Ha végleg elmegyek

Ötödik fejezet

Október 31. Kedd
Túl késő volt. A fájdalom megremegtette apró törékeny testemet. A rakparton állva néztem ahogy az utolsó hajó is elhagyja a kikötőt. Ironikus volt. Elhagyja. Ahogy engem azok akiket eddig valaha is szerettem. A kilátástalanságban az ember őrültségeket csinál. És ez kicsit sem közelít a normalitáshoz.

Október 21. Szombat
10 napja történt.Stellával újra jóban lettünk.Hiányoztak a dilis ötletei,mert mindig valami őrültséggel rukkolt elő. Most még is én voltam a hibás, az ötlet adó.
Tisztán emlékszem arra a napra amikor felszálltunk a vonatra.
Velencébe tartottunk, de mielőtt azt hihetné az ember hogy nyaralni készültünk cseppet sem volt "summer feelingem".
A Hely ami azóta kísértett álmaimban a szemem elé tárult. Lepergett előttem a múlt. Jess iszonyú sikolya és a tettes akit azóta sem találnak. Hatalmába kerített a pánik pedig csak a csendesnek tűnő faházak sorát láttuk.
Süvített a szél így az őszi sárga lombkoronás fák sistergése csak még rémisztőbbé tette a helyet.
-"Biztos jó ötlet?"-megremegett a hangom ahogy oldalra fordított fejemmel kerestem barátnőm furcsán csillogó szintén zöld szemeit. Még ebben is hasonlítottunk. Ha szőkére festem a hajam akár még tesóknak is hihetnének minket.
-"Ne a célegyenesben hátrálj meg!"- szigorúan nézett rám. Igaza volt, hogy ha már az én ötletem volt, vigyem is véghez.
De a kívánt hatás elmaradt, ahogy a szívélyes fogadtatás is. Rajtunk kívül senki nem tartózkodott a hajdani szállásunkon. Mindent bezártak. Igazi kísértet háznak tűnt az egész kóceráj emiatt. Ezzel a gondolattal berúgtam egy ajtót,majd diadalittasan léptem be rajta ahogy az kitárult előttem. Dohos szag csapta meg az orrom. A nyomozás miatt gondolom végleg bezárták, mert a gyilkosság gyanúja nem vethetett jó fényt a panzióra. Körbe néztem de semmi érdemlegeset nem találtam. Balról ágyak voltak egymás mellé tolva, a kis ház végében pedig a fürdőszoba helyezkedett el. Ahogy tovább haladtam és átléptem a fürdőszoba küszöbét hányinger fogott el attól amit láttam. A tusolóban egy döglött állat feküdt teledobálva kövekkel és különböző színű festékes patronnal. Meg nem tudtam volna mondani milyen állat volt de egy biztos, úgy nézett ki a hely mint egy ördögi szertartás maradványai. Azonnal menekülőre fogtam gondosan bezárva magam mögött az ajtót.
-"Találtál valamit?"- Stella sejtelmesen végig mért majd ahogy kérdésére csak a fejem ingattam, elindult oda ahonnan az imént kijöttem.
-"Ne menj be oda!"-tágra nyílt szemmel figyeltem ahogy lassan megáll, majd felém fordul.
-"Miért ne?"-
-"Ha nem akarsz te is hányingert kapni azt ajánlom maradj itt velem"-
-"Mi van ott Beki?!"-hangja egyszerre volt rémült és kíváncsi.
-"Valami ördög űző szertartás maradványai"- Elfehéredett az arca. Jól tudtam mennyire nincs oda ezért a témáért. A múltban sok rossz történt vele a rosszat pedig a gonoszra fogja. Meg is értem ezért csak elfelejti hogy az emberek is gonoszak.
-"Menjünk hátra"-megfogta a karom, húzott volna maga után de én meghátráltam.
