Ha végleg elmegyek

Nyolcadik fejezet

Október 31. Kedd
Ma végre rászántam magam arra, hogy meglátogassam Stellát.
Suli után volt már és Marcus az elmúlt nap eseményei miatt úgy őrzött, mint egy hűséges kis kutya. Lucast pedig nagy ívben kerültem amikor egyedül voltam. Nem akartam rá gondolni. Nem akartam hogy tönkremenjen a kapcsolatom miatta. Ha Leila miatt (még) nem mentünk szét akkor miatta se hagyhatom. Barátság ide vagy oda. De főleg arra a nyilvánvaló tényre nem akartam gondolni hogy meg akart csókolni.
-"Készen állsz?"- kérdezte Marcus megnyugtatónak szánt hangon. Készen állni? Erre? Kétlem, hogy lehetne.
-"Igen"-hazudtam műmosollyal az arcomon. Csendesen sétáltunk a folyó mellett ami közvetlenül a kórház előtt is végig futott. Stellát úgy 3 napja már felébresztették, ezt az anyámtól tudom. Egyik nap kötelességét érezte hogy érdeklődjön a hogy léte felől. Természetesen Stella szüleinél. Azt mondta nem haragszanak inkább csak félnek hogy a lányuk teljesen felépüljön. De tudtam hogy ez nem igaz. Eddig sem éreztem túlzottan a kedvelés bármely apró jelét, hát még ezek után.
Marcus megszorította a kezem, ahogy beléptünk a hatalmas fehér épület vaskapuján. Utáltam a kórházakat. Mind olyan lehangoló volt és büdös, lift pedig nemigen akadt egyikben sem. Felbaktattunk a recepcióhoz vezető csigalépcsőn majd a 3 emeletre, Stellához.
-"Lehetne hogy én megyek be előbb egyedül? Szeretnék vele beszélgetni.."-fordultam Marcushoz mikor megálltunk a 145-ös kórterem előtt.
-"Persze Kincsem. Én addig elugrom a boltba. Veszek valami kaját."- Rám villantotta hófehér fogait majd eltűnt a szemem elől.
-"Oké"- motyogtam egyfajta megerősítésképpen. Bekopogtam az üvegajtón remélve hogy Stella már fent van.
-"Szabad"- hangja tompa volt, mintha egy másik galaxysból hallottam volna.
Remegő kézzel lenyomtam a kilincset és beléptem a félelmeimmel teli szobába.
Stella szőke haja szétterült körülötte ahogy az ágyban feküdt. Érkezésemre viszont felkapta a fejét.
-"Azt hittem már sosem jössz el. Tudod te milyen unalmas itt az élet? Esküszöm abban előbb elpatkolnék ha nem engednek ki innen. Úristen lehet máris megőrültem"- meglepett az élénksége. Állapotához képest jól volt. Nagyon is jól.
-"Mindig is őrült voltál Stell"-mosolyogva csóváltam a fejem, ő pedig örömében felnevetett.
-"Na gyere már közelebb! Úgy hiányoztál"-
-"Te is nekem!"- meghatódva átöleltem sokkal törékenyebb testét, mint amilyenre emlékeztem.
-"Hé! Te fogytál?"-incselkedtem vele miközben az ágyára ültem.
-"Egy valamiért jó az itteni koszt. Nem eszem meg"- Felszabadultan nevettünk, mintha semmi gondunk nem lenne. De a forró kását nem lehet kerülgetni.
-"Haragszol rám?"-komolyra váltott tekintetét az enyémbe fúrta.
-"Nem Beki. Nem haragszom rád. Csak a pszihopata pasidra!"-
-"Tessék?"-hebegtem. Ugye most csak viccel? Még ő is ellene van? Úgy hogy semmi köze nincs hozzá?
-"Beki. Amit most fogok mondani nem fog tetszeni neked. De kérlek higgyj nekem! Ő nem az akinek mutatja magát!"- könyörgőre váltott arckifejezése.
-"Már te is ezzel jössz? Mi bajotok van vele? Semmit nem csinált..."-elkapott a sírógörcs. Ezt a csatát már egyszer megvívtam a szüleimmel. Főleg anyámmal. Nem akarta a családunkba fogadni Marcust ezért sokszor eltúloztam a jó tulajdonságairól alkotott képet.
