Ha végleg elmegyek

Kilencedik fejezet

November 5. Szombat
Szeles októberi éjszaka volt. Az ajkain keveredett a whisky és cigaretta íze ahogy megcsókoltam. Emlékszem a bőrdzsekije hideg érintésére és az utcai fényekre, melyek a téglafalakra festették a sziluettjeinket. Az ujjaim átsiklottak szőke fürtjein és egyenesen a gyémánt kék szemeibe néztem. Túl szép volt ahhoz hogy igaz legyen. **
Zakatoló szívvel riadtam fel az álmomból. Megpróbáltam kisimítani  a homlokomra tapadt hajszálaimat de ez lehetetlennek bizonyult. Csak egy álom volt. Mégsem hagyott nyugodni. Öt napja történt, hogy Josh haza hozott. Azóta pedig nem telt el úgy éjszaka hogy ne róla álmodtam volna. Nem emlékeztem már pontosan mi történt csak arra hogy aznap haza érkezésem után bezuhantam az ágyamba.
*"Egy ilyen gyönyörű lánynak ilyenkor már ágyban van a helye" -Nem álmodtam. Nagyon is valóságos volt ahogy visszhangot vertek a fejemben a rendőr szavai. Megráztam a fejemet, hogy megpróbáljam kiverni belőle ezeket a nyáltól csöpögő hazugságokat. Vajon hány lánynak mondja ezt még? Aljas dög!
Beleütköztem anyába ahogy sikeresen kibotorkáltam a fürdőszobába.
-"Jesszus Kicsim! Úgy nézel ki mint akin áthajtott egy úthenger.."- sopánkodott ahogy a reggeli első kávém előtt meglátott. Bár az esetek többségében egy fokkal jobb benyomást keltek miután felébredek.
-"Neked is jó reggelt!"-morogtam az orrom alatt. A tükörhöz lépve viszont megértettem anya reakcióját. Tényleg szarul néztem ki. De úgy is éreztem magam.
2 órányi szenvedés a fürdőszobában némiképp segített normális külsőt öltenem de ettől függetlenül ki nem mentem volna az utcára.
-"Beka! Telefon!"-üvöltötte túl anyám a rádiót amit főzés közben hallgatott. "Beka" Csak a szüleim hívtak így. Meg persze Marcus. Pechemre pont ő volt az aki megállás nélkül csörgette a mobilom. Nem akartam vele beszélni. A tegnapi után főleg nem.
"Vedd már fel! Kérlek!" -kaptam meg sms-ben is azt a valószínű tényt, hogy valamit mondani akar.
-"Hello"- hideg és kimért próbáltam lenni ahogy felvettem de talán ez a legnehezebb egy olyasvalakivel szemben aki életed szerelme.
-"Na végre már. Beka. Tennél nekem egy szívességet?"-Rá kellett volna csapnom a telefont? Valószínűleg. Utálnom kellett volna? Minden bizonnyal. Ehelyett, én mégis kedves voltam.
-"Persze. Miben segíthetek?"-
-"Mondd meg a drágalátos barátnődnek, hogy veszélyes játékot űz. Szálljon le rólam különben a rendőrséghez fogok fordulni. És leszarom, hogy a legjobb barátnőd! Aki őrült annak a diliházban a helye!"-
Nem tudtam miről beszél. Sem azt hogy miért olyan indulatos de kedvesség ide vagy oda, nem hagyhattam hogy ilyen lekezelően bánjon velem mikor majdhogynem dobott, ugyanazon a rakparton ahol először megcsókolt.
-"Mondd meg neki te! Ez a ti dolgotok..nem tehetek róla hogy nem bírjátok egymást. De én ettől függetlenül mindkettőtöket szeretlek."- gondoltam veszi majd a célzást ha hangsúlyozom az utolsó szavam. Hiába is a szerelem ha újra és újra tévednem kell.