-"Én inkább itt maradok és elöl nézek körül"-
Ez volt életem egyik legrosszabb döntése. Csak akkor még nem tudtam róla. Ahogy szétváltunk beletelt egy órába mire alkonyodni kezdett. Az ősz derekánál jártunk így elég hamar sötétedett.Nem is tudom mit kerestünk igazándiból. Valami nyomot. Valamit amit a rendőrök nem vettek észre. De a saját lábnyomainkon és néhány szemeten kívül nem sokat találtam. Aztán... olyat hallottam ami elsőre lehetetlennek tűnt. Lövések zaja ütötte meg a fülem egy percen belül pedig Stella vérfagyasztó sikolya. Ez nem lehet igaz! Nem ismétlődhet meg a múlt. Úristen...Stella?!!! Döbbenetemben azt sem tudtam mit csináljak. Rohanni kezdtem. Talán a vesztembe de akkor már ez sem érdekelt, csak az hogy megtaláljam a barátnőmet.
-"STELLA!!"-Sikítottam önkívületlenül de nem érkezett válasz. Rettegtem a látványtól amiről azt hittem fogadni fog. Vajon még itt van a gyilkos? Hol van Stella? Istenem add hogy életben legyen. A fohászkodásommal nem sokra mentem de adott pillanatban elég volt ahhoz hogy ne essek össze a pánikrohamom közepette. A legutolsó faháznál befordulva megpillantottam Stellát. Eszeveszetten rohantam oda hozzá közben már patakokban folyt a könnyem. Féltem és persze magamat hibáztattam a történtekért. Óvatosan a nyakára helyeztem az ujjamat, ellenőrizni akartam hogy van-e még a reményemnek értelme. Apró lüktetést éreztem a mutató ujjamon. Még él! Egy pillanatig haboztam majd őrjöngve kezdtem rázni sötét zöld kabátjánál fogva, hátha magához tér.
-"Stella!!! Ne szórakozz velem! Kérlek. Könyörgöm kelj fel!"- Hüppögve szipogtam és csak akkor vettem észre a Stella mellett szétterülő egyre nagyobb vértócsát. Rémülten ugrottam arrébb a vér látványától. A sokk határán már csak ösztönösen cselekedve vettem le a sálam a nyakamból és szorítottam Stella lába köré hogy valamelyest csökkentsem a vérzést. Eszméletlen volt. Esélyem nem volt segíteni rajta így inkább a profikra bíztam. 10 perc nem telt bele, hogy meghalljam a sziréna fülsiketítően hangos vijjogását. Ködösnek éreztem a világot. Az emberek jöttek mentek, miután kiugrottak a mentőautóból, nyüzsögtek körülöttem. Stellát hordágyra fektették én pedig kábultan néztem utána. Az én hibám.. Istenem Stella bocsájts meg nekem.. Újabb forró könnyek folytak végig az arcomon amikor mellém lépett egy fiatal nő.
-"Nem esett bajod?"- kérdezte mire csak a fejemet ingattam. -"Azért beviszünk megfigyelésre, mert valószínűleg egy enyhe sokk ért téged is."-kedvesen mosolygott rám nekem pedig a történtek ellenére vagy pont azoknak a hatására kedvem lett volna beszólni neki. Ha a te barátnődet lőtték volna meg te is sokkot kaptál volna. Tartanom kellett a számat, mert segítségre tényleg szükségem, de legalább is egy tiszta ruhára. Vér tapad a kezeimhez. De legalábbis a ruhámhoz. Feszengtem a barna szövetkabátomban és igazából mindenben ami rajtam volt. Hiába volt a kedvenc darabom, tudtam hogy soha többet nem veszem fel. Rosszul lettem attól ha magamra néztem és elfogott a pánik ha Stella halálsápadt véres arcát fürkésztem a mentőautó utasfülkéjéből.
Gárdonyba vittek minket. Engem 2 óra megfigyelés és kikérdezés után elengedtek. Felhívták a szüleimet akik majd hamarosan értem jönnek. Már előre láttam miket fognak megvonni tőlem. A telefonom úgy ahogy van elfelejthetem. Sőt talán Marcust is. Kár hogy az iskolát nem.
