Október 13. Péntek
Utáltam a tizenhármat, főleg ha péntekre esett. Nem vagyok babonás de ezeken a napokon a szokottnál is szerencsétlenebb vagyok. Ma sem volt ez másképp.
Reményt vesztve ültem még így három nap múlva is péntek reggel Horváth tanár úr matek óráján. Kivételesen nem a matek miatt voltam elkeseredve. Marcussal azóta nem beszéltem amióta összezörrentünk. Általában nagyon magára veszi a dolgainkat most mégis én próbálkoztam. Eredménytelenül. Még aznap írtam neki de csak órákkal később érkezett egy elég goromba válasz. Miszerint edzésen van és nem ér rá a barátnőjére. Ezért inkább nem erőltettem, még ha tudtam is, hogy muszáj lenne megbeszélnünk.
Szünetre kimenve, az órán összegyűjtött összes bátorságomat felhasználva, a keresésére indultam. Eszembe sem jutott hogy ez egy elég rossz ötlet. Figyelembe véve azt, hogy ő nem törte magát, hogy helyre hozzuk a hibánkat.
Amit a látvány nyújtott a lépcső tetején elhelyezett asztaloknál csak még inkább összetört bennem valamit. Valamit amit ez idáig a szerelmünknek hívtam.
Marcus a padnál ült, elmélyedt a Tonyval való beszélgetésében. Ez önmagában elég megszokott volt, a baj ott kezdődött amikor megláttam a magam előtt szembe jövő Leilát. Sugárzott az örömtől és a gúnytól ahogy diadalittasan rám villantotta vicsorát, mert ezt kicsit sem lehetne mosolynak hívni. A kanyarban ami Marcusékhoz vezetett volna megelőzött és nemes egyszerűséggel Marcus ölébe szökkent. Elképedve néztem őket ahogy Marcus semmit nem tett annak érdekében hogy a csaj kiszálljon az öléből. Még szinte élvezte is. Olyan szintű dühöt kezdtem érezni, hogy képes lettem volna ölni azért ami az enyém. Ha még az enyém. Hirtelen felindultságom az egyre csökkenő távolság közben pánikká és hányingerré alakult. Marcus háttal ült nekem ezért csak Tony láthatta ahogy könnybe lábadt szemekkel megindultam feléjük. De ahogy figyelmeztette Marcust és ő megfordulhatott volna Lucas magas alakja elállta az utam. Mérgesen néztem fel rá.
-"Engedj oda!"-
-"Nem!"-szállt velem vitába. Nem érdekelt a tiltása sőt az ellentmondást nem tűrő hanglejtése sem. Kikerültem és farkas szemet néztem Marcusszal akitől már csak egy méter választott volna el. De ez a távolság meg is maradt, mert Lucas visszarántott és szorosan tartott maga elött.
-"Engedj el! Most!"-kezdtem valódi hisztizésbe de ahogy ezt kimondtam elakadt a szavam és sírásban törtem ki. Hiába próbáltam eltaszítani magamtól Lucast, hiába ütöttem a mellkasát még inkább magához ölelt.
-"Engedj el... Marcus..Marcus látja ezt..és.."-
-"Had lássa! Nem érdekel az a seggfej. Jobbat érdemelsz nála Beki! Fogd már fel végre!"- fojtotta belém a további ellenkezésemet is. Eltolt egy kicsit magától hogy lássa sírok-e még.
-"Ha befejeztétek ezt a nagyon megható jelenetet, engedd el végre Rebekát hogy idejöhessen"-ütötte bele az orrát Tony is a drámába.
-"Te maradj ki ebből"-szólt rá Marcus-"Lucas! Lennél szíves elengedni a csajomat? Ő az enyém"- mondta direkt megnyomva az élt utolsó szavában.
Lucas nem válaszolt. Jelentőségteljesen a szemembe nézett, szinte sütött a szeméből a harag és a szeretet kavalkádja. De ez lehetetlen. Miért akarna megvédeni a barátomtól? Ő szándékosan sosem bántana. Vagy mégis? Rettegtem, mert megint két tűz közé estem. Ha odarohanok Marcushoz mit mondanék neki? És Lucas? Megsértődne? Ha nem megyek oda Marcus még jobban megharagszik és lehet szakít is velem? Kétségbeesésemben kitépem magam Lucas védelmező karjaiból és bemenekültem az előadó terembe ami a folyosó végén helyezkedett el.
