Ha végleg elmegyek

Huszonkettedik fejezet

December 22. Szombat
Álmatlanul teltek el újabban az éjszakák. Anyám rájött, hogy valami nagyon nincs velem rendben. De nem csak a kisírt szemeim láttán. Alig beszéltem pár szót. Étvágyam sem volt és kész lettem volna feladni. Belefáradtam. Belefáradtam az örökös harcba. Abba, hogy egyedül kell megvívnom életem csatáját. Mindezt annak a baromnak köszönhetően aki belekevert egy gyilkosságba. Átkoztam magam amiért ennyire kiváncsi teremtés vagyok, hogy utána járok dolgoknak. De legfőképp azért, mert önmagam hibáztattam. Mindenért. Leila halálát képtelen voltam kiverni a fejemből és belegondolni sem mertem mi jöhet még ezek után.

December 3. Hétfő
A vonal kicsöng én pedig feszülten várok. Várom, hogy Josh mély hangja végre beleszóljon a készülékbe és azt mondja "minden rendben lesz". De a vágyaim túl nagy kérésnek bizonyulnak ebben az életben.
-"Rendőrség, miben segíthetek?"- szól bele egy nő. Arcom elsápad, kezem remegni kezd. A nő még mindig beszél, értetlenkedik ki van a vonalban. Észbekapva gyorsan kinyomom a hívást, a telefonomat pedig a zsebembe süllyesztem. Hirtelen megvilágosodik előttem a tény, hogy Josh miért nem akarta hogy felhívjam. Nem a saját telefonszámát adta meg.. De vajon miért?
Lassan elindulok, vissza a vonatállomásra ahol szerencsére elérem az éppen akkor induló vonatot. Nem tudom hova visz el de felszállok rá. Az ablakon át nézem az elsuhanó tájat mindaddig amíg a könnyeim el nem takarják előlem az utat.

-"Kristin! Kell neki a segítség! Nézz rá! Teljesen magába van fordulva."- mutogatott felém apám, ahogy anyának érvelt, hogy miért kell nekem dilidoki. Értettem én, hogy aggódnak és nem értik mi történik velem de a helyzet az, hogy én sem tudtam. Az elmúlt idő eseményei túl nagy falatnak bizonyultak, hogy megbírkozzak velük. De semmiképp sem akartam ezt egy olyan felnőttel megbeszélni aki teljesen idegen számomra. Főleg, hogy még a szüleimnek sem voltam képes elmondani mit láttam.
Az iskolában is teljes volt a káosz. Mindenki Leiláról beszélt de senki nem tudott semmit. Senki, kivéve engem és Marcust. Ennyi közös még volt bennünk. Tudtuk de nem szóltunk. Ő azért mert nyakig sáros én meg.. nos én meg azért, mert részben én is annak éreztem magam. Noha semmit nem tettem, apró megmozdulásokon kívül, nem kellett volna felelősséget érezzek a történtekért. Még is nagyon a szívemen viseltem mindent. Néha átkoztam magam a túlzott empátiámért, bár enélkül valószínüleg én is olyan érzéketlen lennék, mint Marcus. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan tudta végig nézni az ablakból ahogy a legjobb barátja holttestét egy kocsiba rakják és elviszik. Vajon mit csináltak vele utána?
-"Beka"- lépett be anya a szobámba. Az ablakom széles párkányáról néztem vissza rá. Azt sem tudom már, ma mióta ültem ott. Rózsaszín köntösömre tekintve árulkodó tény volt, hogy fel sem vagyok öltözve így valószínüleg ébredésem óta bámultam ki az ablakomon.
-"Ebédre vendéget várunk. Addig öltözz fel, elugrunk apáddal a boltba. Jó?"- ismét anyámra nézve elszorult a szívem. Ha erős lennék nem kéne ilyennek kitennem őket. De nem vagyok az, ezért ők is szenvednek.
-"Jó."- böktem ki végül, hogy elmenjen. Nem akartam tovább aggódó szemeibe nézni és látni azt a lányt akit már nem is ismerek. Miután a szüleim elmentek lekászálódtam az ablakból. Visszapakoltam rá a kaktuszaimat és egyéb növényeket amikben egyáltalán nem meglepő módon nagyobb élet volt, mint bennem.
Elgondolkozva néztem őket amíg rá nem pillantottam a falamon lévő órára. Az időt látva ott hagytam a szobámat és megindultam a szekrényem felé ami újabban a folyosón kapott helyet. Fehér ajtaján egy tükör díszelgett amiben a teljes alakomat láthattam. Fancsali képpel nyugtáztam, hogy letehetek a szép kinézetről. A hajam kócosan és összetapadva terült szét a vállamon. Arcom sápadt volt, semmi élet nem volt benne. A lila karikák a szemem alatt pedig azt eredményezték hogy álmosabbnak tűnjek, mint amilyen valójában voltam. Essünk neki. Megadóan nekiláttam valami normális póló előkeresésének de persze amikor kéne egyik sem felel meg. Dühösen becsaptam a szekrény ajtót és legugolva a fiókokat kezdtem áttúrni. Amikor úgy íteltem megtaláltam a megfelelő ruhadarabot megakadt a tekintetem egy színes kép sarkán. Épp, hogy észrevehető volt, mert a többi része kilógott a fiókból. Ez a szekrény eredetileg anyáé volt, gondoltam benne hagyott egy régi fényképem amikor kipakolta és átadta nekem. Kíváncsian kihúztam a képet, hogy szemügyre vehessem. A fotón egy gyerek volt, határozottan látszott hiába volt szétkarcolva. Kis koromban anyának mániája volt fiús lányt faragnia belőlem így meg sem lepett volna hogy ingben és nadrágban küldene fényképészhez. Ezért döbbenten vettem tudomásul, hogy nem én vagyok a képen. A kamerába néző gyerek zöld szeméből tömérdek szomorúság áradt, szinte könyörgő volt, hogy valaki segítsen rajta. Megfordítva a papírdarabot az eddiginél is jobban összezavarodtam.
A hátoldalán dőlt betűkkel egy idézet féleség és egy sokatmondó szöveg állt.