-"Ki mondta még ezt neked?"-
-"Lucas..."-
-"Kérlek Beki. Hallgass meg! Igazunk van. Emlékszel mikor külön váltunk?"- szeme ide-oda cikázott, jobb és bal szemem között, mintha megerősítésre várna. Aprót bólintottam mire folytatta. -"Akkor mielőtt sikítottam volna megfordultam, hogy visszamenjek hozzád. De ő elállta az utamat. Ott volt velem szemben. Beki ő volt az aki meglőtt. Tudom, hiába volt rajta valami fekete maszk.. tudom hogy ő volt. Azt mondta nekem :"Búcsúzz el szépen a barátnőnktől" aztán sikítottam fel amitől megijedt és csak is ez mentette meg az életem hogy a lábamra célzott. Aztán ahogy kiabáltad a nevem elmenekült... onnantól nem rémlik semmi."- kikerekedett szemmel néztem rá. Ez nem lehet igaz. Az én Marcusom? Aki rózsákat vesz nekem? Neki megy a legjobb haveromnak mert fél hogy elveszíthet..Aki olyan gyengéd és figyelmes mikor ketten vagyunk? Nem. Ez hazugság.
Elhátráltam az ágytól. Fájt ez a vádaskodás, főleg a legjobb barátnőm szájából.
-"Beki! Kérlek értsd meg! Nem mondanék neked ilyet ha nem lenne igaz!"-
Szóra nyitottam a szám de abban a pillanatban belépett Marcus egy csokor sárga rózsát tartva a kezében. Mi a fene folyik itt?
-"Te!.. Takarodj innen! Hogy van képed idejönni azok után amit tettél!"-Stella pillantása Marcusra vándorolt. Egyszerűen kikelt magából én pedig már lelki szemeim előtt láttam ahogy neki esik a barátomnak. Tényleg megőrült volna?! Vagy igaz amit mondd.
-"Beki...mi történt?"-aggodalom csillant Marcus zöld íriszében. Nem tudtam elhinni róla, amit Stella állít.
-"Add azt ide majd haza felé megbeszéljük!"- fogtam a virágot azzal kitessékeltem az ajtón mielőtt még Stella tényleg nekiesik.
-"Stell.. én nem tudom mi a fene bajotok van a pasimmal.. de örülnék ha leszállnátok róla. Legalább te. A legjobb barátnőm vagy és.."-
-"És mégsem hiszel nekem."-vágott a szavamba.
-"Mégis hogy hihetnék amikor semmi garancia nincs arra, hogy amit állítasz az igaz! Szerintem beverhetted a fejed mikor elestél és össze kuszálódtak a dolgok. Marcus csak addig volt velünk amíg kikísért a vonatállomásra. Tisztán láttam, hogy utána elment."-
-"Bevertem a fejem..hát persze.Mintha a falnak beszélnék! Ne aggódj találok én bizonyítékot.
De ne feledd! Én figyelmeztettelek. Ha téged is bánt nem az én bajom lesz."- elfordult tőlem, mereven nézte az ágya mellett lévő ablaküveget. Tényleg olyan ez a hely, mint egy börtön. Az ablakon nem lehetett átlátni, az étel pocsék, és még csak szocializálódni sem lehet. Csendesen leraktam a rózsát az éjjeli szekrényre.
-"Pihend ki magad.. és gyógyulj meg."- néztem vissza az ajtóból.
-"Te meg vidd innen ezt a gazt! Nem kell a pszihopata pasidtól semmi! A golyó sem hiányzott tőle!"- épp időben zártam be az ajtót mielőtt a rózsát az arcomba csaphatta volna. Könny szökött a szemembe a héten már sokadjára. Rettenetes volt ez a találkozás. Nem így képzeltem el. Marcus gyengéden átölelt, puszit nyomott a hajamba majd kézen ragadott és vonszolt maga után. Ki innen ebből az őrületből..
Már a rakpartnál jártunk mikor megtorpant. Mélyen a szemembe nézett, lassan már azt hittem a vesémbe akar látni.
-"Beki...mit mondott neked rólam?"- meglepett a hirtelen stressz a viselkedésében.
-"Miért?"-
-"Csak mondd el!"- kiabált rám. Újra rám tört a sírhatnék de visszatartottam. Megszeppenve álltam komor tekintetét.
-"Ne haragudj..."-mondta majd magához húzott.-" Csak nem akarom hogy miattam szenvedj olyan dolgok miatt amik nem igazak."-
-"Azt..azt mondta hogy te lőtted meg"-szipogtam a pulcsijába. A hallottak hatására teste megfeszült ölelésem alatt, mint mikor felemeli azt a számára kevéske súlyomat.
