Ha végleg elmegyek

Hetedik fejezet

Október 23. Hétfő
A suliba érve hiába próbáltam direkt késni mindenki aki csak szóba jöhetett letámadott. Ahogy arra számítani is lehetett mindenki tudni akart, mindent. A tudás egyfajta hatalom. Nekem viszont nem állt szándékomban tovább adni több embernek.
-"Ohh Bekám! Megmondtuk hogy ne menj vissza! Miért nem hallgatsz ránk soha?"- sopánkodott Emily ahogy meglátott.
Egyre többen gyűltek körém. A privát szférámnak lőttek és már levegőt is alig kaptam. Záporoztak rám a kérdések, ide-oda kapkodtam a fejem de egy hang nem jött ki a torkomból. A rengeteg ember között megpillantottam Marcust aki megpróbálta átfúrni magát a tömegen, több-kevesebb sikerrel.Ilyen érzés lehet híresnek lenni?
Alig ért hozzám máris szembe fordult az ember áradattal és védelmezőn eltakart előlük.
-"Hagyjátok béken! Semmi közötök hozzá mi történt és miért!"- Hangja ellentmondást nem tűrő volt, még sem értem honnan gondolta hogy ez elég lesz ahhoz hogy békén hagyjanak.
-"Majd ha akarja elmondja nektek is!"-szólt közbe Lucas. Ezt nem hiszem el. Miért kell beleszólnia??! Minden szempár rá szegeződött. Próbálták felfogni, hogy ő is tudja mi történt.
-"Még neki is elmondta?"- hallottam Sarah suttogását ahogy Emilyhez hajolt. Fancsali képet vágtam, mert tudtam hogy kivágják a hisztit. Lucast mindig is előnyben részesítettem csak ezt ők nem érzékelték.
Marcus megfogta a kezem és húzni kezdett maga után. Némiképp sikeresebb lett a járás mikor megérkezett Horváth tanár úr.
"-Mi ez a felhajtás?! 5 perce becsöngettek!"-csattant fel. Marcus berakott a termembe gyors puszit nyomott az arcomra majd eltűnt a szemem elől. Kicsit aggódtam mi lesz az óra végén ha ő nem lesz velem. Elballagtam a Stellával közös padunkhoz és elfoglaltam az egyetlen asztalt ahol egyedül lehetek. Szorongtam a saját bőrömben. Égették a hátam a kíváncsi tekintetek. Főleg Lucasé. Szinte lyukat fúrt a hátamba a fagy ami a szeméből sugárzott felém. Össze-össze súgtak mögöttem. Nem szerettem ha én voltam a középpontban. Legalább is úgy nem ha valami "rossz" miatt kerülök oda.
-"Emily! Megosztanád velünk is amit olyan lelkesen mesélsz Linának? Ahelyett hogy az egyenletrendszerre figyelnél?"- Horváth tanár úr hangjától kirázott a hideg. Akkora tekintélye volt, hogy még a legmerészebb lázadók is meghunyászkodtak előtte.
-"Bocsánat"- Emily is épp úgy tartott tőle mint mindenki.
-"Mondd csak el bátran. Most már kíváncsi vagyok."-Gúnyosan mosolygott gondolván hogy ezzel a kéréssel majd Emilyt teszi nevetség tárgyává. De én tudtam hogy téved. Hisz akiről olyan nagy beleéléssel beszélt az én voltam. Emily gyors pillantással hátra nézett rám. Átható tekintettel méregettem őt is és a tanárt is, mintha csak egy átlagos eset lenne. Eközben magamban: Könyörgöm Emily... el ne mondd neki.
-"Hogy lassan itt van Sarah szülinapja. Valamivel meg kell őt lepnünk."- tetetett mosoly és egy hatalmas sóhaj amit produkálni tudtam ahogy eljutottak hozzám a szavai.
-"Köszönöm"- suttogtam alig hallhatóan de épp elég hangosan ahhoz hogy Emily meghallja. Hátra dobta Aranyhajhoz hasonlító hosszú haját és mikor a tanár úr nem figyelt ránk hátra nézve rám kacsintott.