Nem mehettem be Stellához hiába kérdeztem meg az összes lehetséges orvost aki arra járt. Fel kellett adnom és hazamennem. Másnap ugyanis egy remek kis kihallgatáson vehetek részt. Rettentően fogok neki örülni ahogy becsődülnek a házunkba az egyenruhások. Utálom a rendőröket. Mindegyik azt hiszi, hogy hatalma van közben pedig semmiben sem különbözik egy "átlag" embertől.
A váróteremben ültem mikor egy szőke hajzuhatagot láttam felém futni. Anyám rémülten ölelt át és kezdett csitítgatni. Pedig lassan őt kellett volna. A felén már túl voltam. Csak a legnehezebb rész maradt hátra, szembenézni Stellával. Anyám válla fölött apa gondterhelt arca nézett vissza rám. Magas de zömök alakja kettőnk fölé tornyosult úgy ölelt át ő is, kettőnket. Kívülről úgy festhettünk, mint egy igazán boldog család. De ez csak a felszín volt.
A haza út szótlanul telt. Még csak le sem szidtak a meggondolatlanságunkért.
A kocsi ablakán át meredtem ki a távolba, valahova a sötétségbe. Rezegni kezdett a telefonom én pedig kábultan megnéztem. Lucas volt az. Úgy tűnt futótűzként terjedt a híre Stella balesetének.
Feladó: Lucas
Üzenet: 2018.09.21
"Beki! Mi a franc történt??! És miért nem veszi fel senki a telefonját? Mondd hogy Te jól vagy!"
Őszintén meglepett a tőle szokatlan gondoskodó stílus. Honnan tudja hogy egyáltalán voltunk valahol?
"Jól vagyok. Csak fáradt. Most érünk haza. De honnan tudod mi történt?"-küldtem el az sms-t.
"A hírekből. Honnan máshol?"
A hírek. Hát persze... Csak paparadzik ne környékezzék meg a házunk. Vagy engem.
"Holnap látni akarlak! Nem érdekelnek a kifogásaid!"
"Lucas..holnap rendőri kihallgatáson veszek részt.."
"Mondtam hogy nem érdekel. Akkor utána. Írj ha végeztek és megyek. Vigyázz magadra!"
"Jó, rendben. Szia"
*
Ahogy végre tisztán bementem a szobámba azonnal bekapcsoltam a rádiót. Nem tudom miért de nem hittem el Lucastól. Talán csak megerősítésre vágytam, és meg is kaptam. 2 dal után bemondták a híreket és bizony benne volt, hogy"újabb fiatal lányt bántalmaztak Velencén. A támadó továbbra is ismeretlen. A rendőrség ismét eljárást indít az elkövető ellen." Tömör, lényegre törő és mégis túl sokat mond. Féltem mi fog kisülni ebből. De talán Stella szemeibe féltem a leginkább belenézni. Azt gondoltam hogy a szüleinél rég elástam magam. De vajon nála is?
Bőven elmúlt éjfél de szerencsére hétvége volt. Ettől függetlenül úgy dőltem be az ágyamba mint egy darab fa. Túl sok volt a mai nap. És még mi lesz ezek után...

Október 22. Vasárnap
Másnap a kanapénkon a megszokottól eltérően egy kék egyenruhás nő ült. Úgy bámult rám mintha én magam lennék az elkövető. Pedig ha jobban belegondolok az ő szemszögükből így is tűnhet. Ez is csak egy újabb ok arra hogy utáljam őket. Hiába mondod az igazat ha azt akarják hallani amit ők gondolnak. Idióták. Fiatal lányokat könnyű megvádolni de a tényleges gyilkost rács mögé zárni már túl nagy falat, mi??!
-"Mondtam már. Kíváncsiak voltunk mi történt ott valójában. Szeretem a barátnőmet. Sosem bántanám akkor sem ha összeveszünk"- hadartam már sokadjára a vörös hajú nőnek.
-"Mostanában volt összeveszésük?"-
-"Volt. De épp azért mentem vele mert kibékültünk."-
-"Tud esetleg olyat aki ártani akarna neki?"- Mindenkinek vannak ellenségei nyilván.
De csak nem olyan elvetemültek hogy bántsák is. Bár a mai világban...
