Ha végleg elmegyek

Hatodik fejezet

Október 22. Vasárnap
Hamar túltettem magam ezen a kínos beszélgetésen. Bárki lehet vonzó a számunkra de nem tudnánk leélni az életünket akárkivel. Marcus viszont pont ilyen ember volt. Mindig arról ábrándoztam milyen jó apja lehetne a gyerekeimnek. Tökéletes családot alapíthatnánk. Mi ketten, együtt.
Ábrándozásomat anyám szakította félbe aki szúrós tekintettel meredt rám.
-"Ne kímélj..."-adtam fel inkább mielőtt valami apróság miatt leszedi a fejem.
-"Ugye tudod hogy ennek lesz következménye? Bár elég büntetésnek kéne hogy vedd a barátnőd állapotát.. Mostantól kezdve jobban kiveszed a részed a házi munkában."-Mintha eddig nem vettem volna ki... Még mondta volna egy ideig de megelégedtem ennyi büntetéssel. Egyenlőre legalábbis.
-"Találkozni akar velem Lucas. Tudni akarja hogy vagyok. Majd jövök. Kb 2 óra."- indultam meg felöltözni, mert ahogy beállítottak a hívatlan vendégeink csak egy köntöst kaptam magamra. Ki gondolta volna hogy nem hagynak 9-ig sem aludni. Bunkók...
-"Ácsi! Ki az a Lucas?!"-Anya mindig is csak próbált szigorú lenni. Viszont sosem sikerült neki túlzottan, ezért nem vettem komolyan ilyen helyzetekben.
-"Osztálytárs. Fiú. Barát. Csak barát. A fagyizónál találkozunk."- Gyors puszit nyomtam az arcára majd berohantam a fürdőbe.Sebtiben összekaptam magam majd kitrappoltam a házból. Út közben felhívtam Lucast hogy végeztem és már várom a szokott helyen.
Kellemes és otthonos fagyizó volt. Kicsinek többnyire a neve miatt szerettem. "Napsugár fagyizó és kávéház". Na meg azért mert hatalmas épület. Olyan mint egy szálloda bár részlege. Igényes de mégis megfizethető. Szerettem itt lenni. Egyfajta menedéket jelentett ha túl soknak bizonyultak az otthoni dolgok.
A kért cappucinomat kavargattam amikor Lucas hátulról végig simított a hajamon. Ez lassan a védjegyévé válik így egyből tudtam, hogy ő az. Felnéztem rá és szorosan átöleltem. Rettentően hiányzott egy védelmező kar. Valaki aki támaszt és biztonságot nyújt. Aki megért engem. És ő pont ilyen volt. Mintha az őrangyalom volna. Mosolya erőt keltett bennem és neki kezdtem a történteknek. Újra lepörgött előttem a múlt, minden apró részlet. Az addig elfojtott érzelmeim zöld utat kaptak és szegény Lucasra ömlesztettem mindent.
-"..és akkor hallottam a lövéseket. Lucas én annyira féltem. És még mindig.. mi van ha.. ha soha többet nem bocsájt meg nekem?"-elcsuklott a hangom ahogy Stellára gondoltam. Ő a legjobb barátnőm Lina mellett. De ha őt elveszítem a világom egy része vele együtt kárba megy. Egyszer már elvesztettem. Többet nem áll szándékomban.
-"Naa. Nyugodj meg Beki. Nem lesz baj!"-Lucas lágy hangja a szívemig hatolt. Elérzékenyített amitől zokogni kezdtem. Egyre csak folytak a könnyeim miközben ő mellém állt és a mellkasához szorított.
-"Beki.. ne sírj kérlek. Nézz rám! Légyszíves."- nem akartam a szemébe nézni. Szégyelltem magam amiért gyengének kell hogy lásson. Makacsul a pólóját bámultam de nem hagyta annyiban. Letérdelt elém és egyenesen a szemembe fúrta égszínkék szemét. Halvány mosollyal letörölte a könnyeimet a keze viszont elidőzött az állam vonalán. Egyre csak nézett majd egyre közelebb hajolt felém. A szívemet a torkomban éreztem hevesebben dobogott a kelleténél ahogy tudatosult bennem, Lucas épp megcsókolni készült. De akkor miért nem húzódok el? A dilemmám azonnal szerte foszlott ahogy megcsörrent a telefonom. Lucas csalódottan elhúzódott tőlem de ahogy meglátta a kijelzőn Marcus nevét dühödten felállt és ott hagyott.
Kétségbe esetten futottam utána, nem tudtam mi volt ez az előbb de nem hagyhattam hogy közénk álljon.
-"Lucas! Várj már!"-a karjánál fogva rántottam magam felé ahogy útólértem.
-"Mi van?"-csattant fel. Rémület futott át az arcomon aminek következtében azonnal elengedtem a karját.
-"Mi..mi volt ez?"-dadogtam.
-"Nem tudom. Sírtál. Én meg..nem tudom gyönyörű vagy még így is. Csak meg akartalak vigasztalni. Ne haragudj Beki. De azt hiszem fel kéne venned."-lenéztem a kezemben tartott mobilra ami azóta is csörgött. Hirtelen felindultságomban kinyomtam és Lucas felé léptem. Olyan közel volt. Éreztem jellegzetes virág illatát de semmi érzetet nem keltett bennem. Ő volt a legjobb fiú barátom és sosem rontanám ezt el.
-"Lucas..Te vagy a legjobb fiú barátom... és én nem akarom ezt elrontani."-szomorúan néztem rá de ő elhátrált tőlem.
-"Sajnálom, de nekem ez nem megy így tovább... Sosem tudok igazán veled lenni, mert a barátod mindig bezavar. Igen tudom hogy őt szereted de remélem egyszer majd rájössz."- Szótlanul emésztettem a hallottakat. De még sem hittem a fülemnek. Most tényleg elhagy? A közénk telepedett csendet megint csak a telefonom szakította félbe.
-"Most már igazán felvehetnéd!"-gúnyos vigyor játszott az ajkán. Hát jó ha te így én úgy.
-"Szia!"-szóltam bele a mobilomba.
-"Beka! Édesem jól vagy?! Most értesültem róla mi történt.. Kincsem miért mentél vissza? És miért nem velem? Megvédtelek volna titeket. Ugye nem esett bajod?"-hadarta Marcus.
-"öhm.. nincs semmi bajom azon kívül hogy fáradt vagyok és félek..."-
-"Sírtál Angyalom?"- Nem szerettem amikor számon kérnek. Főleg azt nem ha egy tök egyértelmű dologról van szó.
-"Igen"-válaszoltam miközben Lucas egyre jobban távolodott tőlem. Ott álltam egyedül a kihalt utcán kisírt szemekkel és apró darabokra tőrt szívvel.
-"...Hallasz Babám?"-Marcus hangja zökkentett vissza az életemnek nevezett romhalmazba.
-"Igen. Bocsi..mit is mondtál?"-
-"Tudunk ma találkozni? Szeretnék végre veled lenni"-
-"Öhm. Megkérdezem anyát aztán írok."
-"Rendben. Szeretlek, szió!"-Felfordult a gyomrom ettől a habcukros mézes mázos dumától. Egyáltalán nem tetszett ez nekem. Ez nem az a Marcus akit én ismerek. Vagy talán ezt váltja ki belőle a félelem hogy akár nekem is bajom eshet?