*
A csengő azt jelentette hogy az osztályom fele szünetre csődült. Így szinte egyedül maradva a teremben Lucashoz fordultam. Épp a kajáját vette elő katona mintás táskájából. de ezzel mit sem törődve rá mordultam.
-"Elmondanád még is mi bajod van velem?"-
-"Veled? Mi bajom lenne?"-
-"Akkor miért mondtad el több mint 20 ember előtt, hogy te is tudod mi hogy történt?"-Mosoly jelent meg az arcán ami még jobban felbosszantott.
Remek. Ilyen egy legjobb barát. Már csak az hiányzik, hogy világgá kürtölje azt is, hogy majdnem megcsókolt... Aztán lehetnék én az a hülye miss picsa aki megcsalja a barátját. Na azt már nem! Véget kell ennek vetnem. Nem veszthetek többet.
-"Soha többet ne szólj hozzám. Úgyis ezt akartad elérni"- felálltam a helyemről de nem jutottam messzire. Elállta az utam a baráti köröm másik fele. Így remek alkalma adódott Lucasnak arra hogy visszarántson magához.
-"Beki nem érted?"-
-"Nem! Semmit nem értek veled kapcsolatban! Egyik pillanatban vigasztalsz a másikban meg akarsz.. meg akarsz..."-nem bírtam kimondani. Bár őszintén szólva nem is lett volna jó ötlet. Tekintettel arra hogy Lina és a többiek mögöttem hallgatták a kis vitánkat.
-"Igen. Meg akartalak csókolni."-suttogta, hogy csak én halljam. Pillantása tele volt érzelmekkel, elnehezítették a lábam. Hányingerem lett ettől az egésztől. Marcus...hol van a barátom? Kérlek ments ki innen... Hátrálni kezdtem a valaha volt legjobb fiúbarátomtól. Ezt is én rontottam el. Ha akkor nem bőgőm el magam...
-"Beki! Kérlek! Értsd meg. Én csak segíteni akartam rajtad!"- könyörgővé vált a szeme kékje és nem bírtam tovább. Nem érdekelt ki hallja vagy nem.
-"Mivel Lucas? Azzal hogy elveszel a barátomtól, mert te azt gondolod jobbat érdemlek? Nem, képzeld nem érdemlek jobbat! Őt érdemlem mert ő szeret engem!"- közelebb jött hozzám, álltam érintését ahogy megfogta a karomat.
-"Nem erre gondoltam. Tény hogy Marcus egy seggfej... de TE szereted őt és ebbe senki nem szólhat bele. Még én sem.."-oldalra nézett, hogy ne lássam a dühöt ami folyamatosan váltakozott a félelemmel az arcán.
-"Megvédelek ettől az egész tehertől. Mert nekem még mindig a legjobb barátom vagy. Azért mondtam úgy, hogy téged békén hagyjanak. Én úgy sem mondok soha semmit, ezt te tudod a legjobban. De ha te még bírod kicsit hozzám fognak jönni a válaszokért."-Csak álltam ledermedve. Erre végképp nem gondoltam. Én hülye.. tényleg elhittem hogy szerelmes belém? Hogy süllyedjek el szégyenemben minél gyorsabban?
-"Taps-taps"- hangzott mögülem.
-"Mit ne mondjak ez nagyon megható volt. Most hogy megtudtuk, hogy szerinted is seggfej vagyok és hogy ennek ellenére szeret a barátnőm.. Szállj le róla!"-Marcus karja durván megragadta az enyémet és elhúzott Lucastól.
-"Ne félj Babám. Elintézem"- mondta, majd megindult Lucas felé.
-"Marcus! Ne! Kérlek ne bántsd! Hallod??"- de hiába. Mintha a szavaim félúton elvesztek volna mielőtt Marcushoz érnének.
A lányokra néztem akik ugyan olyan kétségbeesetten néztek vissza rám.
Újra a fiúknak szenteltem a figyelmem. Ezek képesek verekedni értem?.. Úristen.. közbe kéne avatkoznom..
