Ha végleg elmegyek

Tizenkettedik fejezet

November 11. Szombat
Cikáztak a fejemben a gondolatok. Minden  elhangzott szó, minden fenyegető hanglejtés amit azon az éjjelen mondott visszhangot vert a fejemben. Megráztam hosszú lófarokba kötött hajamat remélve hogy ezzel megszabadulok a nem kívánt gondolataimtól. De csak úgy, mint Marcus, szavai is mélyen a bőrömet vájták és úgy vontak magukhoz mint a láncra vert kutyát. Nem voltam más az életében puszta játéknál. Rabja voltam akivel kedve szerint játszott ha akart. Pontosan emiatt nem engedett el. Túl sokat tudtam ahhoz, hogy ne tartson rám igényt. Csak egy szavamba kerülne és vége lenne. De nem tehettem. Nem tehettem ezt a második családommal. Különösen Erával nem, amiért oly sokat tett már értem.
Elmém versenyt futott a mérgező eszmékkel de a fájdalom elkerülhetetlen volt. Újra és újra könny szökött a szemembe valahányszor a félelem átsiklott testemen. Képtelen voltam felfogni mi történik velem. A boldogságom napról napra párolgott el és rá kellett döbbennem, hogy félek sőt rettegek a valaha volt legjobb dologtól az életemben. Rettegtem attól akit szerettem.

Október 4. Csütörtök
-"Mit mondott neked?"-Josh hangja töri meg a kocsiban feszülő csendet. Tudom, hogy magától is rájött, hogy sántít valahol a történet de nem tehetem meg, hogy eláruljam Marcust. Nem lehetek ennyire önző, mert ez már nem csak rólam vagy róla szól. Ez már jóval több ennél.
-"Semmi olyat amit ne mondott volna el a kolleginádnak"-leheletem fehér füstként száll fel a fűtetlen kocsiban.
-"Beki..tudod, hogy bennem megbízhatsz. Ez a munkám. Én nem feltételezem Marcusról, hogy rossz ember, mert sok esetben csak rossz társaságba kerülnek a  fiatalok. Véget akarok vetni ezeknek a gyilkosságoknak. Kézre keríteni azt a férget aki ezzel tölti a szabad idejét.."-elszántság villan gyémánt íriszeiben. Megbabonáz az a mérhetetlen bátorság és akarat ami szemeiből sugárzik rám.
-"Beki bármi legyen is számíthatsz rám, rendben?"-tenyere meleg takaróként simul összekulcsolt kezeimre. Meglepettség árad szét testemben és érzem, hogy elpirulok.
-"Miért?"- lehelem óvatosan puhatolózva.
-"Mert megérdemled."-mondja majd szemét újra az útra emelve elhalkul.

Nem beszélhettem senkinek arról ami történt. Ólom súlyként nehezedtek rám a titkok amiket még én magam sem értettem igazán. Ki a valódi gyilkos? És miért akarta pont Stellát megölni?
Gombócot éreztem a torkomban ahogy barátnőmre gondoltam. Megérzéseim azt súgták ő indította el ezt a lavinát ami most egyenesen a nyakamba zúdult. Ostoba voltam, hogy vissza akartam menni. Nyilvánvalóan nem az én dolgom feltárni a rejtélyeket. De mit tehettem volna? Hisz a kíváncsiság vezérelt.
Haragudtam magamra amiért ismét meggondolatlanul cselekedtem. De a "mi lett volna ha" kérdések sehová sem vezettek.
Kifelé kémleltem a függöny takarásából. Egyre csak néztem az ezüst színű Audit ami a házunk előtt parkolt. Josh már fél órája beszélt anyámmal a konyhában de minden szava áthallatszott hozzám, mintha csak a fülembe kiabálna. Nem akartam beszélni vele vagy akárcsak látni ragyogó kék szemeit, markáns borostás arcát és kaján mosolyát. Nem akartam, hogy észrevegye a titkaimat amik a szememben égtek. De nem tudtam elkerülni, hogy találkozzunk, hiába igyekeztem észrevétlenül meglapulni szobám lila falai között. A következő pillanatban még közelebbről hallottam mély hangját aztán a kopogást az ajtómon.
-"Bejöhetek?"- kérdezte lágy hangon.
-"Ha nem azért jöttél hogy megmutasd a gyilkos darabokban lévő testét akkor nem."- szólalt meg a szarkasztikusabb énem. Halk kuncogás szűrődött át fehér ajtómon végül már nem a fa vonalait tanulmányoztam hanem egyenesen a gyémánt íriszekbe néztem.
-"Szia"- mosolya olyan őszinte volt mikor meglátott, hogyha régebbről ismertem volna még elhiszem, hogy hiányolt.
-"Mit akarsz?"-
-"De harapósak vagyunk."- hiába támadtam le nem engedte megcsorbítani önbizalmát. Lazán behajtotta az ajtót és közelebb lépett hozzám. Illata körül lengte a helyiséget, enyhe megingást eredményezve kemény külsőmön. Menta és fenyő. Tökéletes akárcsak a viselője.
-"Megkérdezem máshogy. Miért jöttél ide?"-további barátságtalságom miatt végre ő is komoly lett.
-"Anyukáddal beszélgettem. Elemeztem vele a helyzetet és a következményeket."- még közelebb lépett kezét a vállamra téve folytatta.-"Beki ugye tudod, hogy ez nem tart örökké?"-
-"Még jó hogy! Előbb utóbb megtaláljuk az elkövetőt."- szomorúság áradt a szemeiből amit nem értettem. Mosolyra húzta a száját majd egy szó nélkül átölelte feszült testemet. Ölelése alatt csak még nagyobb kellemetlenség járt át hiába volt olyan megnyugtató a közelsége. Éreztem, hogy ez most más.
-"Minden rendben lesz. Gondoskodom róla"- lassan elhúzódott tőlem jelezve, hogy távozni készül. Intett majd elindult anyámhoz aki az ajtóban várt rá, hogy kiengedje. Nagyon megkedvelte. Mi lesz vele akkor ha már nem fog ide járni? Na és velem?
Rossz érzés kerített hatalmába ezért úgy döntöttem, követem őket az udvarra.
Josh épp beszállt a kocsijába de amikor odaértem letekerte az ablakot.
-"Még találkozunk"-kacsintott rám azzal válaszra sem várva elhajtott a házunk előtt.
Mi a fene volt ez? Kérdőn tekintettem anyára aki fázósan húzta össze magán a kabátot.
-"Mit mondott neked?"- kérdeztem miközben becsuktam magam után az ajtót.

