Ha végleg elmegyek

Tizenötödik fejezet

November 24. Péntek
Az utcára kilépve megcsapta arcomat a tél előszele. Csontomig hatolt a hideg, hiába mélyesztettem egyre mélyebbre a kezem, kabátom zsebében.
Lesétáltam az utca végére ahol annak idején mindig Marcus várt rám hogy együtt menjünk suliba. De ezek az idők elmúltak. Ahogy minden más is. Nehezemre esett felfogni hogy amit iránta érzek nem elég a folytatáshoz. Marcus előtt mindig csak menekültem. Kapcsolatból kapcsolatba, helyről helyre. Így ment ez mindaddig amíg anya úgy nem döntött megalapozza a jövőmet a saját hasznára fordítva ezt. Elköltöztünk a szülővárosomból, jó messze a múltamtól. Én pedig azt hittem ez segíteni fog. Akkor még nem is tudtam mekkorát tévedtem.
Most, így két év után, ismét a múltammal tarkított utcákon sétáltam. Ott ahol egykor boldog és gondtalan szőkeség voltam. De az idő múlásával nem csak a hajam színe változott meg, és ettől féltem a legjobban. Miután megismertem Marcust újra rettegni kezdtem a változástól és makacsul ragaszkodtam mindenhez ami egy csöppet a régi önmagamra emlékeztetett.
                                                                                 *
Az állomásra kiérve megcsörrent a telefonom. A kijelzőre lesve a kelleténél talán kicsit jobban megdöbbentem. Lucas hívott. Felvegyem? Mit akarhat ilyenkor? Tegnap este álomba sírtam magam a bizonytalanság mezején, miatta, mert az eddig is zavaros életemet csak még inkább összezavarta. Egyszerre éreztem mindent és semmit. De mivel Lucas nem ezt érdemelte, nem voltam rá képes hogy hazudjak neki. Nem élhetett abban a mámorító hazugságban, hogy szerelmes vagyok belé. Akármennyire is szeretnék az lenni.
-"Szia!"- szólt mikor végre felvettem.
-"Szia"-
-"Csak azért hívlak mert gondoltam megvárlak ha szeretnéd."- annyira boldog volt a hangja. Nem akartam elrontani az örömét azzal ha most mondom el neki, hogy nekem idő kell.
-"Csak ha van kedved. Lehet kések egy kicsit a vonatokból kiindulva"-
-"Az nem baj. Addig is lesz időm elmenni a boltba. Várlak. Szia Kicsim!"- elöntött a féltékenység hiába élhettem volna meg ugyanezt a boldogságot. Én nem tehettem meg amit ő igen. Ne mások kárára légy boldog. A belső hangomnak valahogy mindig igaza volt. Ha én nem lehetek boldog másokat még azzá tehetek ami felér egyfajta örömmel.
Sehol nem láttam Lucast ahogy odaértem a metróhoz. Ő mindig a másik irányból jött, ezért is gondoltam, hogy még nem ért ide.
Aggódtam kicsit mert nem akartam elkésni viszont megbántani sem akartam őt.
-"Szia Beki!"- megperdültem a tengelyem körül. A várt találkozás viszont elmaradt, ugyanis nem Lucas, hanem Marcus állt előttem. Abban a pillanatban remek lehetőséget éreztem arra, hogy megbeszéljük a kapcsolatunkat de erre nem kerülhetett sor. Magához húzva megölelt én pedig hevesen dobogó szívvel imádkoztam, hogy Lucas ne pont most érjen ide.
-"Mi a baj? Olyan szótlan vagy!"- Aggodalom csillogott a szemében.
-"Beszélnünk kell.."- ahogy nagy nehezen elhagyták a szavak ajkaim megjelent Lucas is kezében egy vörös rózsával. Tátva maradt a szám a döbbenettől. Tényleg nekem vette?
Legszívesebben elrohantam volna, hogy a két fiú elintézze ezt az egészet egymás között. De nem tehettem. Hisz én voltam az oka annak hogy ez így alakult. Nem kellett volna megcsókolnom... De olyan mámorító a csókja. Vagy csak az ismeretlen extázis miatt?
-"Szia Beki!"-Marcusról tudomást sem véve odajött hozzám és arcon puszilt. Meglepetten pislogtam. Vágni lehetett a feszültséget hármunk között.
-"Neked is csá Lucas!"- Marcus fenyegetőn elém állt, hogy eltakarjon tőle. Döntenem kell. Most vagy soha.
-"Ja csá"- láttam Lucason, hogy alig bírja visszafogni magát és ha nem szólok közbe megismétlődik az, amit nem akartam. Nagyon nem.
-"Srácok! Mindjárt elkésünk."- azzal megindultam a suli felé azt gondolva,hogy majd veszik a lapot és követni fognak.
Lehet nem volt jó ötlet magukra hagyni őket.