-"MARCUS!" -Sikítottam önkívületlenül de késő volt. Ökle nagyot csattant Lucas arcán aki megtántorodva lépkedett hátra. Tisztán láttam a gyűlöletet egész testén. Nem hagyta annyiban. Ha nem is miattam, az önbecsülése miatt rávettette magát Marcusra. Felborultak asztalok, lányok sikítottal fel és én csak álltam. Rémülten, földbe gyökerezett lábbal miközben már a többiek szóltak rá a fiúmra és a legjobb fiúbarátomra. A következő pillanatban Lina megragadta vállaimat és rázni kezdett.
-"Beki ha nem teszel semmit szarrá verik egymást!"- üveges tekintetem csillogó szemére emeltem. Igaza volt. Bátorságot merítve a szavaiból megindultam a két fiú felé.
-"Hagyjátok abba! Marcus!? Könyörgöm hagyjátok egymást!"- nagy nehezen sikerült közéjük állnom és csak akkor vettem észre, hogy mindkettő arcán folyik a vér. Ezt nem hiszem el...
-"Mire volt ez jó?!"- felváltva néztem rájuk magyarázatot várva.
-"Ő kezdte"-próbálta védeni magát Lucas.
-"Te meg folytattad!"-korholta le Jess.
-"Kincsem! Ne haragudj. Elborult az agyam attól hogy képes lenne elvenni tőlem... Sajnálom de nem bírom elviselni a vágyat a szemében ahogy rád néz! Az az én dolgom.."-Megenyhülten fordultam Marcus felé .
-"Neked tényleg elmentek otthonról? Nem kell a csajod! Inkább legyél büszke rá minthogy minden csávót megversz azért mert szép. Mert képzeld nem csak szerinted az!"-Lucas szavai megleptek. De nem csak engem. Marcus épp oly szótlanul tanulmányozott ahogy én őt.
-"Mi a fene történt itt??!"- zökkentett ki minket a gondolatainkból az ofőnk.
-"Mi van az arcoddal Lucas? Magyarázatot követelek!"-
Marcus vetett ránk egy utolsó pillantást , azzal menekülőre fogta.
-"Megállni! Nem mész sehova Marcus!"-szúrósan nézett a fiúkra majd újra elkiáltotta magát.-"Az irodámba! Most!"-
A távozásukat követően Lina mellém lépett és szorosan átölelt.
-"Mi mindig itt leszünk neked. Akkor is ha nem akarod elmondani mi történt."-
-"Megértünk Beki. Hidd el"- Jess is csatlakozott az öleléshez végül megint csoportos ölelkezés vette kezdetét.
*
-"Nem várlak meg ha nem baj..szeretnék kicsit egyedül lenni. Csóközön. R"- írtam sms-t Marcusnak aki büntetés gyanánt plusz két órát a suliban dekkolt.
Lassan ballagtam a piros-sárga levelekkel teli járdán. Csak én voltam és a természet. Mindenki maga dönti el hogy ha egyedül van magánynak érzi vagy szabadságnak. Én az utóbbit szoktam érezni. Néha igenis kell egyedül lenni, gondolkozni és csak úgy lenni. Épp hogy megjelent egy apró mosoly a szám sarkában ahogy a madarakat néztem az égen újra bevillant Marcus véres arca. Fájt az egész nap, sosem gondoltam hogy egyszer ez megtörténhet. Mindig is próbáltam egyensúlyt és harmóniát teremteni magam körül, mert anélkül aligha léteztem. Szükséges volt, nem szerettem haragudni sem azt ha rám haragudtak. Csendesen sétáltam, csak a fülemben üvöltött a zene de a gondolataimat még így sem tudta túlharsogni.
Ahogy kiértem a metróhoz dübörgést éreztem a lábam alatt, mint mikor valaki utánam fut. És lám a megérzéseimnek most is igazuk lett.
Erős kezek ragadták meg a csuklómat. Apró mosollyal az ajkamon egyenesen Lucas szemébe néztem. Egyfajta megnyugvás járhatta végig, mert engedett szorításából és lejjebb csúsztatta bőrdzsekijétől takart kézfejét. Komoly tekintettel, szorosan fogta a kezemet mellkasához szorítva azt.
-"Tudod..nem mindenki az akinek mutatja magát".- átszűrődött a hangja a fülesemen keresztül de én úgy tettem mintha nem hallottam volna. Nem akartam hallani őt. Vagy bármit amivel megnehezíti a dolgokat.