-"Mire gondolsz?"- Anyám úgy nézett rám, mintha azt vágtam volna a fejéhez, hogy a Marsról jövök.

-"Anya! Mi volt ez a hirtelen távozás?"-

-"Nem mondta el neked? Dolgozni ment. Tudod első a munka"- szórakozottan sétált el mellettem és nekem ez sehogy sem akart tetszeni. Valami nem stimmel. 
-

"Mesélj inkább te! Mi újság Erával?"- bármiről szívesen beszéltem volna vele, kivéve erről az egy témáról. Era nevének említésével a tehetetlenség újra hatalmába kerített. Tudtam, hogy anya csak a formaság kedvéért érdeklődik utána de még így sem tudtam mennyit mondhatok el neki.
-"Jól van. Helyzethez képest jól."- leroskadtam az egyik fotelba ami közelebb volt a konyhához. Anya épp neki állt palacsintát sütni, feltehetően még Joshnak szánta volna de mivel ő idő előtt lelépett, így több marad nekem. Egyik kedvenc édességem volt és anya mindig rendkívül finomra csinálta. Vajon ő szereti a palacsintát?
Ilyen és ehhez hasonló felesleges kérdések követték egymást képzeletemben mindaddig amíg eszembe nem jutott Marcus. Az utóbbi időben teljesen megváltoztak a dolgaink. Kétségem sem fért ahhoz hogy szeret engem, a maga módján. De vajon én őt? Soha semmiben nem voltam biztos egész eddig életemben csak abban, hogy szeretem. Most pedig ez a bizonyosság is megingani látszott. Képtelen voltam vele elképzelni a jövőmet.
Hogy tudnék úgy vele lenni, hogy közben rettegésben élek?
Muszáj lett volna kiadnom magamból a keserűségem de nem volt kinek. Féltem lépni, féltem bármitől ami a régivel ellentétben állt. Ilyenkor jól jönne egy bátty.
De nem állt rendelkezésemre más csak anya, aki rendszerint jobban kiakadt Marcusra, mint amennyire én szoktam. Így maradt az önmarcangolás, hogy mégis hol rontottam el. Lehet az a baj, hogy túlzottan igyekeztem jó barátnő lenni?
Az esetek többségében ha én közeledtem felé ő eltaszított és ez így ment egészen mostanáig. Nagyon untam már, hogy bármit tettem az nem volt jó. Ennyire kevés lennék neki? Hogy a szeretet leghalványabb jelét sem képes kimutatni felém de elengedni sem akar? 
Kínkeserves szenvedések közepette végül azt határoztam, hogy jobb lesz neki nélkülem. Hiába fájt a puszta gondolata annak, hogy vele együtt nem egy hanem rögtön 3 embert veszítek el. Mindig is az elengedés lesz a gyenge pontom de Marcusnak így jobb lesz. Más nem számít. Jobban venné ki magát ha csak, mint bajtársa vennék részt életében, amíg Stella balesetét már csak homály fogja fedi, mintsem úgy mint a társa. Nagyon úgy éreztem hogy ez nem vezet semmi jóhoz. Kár hogy a megérzéseimre nem szokásom hallgatni.