sosem hallgatok rájuk. Most például tényleg jobban jártam volna ha befogom a fülem a 200 decibeles üvöltését megelőzve.
-"Miért nem vagy képes figyelni? Ugye tudod hogy a bambulással semmire nem viszed az életben? Neked kell leérettségizned nem nekem...- blablabla. Összefolytak a szavai. Nem is érdekel amit mondd. Oldalra pillantottam a még mindig ijedt arckifejezéssel ülő Linára. Ő nem volt erre felkészülve. Nevethetnékem támadt ahogy szokás szerint valami őrültség jutott az eszembe. Majd én megalapítom a "szerelmesen bámuljuk a fákat" egyesületet ahova csak olyan embereket veszek fel akiknek tök egyértelmű hogy egy unalmas órán elbambulnak.
-..."What's the difference beetween the two sentences!?"- tette fel valószínűleg sokadjára ugyan azt a kérdést Lőrinczy tanárnő. Rövid barna haja eltakarta arcát ahogy firkált a jegyzetébe. Gondolom előre beírta az egyesemet.
-"The difference?"- egyértelmű volt rá a válasz, én mégis tovább rontottam a helyzetem.-"The number one is an declarative sentence and the other is an ask."- Vigyorogva tekintettem először pimaszul Linára aki próbálta elnyomni a torkából majd felszakadó nevetést, hol a tanárra aki újbóli felcsattanásában kiküldött az óráról. Kifelé menet felkaptam a dzsekim és, mint az igazi hollywoodi filmekben, távoztam. Mosoly ült az arcomon ahogy a folyosó padján ülve felém tartott Marcus. Bal szemöldökét felhúzva közelített felém.
-"Mit művelt az Angyalkám?"- nevetve szökkentem oda hozzá és belekezdtem a kis mesémbe amit az imént produkáltam.
-"...És akkor kiküldött. Pedig én csak válaszoltam"-Boci szemekkel néztem rá hátha megszán.
-"No comment"- Nem tudta jól megjátszani a haragját. Mindig ott bujkált a szája sarkában egy apró mosoly azokkal az édes gödröcskéivel. Nekem bezzeg semmi ilyen jellegű szépség hibám sincs. Na nem azt mondom hogy tökéletes vagyok. Sokkal inkább hasonlítok egy porcelán babára a sokszor sápadt bőrömmel és zöldes barna szemeimmel.
-"Te amúgy hova is jössz?"- kérdezte Marcus sejtelmesen.
-"Ahova te"-Néztem ahogy csillog a szeme. Annyira megbabonázott hogy fel sem fogtam hova tartunk éppen. Mindig is szerettem a teljesen zöld szem színt. És neki persze hogy zöld. Mint egy vérbeli fradista.
-"Elkísérsz wc-re?"-Megtorpantam mert erre az eshetőségre nem számítottam. Ahogy tovább haladt hátrafordulva nevetett rajtam egy jót én pedig megint csak a bambulásnak szentelem magam.Miután kicsöngettek lassan visszasétáltam a termemhez. Emily a szokásos lendülettel robogott ki az ajtón és túldramatizálva a dolgot ölelgetni kezdett.
-"Mi van veled te lány?! Olyan furán viselkedsz..."-Aggodalom ült sötétbarna szemeiben. De amit utána láttam benne még ennél is elkeserítőbb.
-"Vissza kell mennünk."- Kertelés nélkül mondtam ki a szavakat. Emily szempillái megremegtek félelmében, tudta mire gondolok. Lassan hátrálni kezdett tőlem.
-"Emily! Muszáj. Ezt rendesen le kell zárnunk... ne mondd hogy azóta nincs egy rémálmod sem! Vagy hogy azóta minden szürke árnyba nem képzelsz többet..."
-"Nem győzöl meg Beki! Soha többet nem rakom be oda a lábam. És szerintem mindenki nevében beszélhetek"- időközben körénk gyűltek a barátaink akik mind Emily mellett álltak. Kínosan elnevettem magam. -"Rendben. Igazad van. Akkor elmegyek egyedül."- Sarkon fordultam volna de megragadott egy kéz ami nagy erővel rántott vissza. Farkas szemet néztem Jessel aki az egésznek a legnagyobb átélője volt. -"Beki...a vesztedbe rohansz. Nem engedjük hogy elmenj oda. Sem velünk sem egyedül."- Nem engedett a szorításból hiába próbáltam kitépni magam a kezéből. Egytől egyig végig néztem a társaságunkon. Túlságosan gyávák. Vagy én vagyok túl merész? Nem tudom. Csak, hogy vissza kell mennem. És nem csak az elhagyott tusfürdőmért. Válaszokat akarok. Megöl a kíváncsiság mi történt ott pontosan.