Pechemre a megnyugvás elmaradt, mert nem voltam egyedül. Észre sem vettem mikor távozott, de Leilával találtam újra szemben magam. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Végül ő szólalt meg elsőnek.
-"Beki..."-kezdte volna de hirtelen felindulásomban belé fojtottam a szót.
-"Ne 'bekizz' itt nekem! Hogy a fenébe vagy képes így viselkedni? Téged nem zavar hogy tönkreteszel egy kapcsolatot? Szánalmasan nevetséges a próbálkozásod, mert Marcus engem szeret! És nem fogom hagyni hogy egy olyan kis szajha mint te közénk álljon! Nem tudod kivel kezdtél ki! De nagyon megbánod ha továbbra is igényt tartasz más barátjára!"-dühtől piros arccal meggondolatlanul magyaráztam neki majd meg sem várva a reakcióját rácsaptam az ajtót. Persze ekkor még nem gondoltam hogy ennek bármi következménye lenne. Tévedtem. Hatalmasat.
*
Már késő este volt amikor Marcustól kaptam egy üzenetet. Féltem megnyitni mégis muszájnak éreztem. Ezt le kell zárnunk végre.
-"Szia"- írta.
-"Szia"-
-"Mondd Beki, Leilának mi köze van kettőnkhöz? Csak mert nem értem miért kell megfélemlíteni meg szajhának nevezni! Ő a barátom nem beszélhetsz így vele!"- Nem tudtam mire vélni hogy már megint megmondják mit csinálhatok és mit nem. Ha volt valami amit nem tűrtem el egy percig sem az ez volt.
-"Nem ismerős?"-vágtam vissza. Nem különbb nálam és ezt nagyon is jól tudta.
-"Miért is lenne az?"-
-"Amit az ÉN barátommal művelsz! Lucásszal. Megveted, bunkózol vele és kicsit sem érdekel hogy én jóban vagyok vele"-sértetten ücsörögtem lila szobám falai között. Nincs is jobb hely ennél, ahhoz hogy elmeneküljek a világ elől. Lehet hogy nem éppen barlang méretű, sokkal inkább kicsi de én szeretem. Minden apró dolog, még egy radír is titkokat és emlékeket rejt.
-"Én próbálom elfogadni a barátaidat. De nem veszed észre hogy Lucas szerelmes beléd?? Nem véletlenül viselkedek vele így. Én Téged szeretlek. Amit Te látsz az csak barátság. Sosem lesz köztünk semmi. Megbeszéltem Leilával és ő sem tudna többet képzelni ebbe. És pont."- Ellágyultam kicsit de a haragom nem akart elmúlni.Hogy is képzelheti hogy Lucas meg én? Mikor ő meg Leila inkább. Én sosem viszonyultam úgy Lucashoz mint ő hozzá.
-"Lucas a barátom. Semmi mást nem érez irántam szóval nem tudom honnan veszed ezt de rólatok előbb lehet feltételezni mint rólunk! Én sosem viszonyultam úgy Lucashoz ahogy Leila hozzád."-
-"Nem jelent semmit. Barát és kész"-
-"Aha"-mint oly sokszor most sem hittem neki. Ha nem jelentene semmit nem ült volna az öledbe!
Reálisan próbáltam látni a helyzetet de ez majdhogynem lehetetlen volt. Az amit láttam nagyban eltért a saját valóságától.
-"Most megsértődtél?"- kérdezte.
-"Nem"- leraktam a mobilom fehér íróasztalomra, jó távol tőlem, mert egyáltalán nem voltam kíváncsi a további vádaskodására. Nekem tényleg jó okom lenne rá mégsem teszem. Néha kételkedek benne hogy szeret-e egyáltalán, mert ilyen helyzetekben nem igen érzem. Persze egy veszekedés nem minden esetben rossz ha utána képes az ember megbocsájtani, mert többre tartja a másikat annál, hogy értelmetlen dolgok miatt elveszítse. Marcus büszkesége viszont túlszárnyalta a felém való érzelmeit. Csak ezt még magamnak sem vallottam be. Fájt volna az igazság.
