Ha végleg elmegyek

Tizenhetedik fejezet

November 30. Csütörtök
Miután Marcus haza kísért a kapuban elcsattant búcsú csók után a szívem és az agyam természetesen megverekedett egymással. Nehéz volt az elengedés hiába szerettem mást. Este aggódtam is egy kicsit, mert Lucas nem írt edzése után, hogy otthon lenne-e. Ez csak a megszokás. Biztos rendben van. Ez is irtó nehéz lesz. Leszokni a Marcussal felépített szokásokról.
Rezegni kezdett a telefonom épp mikor úgy döntöttem elütöm az időt, kedvenc könyvemmel és egy forró teával.
Lina neve villogott telefonom kijelzőjén.
-"Szia!"- szóltam bele jó kedvűen.
-"Beki! Kérlek segíts! Mindig elbaszok valamit csak nem tudom hol! Mi baj van velem? Hm?"- sírásba fulladt a mondata nekem pedig lelohadt a mosoly az arcomról.
-"Mi történt? Jól vagy?"-
-"Nem. Nem vagyok."-
-"Lina mi történt?!"- hisztérikusan szótagoltam neki a szavakat azt gondolva hogy akkor előbb válaszol.
-"Jess.. El fog menni a suliból. Miattam."- újabb zokogás szűrődött át a vonal másik végéből.
-"Ezt hogy érted?"- Sehogy sem fért a fejembe, hogy ez lehetséges-e. Jess nem ennyire önző, hogy azt nézze neki mi a legjobb. Legalább is én nem így ismertem.
-"Összevesztünk és azt mondta nem akarná még két éven át nézni az exét."-
-"Oh. Lina tudod hogy veszekedés közben olyanokat mondunk a másiknak amit később megbánunk. Biztosra veszem, hogy kibékültök"- Nem sokat ért a vigaszom, mert Lina még mindig sírt.
-"Ne sírj kérlek! Van kedved itt aludni? Eszünk egy csomó csokit! Sőt anya milánóit csinált! Azt tudom, hogy szereted"-
-"Nem köszi.. de az áthívást elfogadom.. nem tudnék még egy éjszakát Jess illatával együtt aludni..."- hangja tele volt fájdalommal amitől egyre inkább sajnáltam szegényt.
-"Megértem. A buszmegállóban várlak."- ígértem meg neki.
-"Köszi"-
Nem tudom mit vállaltam magamra de a barátaimért bármit megtennék. Ha kell akár azt is, hogy családot cseréljünk. Sokan imádják anyát így nem lenne különösebb konfliktusuk vele.
-"Anya! Átjöhet Lina?"- kiabáltam át a mellettem lévő szobába.
-"Ilyenkor?"-
-"Vészhelyzet van!"-
-"Nem bánom..Jöjjön"- sóhajtotta. De mivel egy szem lánya vagyok a legtöbbször megengedett mindent, ami nem ütközött valamilyen szabályba. Apa már más volt ezen a téren. Mindig mindent megengedett de ott is volt, hogy vigyázzon rám. Sokan mondták már, hogy elkényeztettek a szüleim mert én tipikusan "apuci kicsi hercegnője" vagyok. De ez csak a látszat. Sosem voltam hercegnőnek való nem beszélve arról, hogy apának sosem volt túl sok ideje rám. Mindennek ára van, ahogy ennek is. Ő pedig azt választotta, hogy el tudja tartani jómódúan a családját. Ehhez viszont sokáig kellett dolgoznia, saját cége igazgatójaként, ami azt eredményezte, hogy alig láttam. De anya mindenben kárpótolt. Kicsinek sokáig volt velem, mert megtehette, hogy ne dolgozzon. Én még is azt vallom, hogy a legkevésbé sem vagyok elkényeztetett Barbie baba, figyelembe véve már csak azt az apróságot is, hogy barna a hajam.
Már két busz is elment előttem de Lina egyikről sem szállt le. Aggódni kezdtem, nehogy valami baja legyen és azért nem jön.
-"Hol az ördögbe vagy már?"- félhangosan hagyták el a szavak ajkamat de meg is bántam őket. Az utca túloldalán egy srác állt kapucnival a fejére húzva. Vajon hallotta amit mondok? Kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam ahogy a sötétségen keresztül engem nézett. Biztos csak a buszra vár ő is. Elővettem a mobilom, hogy felhívjam Linát legalább azért, hogy amíg ideér ne legyek egyedül. Egyedül sosem éreztem magam biztonságban, főleg a sötétben nem.
Alig volt valaki az utcán így amikor egy fekete kocsi elhúzott előttem felkaptam a fejemet. Kíváncsian követtem a szememmel majd visszanéztem oda ahol a srác állt. Ijedten ugrottam fel a helyemről, hogy megállapítsam nincs-e a közelemben. De egyszerűen köddé vált. Nyugi. Biztos haza ment. Nincs okod félni.
-"Hol vagy már?"- szóltam a telefonba enyhén hisztérikusan mikor Lina végre felvette.
-"Mindjárt ott"-
-"Jó. Siess"-
Nem kellett sokat várnom, hogy megérkezzen végre az a busz amin a barátnőm utazott.
-"Szia"-szorosan magamhoz öleltem, hogy legalább ő érezze magát biztonságban.-"Menjünk haza. Közben pedig meséld el részletesen mi történt!"-
-"Készítsd a zsepiket"- halvány mosoly ült ki az arcára amiből éreztem, hogy kezdi túl tenni magát a helyzeten.