*

Anya végül megengedte hogy Marcus nálunk töltse a nap hátra lévő részét. Neki is ugyan úgy elmeséltem mi történt de azt már kihagytam a sztoriból hogy Lucas majdnem megcsókolt. Csak ezen kattogott az agyam ami nyílvánvalóvá tette, hogy nem éppen a Földön járok. Fájt. Rettentően fájt hogy még is van valami ami közénk állhatott. Könny csordult ki a szememből amit Marcus egy mozdulattal letörölt. Szorosan hozzá bújtam nem akartam hogy elmenjen. Legalább ő ne hagyjon el.
-"Maradj itt kérlek.."- felnéztem szomorkás arcára de megrázta a fejét.
-"Holnap iskola van Beka.."-
-"Kérlek Marcus! Most az egyszer..."- Mindig is nehezemre esett az elengedés. A legfájóbb érzés egész életemben az elhagyás volt. Egyszer megtanultam elengedni azt aki életem legfontosabb személye volt, mert mást nem igazán tehettem. Az az időszak rettentően megváltoztatott. Üresé tett és érzelem mentessé. Lassan nem fájt semmi amíg egy nap bele nem néztem saját üveges tekintetembe. Megrémültem a látványomtól, olyan voltam mint egy élő-halott. Nem éltem. Csak léteztem, közben pedig szép lassan elveszítettem az akkori önmagam. Az a lány örökre eltűnt aki előtte voltam. Néha még hiányzik de akivé a múltam tett csak egy újabb okot adott arra hogy vigyázzak magamra. Nagyon nehéz volt újra hinni a csodákban. Meglátni a szépet egy szomorú világban. De főleg boldognak lenni. Ezért is volt oly nagy szükségem Marcusra. Ő jelentette az én kicsinyke világom közepét. Ő volt a boldogságom és a bánatom is. A mindenem volt és hiába tudtam hogy ez a valaha tett legrosszabb lépésem, már nem csinálhattam vissza. A szívembe fogadtam, újra és újra. Állandó helye lett az életemben és a szívemben egyaránt. Köré építettem fel újra a váram, ahova neki emiatt szabad bejárása nyílt.
-"Aludj Babám. Maradok amíg el nem alszol"- puszit nyomott a homlokomra, nekem pedig már annyi erőm sem maradt hogy tovább vitatkozzak. Megelégedtem azzal hogy most velem van. Elhelyezkedtem az ágyamon szorosan magamhoz ölelve őt, hogy ne tudjon "elszökni". Hiába tudtam hogy ha elalszok simán leemeli a kezem a mellkasáról, közli anyáékkal hogy elaltatott majd haza megy.
Hiába látom holnap is, az nem lesz ugyan ilyen. Ráadásul újabb megpróbáltatások is várnak rám, mert másokat is látnom kell. Háleluja...