Visszanéztem a vállam felett hátha mögöttem jönnek. De nem így volt. Marcus nagyban gesztikulált Lucasnak aki egy fél fejjel alacsonyabbnak tűnt nála, így távolabbról. Ő nem mondott semmit. Csak állt, fejét felém fordítva szerelmesen pislogott majd elszántan megindult felém. Mielőtt elhittem volna hogy odajön hozzám lazán levágta elém a virágot és zsebre dugott kézzel tovább ment. Ez meg mi a franc volt?
Marcus diadalittasan elém állt, mint aki megnyerte az olimpiát. Fejemet ide oda kapkodva néztem hol rá, hol a távolodó Lucas alakjára.
-"Mit mondtál neki?"-mérgesen lehajoltam a rózsámért majd óvatosan leporoltam szirmait. Gyengéd törődésemet látva Marcus szintén dühtől vezérelve kifakadt.
-"Azt hogy szálljon le a csajomról! De ahogy látom a nyomorult rózsája jobban érdekel téged, mint a kapcsolatunk."- Nem akartam vele vitatkozni. Túl sokat szenvedtem az utóbbi időkben miatta. Fejemre húzva szőrmés kapucnimat nagy léptekkel elindultam arra amerre Lucas nem régiben eltűnt a szemem elől.
Hallottam ahogy Marcus utánam fut ezért gyorsítottam a tempón.
-"Miért menekülsz Rebeka?"- kirázott a hideg ahogy a teljes nevemen szólított. Sosem hívott még így. Tényleg el akartam menekülni előle, jó messzire valahova ahol sosem talál rám.
-"Szeretsz még egyáltalán?"- tette fel az újabb kérdést amire viszont már megálltam. Lassan szembe fordultam vele, hogy a szemébe mondhassam az igazságot. Zöld szemei úgy villogtak akár egy macskáé a sötétben.
-"Beka..szeretsz még?"- mintha nem hallottam volna elsőre is.. Megragadta a vállamat, hogy ne tudjak elmenni válasz nélkül.
-"Nem tudom mit érzek"- fájdalom hasított a szívembe ahogy a váram királyát lelkiekben épp most dobtam ki a trónról. De ő nem vette a célzást.
-"Az az aljas szemét! Belekavar az életünkbe. Ne aggódj Szívem! Helyre hozzuk ezt együtt!"- elszántan tovább indult és már attól féltem hogy Lucas után rohan. Megragadtam a karját és minden erőmet bevetve húztam vissza.
-"Ne bántsd! Könyörgöm..."- gonosz mosoly ült ki az arcára és aligha hihetően megrázta a fejét.
-" Nem fogom"-
                                                                                            *
A suliba belépve mindenki olvadozva nézett ránk. Irigykedve csodálták, egy parfümöt túlszárnyaló, édesen illatozó rózsámat. Mindenki azt hiszi Marcutól van. Pedig ha tudnák az igazat...
Kezdtem elveszíteni az irányítást az életem felett. A terembe belépve Stella grimaszolva nézett a kezemben tartott rózsára.
-"Csak nem attól a suttyótól van? Mi van öt percig szeret amíg fel nem akasztod ezt a rózsát is?"- elnevette magát saját viccén de én nem figyeltem rá. Hozzászoktam már, hogy képes úgy megbántani, hogy nem is tud róla. Ilyenkor csak egy jól irányzott visszavágás kéne de inkább ráhagyom. Ahogy most is. Félve néztem Lucasra, mit szól hozzá, hogy nálam van a rózsája. Egy pillanat erejéig kék szemeit enyémbe fúrta majd elkapta rólam a tekintetét. Ez volt a sokadik rossz döntésem, mert égetni kezdte a szemem a szomorúság. Pillantása a szívemig hatolt és mint egy jégszilánk úgy fúródott az egyik törött darabkájába. A helyemre ülve Stella magában már felvázolta a helyzetem és megállás nélkül faggatott, hogy mi a baj.
-"Szünetben elmondom"- adtam meg magam.
-"Jó"-végigsimított a hajamon aminek hála olyan érzelmi hullám tört rám amibe majdnem belefulladtam. Elárasztották arcomat a könnycseppek és nem akartak elapadni. Hangtalan ültem és néztem ki a fejemből miközben Stella átölelt.
-"Beki..semmi baj! Majd segítünk. Megverem azt az átkozott pasidat"-hálás voltam neki amiért megpróbált megvigasztalni. De ezt ő sem gondolhatta komolyan. Sírni azért, mert szeretsz valakit akit nem szabadna. Maga a mennyország...A pokol ennél már csak jobb lehet.
*
A mosdó tükrének háttal álltam miután rendbe szedtem magam. Üres tekintetem szinte lyukat fúrt a falba és a barátaim ha ez lehetséges most először aggódtak értem úgy igazán. Bár most jó okuk volt rá, én mégis elutasítottam segítő kezüket. Ez az én harcom. Nekem kell végig csinálni.
