Ha végleg elmegyek

Huszonegyedik fejezet

December 3. Hétfő
Döbbentem álltam Leila előtt aki még mindig ugyanazzal a pimasz mosollyal nézett vissza rám.
-"Túl nagy kérés lenne?"- tetetett sajnálattal oldalra fordította a fejét.
-"Mi hasznod van ebből?"- szúrós szemmel néztem rá amikor végre összeszedtem magam.
-"Nos mivel Marcus nem lehet az enyém hiába nem vagy már a képben, valaki mást kellett találnom akiről tudom, hogy ha téged boldoggá tud tenni akkor engem is. Válogatós vagyok pasik terén bocsi"- ennél szánalmasabb dolgot életemben nem hallottam aminek következtében el is nevettem magam.
-"Persze nem muszáj alkut kötnünk. Egyedül is megszerzem ami kell."- csípőre tette műkörmös kezeit, mert látszólag nem tetszett neki, hogy kinevettem.
-"Legyen."- mondtam hatalmas mosollyal a fejemen. Tudtam, hogy úgy is elbukik. Lucast nem olyannak ismertem akinek a csitrik jönnek be. -"Nagyon szívesen, állok elébe."- már csak az volt a kérdés, szeret-e annyira hogy az elkövetkező tetteim után se mondana le rólam.
-"Rendben. Akkor ma suli után átmegyek hozzá."- rám villantotta fehér fogait majd elindult a terme felé. Nem tudom miért hittem azt, hogy ez a beszélgetés zökkenőmentes lesz. Hisz ez csak érdek. Neki is és nekem is csak egy érdekem fűződik ebből.
De, hogy közöljem mindezt Lucassal?
Be kéne avatnom valakit, hogy segítsen..De mégis, kiben bízhatok?
*
A suli fehér vaskapuja előtt ácsorogtam a baráti körömmel. Mindenki az aznap délutáni programját tervezgette. Én meg csak csendben álltam közöttük.
-"Beki"- szólított meg valószínűleg sokadjára Emily.
-"Hm? Bocs mit mondtál?"- tetetett fáradtságot imitálva dörzsölni kezdtem a szememet.
-"Azt kérdeztem, hogy te jössz-e velünk?"-
-"Hova?"-
-"Ahh hihetetlen vagy!"-sóhajtott Emily majd Sarah átvette a szavát.
-"Elbúcsúzunk Jesstől most délután. Elmegyünk mekizni. Jössz?"- nagy barna szemeit rám meresztette de akármilyen szívesen is tartottam volna velük nem tehettem. Nem bíztam Leilában annyira, hogy ne kövessem Marcusékhoz. Egyszerűen muszáj volt a saját szememmel látnom, ahogy megteszi amire kértem. Csak azt nem tudtam hogyan csináljam mindezt.
-"Sajnos nem tudok menni. Sietnem kell haza és igazából pénzem sincs most ilyenre"- lebiggyesztettem a számat, annak reményében, hogy megszánnak.
-"Az lenne a legkevesebb probléma"-szólt bele Lina is enyhe haraggal a hangjában. Megértettem, hogy nem tetszik neki, hogy nem megyek velük, mert azt hiszi nem támogatja majd senki. De nem lehetek mindig mellette, hogy megvédjem. Nekem sem volt soha senkim a mostani barátaim előtt akire számíthattam. Egyedül kellett megtanulnom vigyázni magamra, mert anyáék sem lehettek mindig velem.
-"Sajnálom csajok"- mondtam majd egyesével megöleltem őket. Amikor Linához értem egy pillanatnál tovább vontam magamhoz, hogy a fülébe suttoghassak.
-"Minden rendben lesz"- Linának már ellenkezésre nyílt a szája de abban a pillanatban megfordultam és elindultam Marcusékhoz. Tartottam tőle, hogy valaki majd meglát de kockáztatnom kellett. Nem láttam őket sehol amikor még a suli előtt álltam, így reményeim szerint, mint mindig most is utolsóként léptek ki a helyiségből.
Visszafojtott lélegzettel szálltam fel a 45-ös buszra. Túl sok emlék, túlságosan is egyszerre öntötte el az agyamat.

Március 23. Szombat
A busz ablakán át bámulok a sötétbe. Az eső lassanként mossa le az üvegre ragadt koszt és folyik tovább.
-"Mi a baj?"-kérdezi az egyetlen utas rajtam kívül aki a buszon ül.
-"Semmi"- nem áll szándékomban megosztani vele, hogy pont miatta vagyok szomorú.
-"Beka..tudom, hogy van valami."- Marcus hangja megremeg ahogy az arcomra veti pillantását. Jól tudja mi a bajom. Ahogy azt is miért olyan piros az arcom.
-"Figyelj. Sajnálom. Oké? Nem akartam de muszáj volt. Nagyon felidegesítettél."- hangja lágy, megcáfolja az alig egy órája történt eldurvult veszekedésünket.
-"És ezért neked muszáj volt felpofoznod? Tudod a nevelésem inkább hagyd meg a szüleimnek. Kösz"- azzal újra a koszos esőcseppeket bámulom az üvegen át.
Marcus mellettem szitkozódik majd mindig hideg kezét az arcomra helyezi. Ugyan oda ahol megütött. Maga felé fordítja szikrázó tekintetem de nem retten meg a bosszúmtól. Mélyen a szemembe nézve újra elismétli az előbb mondottakat.
-"Nagyon sajnálom. Érted? Mindennél jobban szeretek Beka és ez egy óriási hiba volt. De képtelen vagyok elviselni ha ok nélkül hisztizel. Értsd már meg, hogy nekem te kellesz és nem Leila"- könnyek szöknek a szemembe de örülök, mert az ablakon kinézve tudom, hogy nem sírok egyedül.