Ha végleg elmegyek

Tizenharmadik fejezet

November 15. Szerda
Fejemet a padra hajtva próbáltam túlélni a maradék 5 percet Baranyai tanárnő szakmai óráján. Szerettem ezt a tárgyat de valahogy képtelen voltam koncentrálni. A fejembe tömörült az a sok ki nem mondott szó, a rengeteg kétségbeesett, elhalkult sikoly és a még több félelem. A mellettem lévő üres helyre pillantva nyugtáztam gondolatomat, hogy nincs támaszom. Emiatt nem mertem kockáztatni. Stella nélkül jóval bátortalanabb voltam, mint vele.
Talán még megoldható. Lehet kibékülünk és minden a régi lesz. De ezeket a gyerekes naivságokat a szívem mélyén én sem gondoltam komolyan.
Mihelyst kicsöngettek az óráról egyből felpattantam a helyemről és még a tanár előtt kiléptem a folyosóra. Alig páran lézengtek még akkor. Leültem a kis fa asztal mellé felállított rozoga padra és vártam. Vártam Marcust, vártam, hogy felbukkanjanak barna fürtjei a zöld ajtó mögül. Beletelt egy kis időbe mire végre megláttam mosolygós arcát. De a hirtelen öröm ami az ő mosolyától származott tova szállt. Mellette lépkedett Leila, ősi ellenségem és nem úgy nézett ki, mint aki tágítani akar. Egyedül ültem az asztalnál így esélyem sem volt észrevétlenül tovább állni.
-"Szia Beki"- köszöntött a luvnya ahogy odaértek hozzám. Kérdőn néztem hol rá, hol a barátomra de nem adtak választ. Így kénytelen voltam tisztességes lenni.
-"Sziasztok."-
-"Beka, édes. Lenne egy kis megbeszélnivalónk veled."- Ha ügyvéd lenne, fix hogy a ranglista elején állna. Hátulról. Utáltam amikor valaki fölöslegesen fontoskodott. Tudtam miről akar beszélni velem de most is ugyan az volt a véleményem róla. Nem. Nem leszek jóban azzal az emberrel aki eddig ellenem volt.
-"Valóban?"- műmosolyt faragtam az arcomra miközben társaságom kevésbé kedvelt tagja helyet foglalt előttem a padon.
-"Nézd Beki tudom, hogy voltak nézeteltéréseink és igazán sajnálom, hogy féltékeny vagy rám de nincs rá okod. Mi tényleg csak barátok vagyunk"- nevetségesen Marcusra mosolygott aki mint egy megerősítésképpen bólintott felé. Mi ez valami "rosszat tett a leánykám hozzuk helyre" büntetés?
Sütött a szememből a gyűlölet ahogy belenéztem méz barna szemeibe. Mélyebbre akartam látni, valahova a gondolatai mélyére. Mi az amire a legjobban vágysz a mocskos gondolataid között..? Marcusra nemde?
A félelme zökkentett ki ördögi játékomból, hogy megpróbáljam a szeméből kiolvasni a válaszokat. Nyitott szájában megakadtak a szavak ami lehetőséget nyújtott közbe szólnom, mielőtt még a saját hibáit kezdte volna rám vetíteni.
-"Kedves tőled hogy ezt megosztottad velem. Igazán megnyugtat, hogy csak a barátja vagy a pasimnak."- felnéztem Marcusra aki semmit nem vett észre a fejemben megformálódott bosszú hadjáratról. Tudtam, hogy minden érzelem az arcomra van írva de kénytelen voltam lenyelni a torkom mélyéről feltörő egyre bosszúsabb káromkodást. Eldőlt mit fogok tenni ezzel a helyzettel, hogy később még a hasznomra váljon. Még ha elsőre nehéz is lesz eljátszanom a jó kislányt.
Felálltam a padról, hogy Marcushoz sétálva direkt feltűnően arcon pusziljam. De a rögtönzött féltékennyé tevési hadműveletem befuccsolt mikor Marcus elhúzódott tőlem. Bosszúsan néztem zöld íriszébe amiben egyre szűkült a pupillája. Ajkammal hangtalan szavakat formálva próbáltam tudatni vele mennyire szánalmas a viselkedése. Leila felé fordulva hatalmas önuralom révén mosolyt erőltettem a fejemre.
-"Egyébként tetszik a pólód! Illik hozzád"- dicsértem meg az amúgy förtelmes ruhadarabot.
-"Oh, köszi. Még sosem mondták"- áradt a hangjából a tudatlanság és ezzel el is értem a célomat. Szarkazmusom mindig a segítségemre volt, mikor megjátszottam ártatlanságomat. Tudtam, nem szép dolog de amennyit másokban csalódtam már, igazán kijárt egy kis eszményítés.