-"És te hiszel neki?"-finoman eltolt magától hogy újra a szemembe nézhessen.
-"Nem tudom már mit higgyek."-
-"Szóval akár le is csukhatnak csak mert te nem hiszed el az igazam"-
-"Miért csuknának le ha nem te voltál?"- féltem nehogy Stellának igaza legyen. Hiába tűnt olyan valószínűtlennek.
-"Nem Beka. Nem erről van szó.. De amit a barátnőd az előbb produkált azt is kinézem belőle hogy rám keni. Úgy értem hihetően."-lehajtott fejjel rugdosta a kavicsokat a folyóba. Meghasadt a szívem érte. Hogy is gondolhattam egy percig is hogy igazán tudna bántani valakit...
-"Édesem... miután felraktál minket a vonatra..szóval utána hova mentél?"- igyekeztem természetes hangot megütni. Nem vádoltam semmivel de biztosra akartam menni.
-"Nem bízol bennem?"-
-"Nem erről van szó..."-
-"Akkor miről Beki? Leila miatt sem bízol bennem... a hülye kis barátnőd miatt sem aki ki tudja még mivel tömi tele a csinos kis fejed. Pampogsz nekem itt arról hogy "hűség így meg úgy".. de tudod mit? A hűség nem csak arról szól hogy nem csalnálak meg soha. Hanem arról is hogy kiállnék melletted még ha egy ilyen szar helyzetbe kerülnél is. És még akkor is ha te lennél az elkövető..De úgy látszik te még ezt sem tennéd meg értem"- dühödt pillantása apró kicsi darabokra törte a szívem. Nem szerettem ha kiabál velem. Féltem a szavaitól, attól hogy meggondolatlanul mondjon ki olyat amit később megbán de talán már visszafordíthatatlan. Közelebb léptem hozzá hogy újra megöleljem de ő elhátrált.
-"Ne. Inkább ne is érj hozzám."- hideg, átható tekintete megtalálta az enyémet majd bármiféle magyarázkodás nélkül ott hagyott. Egyedül a sötétedő utcán.
*

Már az utolsó hajó is elhagyta a kikötőt, én még mindig ugyan ott gubbasztottam ahol Marcus órákkal ez előtt hagyott. Noha nem tudtam pontosan a járást simán haza mehettem volna. Csak éppen nem akartam. Otthon még több dolog emlékeztetne rá. Újra és újra a fájdalom martaléka lettem, mert minden ami fontos volt alig egy hét leforgása alatt elvesztettem. A kilátástalanságban az ember őrültségeket csinál. Az én őrültségem viszont pont az volt hogy nem tettem semmit.
Duda szó ütötte meg a fülem. Az út felé fordulva láttam, hogy egy rendőrautó áll közvetlenül mellettem. Honnét olyan ismerős ez az Audi? Letekerődött az anyósülés ablaka és kiszólt egy férfi a kocsiból.
-"Elvihetem?"- tétován felálltam. Anyám mindig azt mondta, sose üljek be idegenek autójába. De hisz ez egy rendőr.. max az örsre vinne be..
-"Megmutatná a jelvényét?"- amilyen komolyan gondoltam ezt a kérdést olyan szánalmasan hangzott miután kimondtam.
Halk nevetést hallottam a kocsiból ami valamiért olyan ismerősen csengett.
-"Tessék. Hihet nekem. 5 évnyi szenvedés után tényleg rendőri címet viselek"-átnyújtotta az ablakon a jelvényét. "Joshep Clark". Állt nagy betűkkel a kis fénykép felett. Joseph Clark..Joseph. Josh. Uram atyám de hisz ez AZ a rendőr.
-"Szóval Josh..hívhatom Joshnak ugye?"- azzal beszálltam az autóba. A rendőr épp olyan meglepetten nézett rám mint én az imént, jelvényére.
-"Rebeka! Micsoda kellemes meglepetés"-őszinteséget sugárzott a tekintete amitől kissé megnyugodtam. Legalább elrabolni nem fognak.
-"Mi járatban erre?"-kezdtem cseverészni vele.
-"A barátnőjétől jövök. Azt hiszem a sors akarta így hogy maga még itt legyen. Talán beszélnünk kéne"- komolyan nézett rám, mint aznap mikor a kanapénkon ült. Rémület fogott el ahogy Marcusra gondoltam. Vajon tényleg ő volt? És ha igen.. Miért tette? De ezen nem tudtam sokáig gondolkozni. Beindult a motor és elhajtottunk az éjszakába.