-"Imádom mikor lehet rád számítani."-
-"Rám? Nem is tudom ki hagyott ott az éjszaka közepén.."-
-"Nem volt éjszaka. Amúgy meg hazataláltál, nem?"- Betelt a pohár. Egy nő sem érdemli, hogy így bánjanak vele. Csak sajnos nem tud mindenki a sarkára állni. Én viszont megtettem.
-"Menj a francba. De komolyan. Neki állsz hisztizni, ott hagysz majd egoista sznob módjára jössz itt nekem a szánalmas dolgaiddal, hogy sajnáljalak. De tudod mit? Én meg ezt szarom le."- Azt hiszem kiadtam magamból minden létező dühömet, majd a megszeppenés néma csendjét alig pár másodpercnyi hallgatása után kinyomtam a telefont.
A szobámba sétálva némán fürkésztem a falamról rám mosolygó képeket. Miért nem tart örökké a boldogság?
Megakadt a tekintetem az egyik képen ami  Linát és engem ábrázolta. A suliban készült a kép, csak amolyan random ellőtt selfi de pont emiatt volt a kedvencem. Akkor még zöld volt a haja és sokkal hosszabb is. Alig lehetett hasonlítani a mostani stílusához. Igaz csak a haja színe és fazonja változott de ezzel talán ő is kicsit más lett. Kivéve legbelül. Ott még mindig a legjobb barátnőim közé tartozott. Én pedig elhanyagoltam őt is. Anya mindig azt mondja, hogy sosincs késő elkezdeni valamit. És én pont ezt fogom tenni. Visszaszerzem a helyem a csapatban! Ha nem is a CSK de újra oszlopos tagja leszek annak, amit Marcus miatt eldobtam magamtól.
Már be is nyomtam a hívás gombot, mielőtt bármit is meggondolhattam volna.
-"Lina! Szia!"-
-"Szia Beki!"
-"Beszélnünk kell! Nincs kedved átjönni?"- anya felé vettem az irányt, hogy miközben beszélek rábólint-e.
-"ööhmm.. megkérdezem pillanat"-Hallottam ahogy odakiabál az anyukájának. Mindig is megmosolyogtatott az ő kapcsolatuk. Olyanok voltak, mint a legjobb barátok. Ezt pedig sokszor irigyeltem az én és anyám közti kapcsolatból.
-"Azt mondja mehetek"-
-"Remek! Akkor várlak!"- Mosoly ült az arcomon megcáfolva ezzel a percekkel korábbi telefonálásom hangulatát.
*
Bár sosem szerettem sajnáltatni magam, jól esett, hogy valakinek elpanaszolhatom az életem.
-"Köszönöm, hogy átjöttél.."-halvány mosolyt küldtem Lina felé aki eddig csöndben hallgatott és csak a mimikájából szűrtem le, épp azt mérlegeli hogyan nyírja ki a pasim.
-"Ugyan már Beki! Én mindig itt vagyok neked!"-átölelte a vállamat.
-"Figyelj csak.. mondani szeretnék én is valamit.."- láttam rajta, hogy komoly dologról lehet szó, mert nagyon szorongott.
-"Persze! Tudod, hogy bármit elmondhatsz. Hisz barátnők vagyunk"-Megerősítésként megszorítottam jéghideg kezeit. Ismerem ezt a reakciót. Nekem akkor ilyen hideg a kezem mikor ideges vagyok, vagy félek. De mi oka van félni?
-"Jó de ígérd meg, hogy nem fogsz elítélni.."-
-"Megígérem"-
-"Oké..hmm. szóval.. van egy barátnőm."-mondta ki egy szuszra.
-"Igen? És hol ismerted meg?"- meglepettség suhant át az arcán.
-"Nem Beki.. azt hiszem félre érted."-furcsán méregettem hisz nekem is vannak barátnőim. Egy újabb barát mindig jó. Ugye?
-"Szerelmes vagyok belé..."-
-"Oh..szóval..oh."-ez volt a maximum amit kitudtam préselni magamból. Szerelmes? Egy lányba? De hisz én is lány vagyok..
-"Beki..."-
-"Hm?"- arcomra fagyott mosollyal álltam szomorú tekintetét.
-"Haragszol?"-felnevettem ezen a gyermekded kérdésen.