Visszaindulva a termünkbe, néztem copfba kötött haját ahogy előttem lépkedett. Mialatt azon gondolkoztam vajon neki mi haszna adódik ebből, Marcus egy hirtelen mozdulattal megragadta a csuklómat és visszarántott maga felé.
-"Eszedbe ne jusson!"-szigorúan nézett rám, mint ahogy apa tette mikor kicsinek rossz fát tettem a tűzre.
-"Nem tudom miről beszélsz!"- fájt a szorítása de nem akartam, hogy lássa rajtam.
-"Oh dehogyis nem. Tegyél le szépen arról, hogy tönkreteszed. Ő a barátom."- félre lökött útjából miközben a kezemet továbbra sem engedte el.
-"Te nem vagy normális. Ne rángass már!"- szemembe fúrta vad állatias tekintetét.
-"Ha nem teszed amit mondok veled is könnyedén vég.."-Megakadt a mondat közepén amikor rájött éppen megfenyeget. Hogy megölt volna? Kétségem sem fért hozzá. Haragudtam rá? Nem. Sokkal inkább magamra, amiért képes voltam szeretni őt. Egyre nagyobb gyűlölet fortyogott ereimben és ha nem vigyázok előbb utóbb felszínre tör.
-"Engedj el."-suttogtam rekedten. A félelem fagyos hullámai váratlanszerűen árasztották el testemet. Remegni kezdtem egyre gyengülő szorításában míg végül kikaptam kezem az övéből. A körülöttünk lévők mit sem vettek észre az egészből. Békésen beszélgettek és nevettek mellettünk. Szívesebben tartoztam volna akkor közéjük ahogy irigykedő pillantást vetettem az egyik lányra, majd újra Marcusra néztem. Csak néztem őt de nem láttam sehol. Az a srác akibe beleszerettem eltűnt és semmi jelét nem láttam, hogy még létezne. Lassan hátrálni kezdtem tőle, majd vigyázva, hogy ne ütközzek neki senkinek futásnak eredtem. Minél messzebb akartam tőle kerülni hiába visszhangzott a fejemben saját nevem becézése. Menekülni akartam, el ebből a pokolból ami engem is átformál a rossz irányba.
Könnyeimmel küszködve rohantam az egyetlen hely felé ahol azt hittem egyedül leszek. Pechemre Lina pont előttem lépett ki a mosdóból és elzárta a menekülésem útját.
-"Hé! Beki. Mi történt?"- mindenhova néztem csak rá nem. Nyitott könyv voltam azok számára akik ismertek és nem akartam ezt a fejezetet senkivel sem megosztani. Elléptem mellette hiába akart visszatartani. Nem számított, hogy már becsöngettek egyszerűen bezárkóztam az egyik fülkébe. A fehér csempés falat bámulva lassan leültem a hideg kőre miután lábaim felmondták a szolgálatot. Egész testemben remegtem, de nem a félelemtől. Dühös voltam. Rettentően dühös. Átkozott szerelem! Naiv, naiv Beki... Miért is hittem hogy valaha első helyen leszek valaki életében. Hol rontottam el, hogy már nem kéri, hogy szeressem?
Ekkor már ömlött az arcomról a sós könny. Csípte, marta kipirosodott szemeimet. De nem érdekelt. Ahogy az sem, hogy valaki megállás nélkül dörömbölt a wc ajtón.
-"Beki! Ne sírj kérlek! Hallod!"- nem Lina volt az, ezért elsőre fel sem ismertem a hang gazdáját.
-"Csak egyedül akarok lenni"- mondtam rekedten. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy Emily abbahagyja a dörömbölést és úgy hallottam el is ment. Ennyit arról, mennyire számítok a barátaimnak is.
Nem tudom mennyit ültem a földön a wc-t bámulva de már nem akartam visszamenni a terembe sem. Biztosra tudtam, hogy ezért az igazolatlanért anya majd még kis előadást tart de ez sem tudott érdekelni. Üresnek éreztem magam és nem találtam értelmét semminek. Főleg nem annak, hogy tovább szenvedjek. Erőt véve magamon kiegyenesedtem és felálltam a földről. Ahogy kiléptem a fülkéből, hideg csempe miatt fázósan néztem körül, nem látja-e senki mit művelek. De nem voltam egyedül. Lina még mindig ott állt, a mosdónak támaszkodva nézett rám. Karba tett keze elárulta feszültségét és biztos voltam benne, nem kell sokáig várnom, hogy kérdőre vonjon mi ez az egész.