Az ajtómon való kopogás szakított ki gondolatmenetemből.
-"Gyere"-
-"Kicsim, holnap későn jövök haza de hagyok pénzt az asztalon! Vegyél magadnak valami kaját"-Hadarta anyukám ahogy göndör szőke fejét bedugta az ajtón.
-"Oké"- tetetetten mosolyogtam rá hátha nem veszi észre a szomorúságom.
-"Baj van?"- Hiába is. Ő az anyám, mindent tudott rólam még azt is amit nem kellett.
-"Ah csak Marcus.."-megint a sírás kerülgetett ahogy kiejtettem a nevét. De nem akartam, hogy bárki is gyengének lásson.
-"Ha még egyszer miatta fogsz sírni esküszöm megverem a srácot. "-káromkodott anyu. Ritkán fordult elő, hogy mellém álljon. Rendszerint azzal érvelt hogy engem ismer és tudja milyen elviselhetetlen tudok lenni. Ezért mondjak, hogy a kivételek erősítik a szabályt.
-"Nincs baj anya. Nem sírok"- kitessékeltem a szobámból, mert bőven sokat látott ahhoz, hogy tényleg megtegye amit mondott. Néha kinéztem belőle hogy csak egy szó és ugrik értem. De nem akartam feleslegesen balhézni.
Meglepetten kaptam fel a fejem a telefonom pittyegésére ami egy újabb üzenet érkezését jelezte. Őszinte döbbenet ült ki az arcomra ahogy megláttam Stella nevét a kijelzőn. Nem rá számítottam. De még ennél is meglepőbb volt mikor megnyitottam az sms-t amit küldött.
-"Szia. Jól vagy?"- Ez fogadott. Eltűnődtem vajon most azért írt, mert akar valamit vagy tényleg érdekli mi van velem.
-"Szia. Jól. De..miért kérded?"- túl kíváncsi voltam ahhoz hogy ezt a kérdést megválaszolatlanul hagyjam.
-"Hát csak elém került a tumblid és beleolvastam.."-Sejthettem volna. Még ott sem tudok igazán magányos lenni.
-"Oh. Értem."-
-"Felhívhatlak?"- Mosoly terült szét az arcomon. Ez a nap egyre érdekesebb.
Ezzel kezdetét vette egy kiadós beszélgetés, ami úgy érzem ránk fért. Régen nagyon sokat telefonáltunk és ezt a kimaradást most egy óra alatt igyekeztünk bepótolni.
-"Szerintem oka volt annak, hogy egy ideig nem beszéltünk"-mondta Stella félig már ásítozva.
-"Akik egymásnak vannak teremtve mindig találnak egy újabb alkalmat a találkozásra. Egy újabb utat egymáshoz"- bölcselkedtem annak a reményében hogy ez tényleg így van. Stellával nagyon sok közös volt bennünk. Meglehet sokszor ütköztek ezek a dolgok de sosem volt komolyabb összeveszésünk. Sosem hagyott szóhoz jutni, mert meglehet én is legalább ugyanannyira szeretek beszélni mint ő. De Marcus irányába való unszimpátia miatt sajnos hanyagolni kezdtem őt. Marcus volt a kirobbantója a barátnőm elvesztésének de aljas módon ő volt az is, aki próbált rávenni a kibékülésre. Bár ez már a múlt én még is újabb okokat igyekeztem keresni arra, hogy utáljam őt. De ez nem tartott sokáig. A hajnali utolsó üzenetem is Marcustól származott.
-"Jó éjt durca hercegnőm"- üzenete mosolyt csalt az arcomra, hiába akartam olyan erősen haragudni rá. A szeretetem megint csak győzedelmeskedett a haragom felett.
VOUS LISEZ
Ha végleg elmegyek
Roman d'amour-BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL- Valahol a szerelem és az utálat között tengődni hónapokon át, nem éppen megnyerő. Van az a pillanat amikor egy normális ember képtelen lenne megbocsájtani. De nem az, aki a bosszúra hajt. #1 őrület •2019.01.16• #1 kétely...