-"Beki!"- Lina megragadva a karom megakadályozta hogy elhagyjam a mosdót. -"Ne csinálj semmi hülyeséget!"-
-"Az életem egy óriási hülyeség!"-grimaszoltam.
-"Ez nem igaz! Mi attól még szeretünk"-szólt közbe Emily is. Tudják egyáltalán milyen szeretni? Milyen szeretni valakit akitől félsz? Milyen rettegve szeretet koldulni? Mert én tudtam. Túl jól. Mindig én játszottam az "alárendelt" szerepét. Én mindig megadtam mindent ami tőlem tellett. És mi volt a hála?
A lehet meg a talán. Lehet kellesz, talán jó vagy. Elég volt ebből. Most valami mást akartam.
Kicsődöltünk a mosdóból. Legelöl haladva elszántan lépkedtem magassarkú csizmámban amíg oda nem értem a korlátnál ácsorgó Lucashoz. Egy pillanatra magával ragadtak az érzelmek ahogy szemügyre vettem szőke tincseit, piros kockás ingét és fekete farmerét. Túl jól nézett ki és én a szokottnál is idiótább lettem volna ha hagyok elszalasztani egy ilyen lehetőséget.
-"Köszönöm a rózsát"- gondoltam jó kezdés lesz ha előbb a jó oldalát festem le a dolgoknak. Hiába tudtam hogy ezt vita nélkül nem úszom meg még is meglepett amikor nem azt kaptam amire vártam.
-"Ne nekem köszönt, hisz mindenki tudja hogy a pasidtól van"- gúnyos mosolyra húzta a száját.
-"És ha te lennél az?"- féltem, hogy elszúrom. Egy rossz szó és mindennek vége.
-"Amíg az a kretén a csajának nevez addig nincs semmi közünk egymáshoz. Remélem egyszer felfogod"- tudtam, hogy igaza van. Nem szabad játszanom. De mit csináljak két tűz között?  Lucas ellökte magát a korláttól majd a terembe vonulva bevágta maga után az ajtót. Így egyedül maradtam a felém igyekvő Marcussal. Lucas épp úgy, mint ahogy az várható volt felemelt majd a porba döngölt. És az fájt a legjobban, hogy jogosan tette.
-"Rebeka!"- Marcus hangja parancsoló volt és aligha akartam volna szembeszállni vele.
-"Ha még egyszer meglátlak ennek a parasztnak a közelében eltöröm a nyakát! Megértetted?"- szeme lángokban égett. Az édes zöld színek ellenségessé változtak az enyémben.
-"Hűtsd már le magad!"- Marcus látva ellenállásomat megragadta a csuklómat és durván a korláthoz nyomott. Több sem kellett és az addig makacs és önfejű énem hamar megalázkodott a nagyobb erő előtt. Nem tehettem mást, hisz féltem tőle. De attól jobban, hogy Lucasnak esik bántódása. Éppen ezért nem akartam, hogy köze legyen hozzám. Mert bármi ami hozzám tartozott eddig, egyszer elpárolgott az életemből.
-"Megértetted?"- súgta a fülembe mintha csak egy mámorító bókot mondana. Gúnyos mosollyal az arcomon kiszabadítottam a kezemet egyre gyengülő szorításából.
-"Utállak!"- vágtam a képébe.
-"Hm. Az is egy érzés."- önelégült képpel továbbállt nekem pedig visszaállt a normális pulzusom. Gyűlöltem Marcust azért amivé vált. Egy igazi szörnyeteg lett belőle...
Mihelyst beléptem a rózsaszín falak közé Stella valósággal letámadott.
-"Beki! Ne nézz hülyének! Tudom hogy valami komoly baj van. Csak eltitkolod!"- Kitartóan néztem vele farkas szemet hátha be tudom csapni. De ez lehetetlen volt. Túl jól ismert ahhoz, hogy lazán a képébe hazudjak. Lesütöttem a szemem mert nem bírtam tovább elviselni ahogy rám nézett. Tele volt a tekintete aggodalommal és dühvel.
-"Gyerünk Manó! Mondd el szépen, had segítsünk"- biztatott, műkörmös kezeivel megfogva az enyémeket.
-"Nem tudtok segíteni"- nagy levegőt véve próbáltam nem megint elsírni magam. Rettenetesen fájt ez az egész. De nem szólhattam róla senkinek. Már nem bíztam Marcusban és ezt minden egyes tette csak még jobban megalapozta. Kinéztem belőle bármit csak, hogy ő jöjjön ki nyertesként a csatából.
Mi lesz velem ha Lucast is elvesztem? Úgy, hogy nem is volt soha az "enyém".. Ezt semmiképp nem akarhattam. Ennek pedig a hallgatásom volt az ára.