-"Hogy a viharba haragudnék rád? Elfogadom. Persze..hogy elfogadom."- Könny csordult ki a szeméből amitől egy pillanatra megijedtem. Rosszat mondtam volna?
-"Hé..Lina! Nincs semmi baj. Én ettől függetlenül is szeretlek. Rendben?"- átöleltem zokogástól rázkódó vállát. Nem szerettem ha mást sírni látok. Többnyire engem is úgy meghat hogy jó barátnőhöz híven tényleg vele sírnék.
-"Többiek tudják?"-
-"Igen... Neked féltem a legjobban elmondani... Tudom hogy az utóbbi időben sokat vagyok Jessel és veled alig... sajnálom. Tényleg. Bocsáss meg Beki..."-zokogta eláztatva ezzel a halványkék pólómat. Jess. Tudhattam volna. De én csak magamra, a saját bajomra gondoltam.. Igazi szemét alak vagyok.
-"Nem haragszom rád. Ne kérj bocsánatot hisz az én hibám is hogy eltávolodtunk egymástól... Tudom milyen mikor elvakít a szerelem..."- egy kövér könnycsepp bukott ki a szememből ahogy Marcusra gondoltam, majd elveszett Lina dús hajában. Gyorsan letöröltem, mert azt akartam hogy erősnek lásson. Neki nagyobb szüksége volt támogatásra. Én eddig is boldogultam egyedül. De ő...
Lina szép lassan megnyugodott. Lesírta szemhéjáról a festéket amitől úgy nézett ki mint egy panda.
-"Úgy nézel ki mint egy panda"-gondoltam megnevetettem ami sikerült egy hangyányit legalábbis.
-"Menj. Mosd meg az arcod"-simítottam meg a karját mielőtt kiment volna a szobámból.
Ránéztem a telefonomra de nem jött semmi értesítés. Felléptem a facebookra megnézni néhány új rajzot amikor megakadt a szemem egy bejegyzésen.
Marcus írta.
"Kedves barátaim!
Ne higgyetek el mindent amit láttok vagy hallotok. A pletykálás hazugság.
Az igazság pedig gyakran a hazugság mögött rejtőzik. Láthatatlanul de sziklaszilárdan.
Ui.:Stella Parks búcsúzz el szépen a bemocskolásomtól!"
Próbáltam elfojtani feltörő érzelmeimet de ahogy Lina visszajött nem bírtam tovább. Olyan nevetésben törtem ki, hogy szinte fuldokoltam. Szánalmas. Nem ismertem rá Marcusra. Ő nem is ilyen ember. Vagy félre ismertem volna?
-"Min nevetsz?"-kérdezte Lina csodálkozva. Válaszul csak felé fordítottam a telefont.
"-Ez komoly?"-grimaszolt majd belőle is kitört a nevetés.
Újra átolvasva a sorokat egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Olyan ismerősek voltak a szavai. Amit Stella mondott a kórházban.. Ahhoz tudtam volna a legjobban hasonlítani. "Búcsúzz el szépen a barátnőnktől." Hamar elhesegettem ezt a furcsa hasonlóságot, hisz miért ne használhatná azokat a szavakat amiket egy gyilkos.

*
Nem jött álom a szememre hiába ásítoztam könnyáztatta pillákkal. Egyre csak a rendőrön járt az agyam. Azon az emberen akire gondolnom sem lehetett volna hisz még csak nem is ismerem. Mégis, végig kísérte álmomat benne pedig engem. Azon a szeles októberi éjszakán, bőrdzsekije hideg érintésével. Megborzongtam a takaróm alatt. Felidéztem a szőke rakoncátlan haját, a gyémánt szemeit. Őt magát, Joshepet.
Éktelenítő vágyat éreztem arra hogy halljam, mély férfias hangját hátha úgy hatna rám mint az altató. De erre semmi lehetőségem nem volt. De nem csak erre. Ő és én túlontúl más világban éltünk.

** a-kaosz-istene
(Alexander Levin) /sajátosan átírt/ "verséből"