-"Nincs."-
-"Várjon egy pillanatot kérem."-felállt a kanapéról. Jegyzetfüzeteit átadta egy fiatal csávónak aki eddig az ajtóban állt. Olyan huszonegy-két évesnek tűnt. Elindult felém amiből semmi jót nem szűrtem le. Kék írisze úgy ragyogott rám mint egy gyémánt. Meghűlt bennem a vér ahogy odaérve hozzám megszólalt.
-"Üdv. Joseph Clark vagyok. Mostantól én fogok az ügyükkel foglalkozni. Tehát kezdjük az elejéről.."- ahogy beszélt kellemes bizsergés futott át a gerincemen. Meglepődtem saját testem reagálásán. De mégis..olyan hívogatóak voltak telt ajkai. Ha a szüleim nem ültek volna velem szemben a fotelban tuti biztos más felé terelem a témát.
-"..Figyel rám hölgyem? Tudja nincs kedvem estig itt ülni, akkor sem ha ez az első igazi ügy amit megkaptam."-korholt le mint valami kutyát. Dühödt hangja összetűzésbe keveredett az elöbbi szívdöglesztő stílusával. Még is csak egy zsaru.
Olyan mint a többi. És attól a pillanattól kezdve őt is ugyan úgy utáltam.
-"Ne beszéljen így velem mikor kevesebb mint 24 órája még sokk hatás miatt tartottak kórházban!"-Még is hogy képzeli ez hogy így bánjon velem a saját házamban? Főleg úgy hogy alig dolgoztam fel a történteket. Ha csak egy kicsit is jobban belegondoltam elfogott a sírógörcs és a félelem, ezért igyekeztem nem rá gondolni. Akkor is ha ez lehetetlen. Ott lebegett előttem minden apró kicsi részlete. Csak ügyesen fojtottam el a felgyülemlő érzelmeim.
-"Rebeka.."- szólt közbe anyám.
-"Elnézést...khm..Rebeka. Igazán sajnálom ami történt. Igaza van, nem állt szándékomban durva hangot megütni. Kezdhetnénk előröl?"-tette hozzá Joseph még lágyabb hangon. De már nem érdekelt. Meguntam a kérdezz- feleleket.
-"Nem."-
-"Parancsol?"-látszólag meglepődött hogy valaki megtagadja a burkolt parancsát. Ez az én házam is és te itt nem rendezkedsz. De ezt még sem mondhattam neki.
-"Meguntam, hogy engem gyanúsítgatnak. Azt már tudják miért mentünk oda. A barátnőmmel szétváltunk mikor megtámadták. Még csak a közelében sem voltam mikor történt. Nem tudom ki lehetett. Nem tudom miért tette. Csak azt tudom hogy látni akarom végre és ha felébresztik az altatásból majd tőle kérdezzék meg. Én nem tudok többet mondani. Köszönöm hogy kifaggattak de most már ha megkérhetném."- sétáltam az ajtóhoz hogy nyomatékosítsam a távozását. Mikor befejezte a firkálmányát a szüleimre nézett.
-"Köszönöm hogy fogadtak minket."- biccentett feléjük majd az ajtóhoz érve kilépett az udvarra. Mikor végre megkönnyebbülten becsuktam volna az ajtót utoljára visszanézett rám. Álltam komor és átható tekintetét. Mintha jégszilánk fúródott volna a szívembe ettől a nézéstől. De nem érdekelt. Arra koncentráltam, hogy őt is kivétel nélkül elkerüljek és még véletlenül se kedveljek. -"Én csak segíteni akarok."-fél mosolyt villantott rám azzal elsietett a furgonjáig. Már csak a kék piros csíkos Audi távoli alakját láttam de még mindig azok a gyémánt szemek, szőkés barna haj és markáns borostás arc lebegett a szemem előtt. Hogy lehet ilyen hatással rám egy idegen? Főleg egy rendőr? Megráztam a fejem mintha ezzel elkergethetném a gondolataimat. Hisz nekem van barátom. Igen! És szeretem őt.