Ha végleg elmegyek

Tizenegyedik fejezet

November 7. Hétfő
Vacogott a fogam Josh Audiában. Noha nem amiatt, mert fáztam volna, szimplán féltem. Legbelül rettegtem attól, hogy Stellának sikerül Marcusra kenni a gyanút.
-"Fázol?"- kérdezte Josh értetlenül babrálva a fűtéssel.
-"Nem."- Kibámultam az ablakon. Nem akartam vele kommunikálni.
Josh mélyet sóhajtott de neki esze ágában sem volt békén hagyni.
-"Mesélj a barátodról"- Kedvesség villant a szemében én mégis kételkedtem benne. Mit akar tudni róla? Hogy milyen romantikus tud lenni ha akar? Vagy, hogy érzékeny és néha olyan mint egy kis nyuszi?
-"Rendben."- felé fordulva kihívóan néztem a szemébe.-"Nagyon kedves és jószívű. Egy éve jöttünk össze és nagyon boldogok vagyunk. Van egy kutyusa. Olyan imádnivaló. Dézinek hívják. Nincs tesója, a szüleivel él és a kedvenc színe a zöld. Imád enni akárcsak én és... ja asszem ennyi."- reméltem hogy kihallja a szarkazmust a hangomból bár nehéz lett volna nem észrevenni. Olyankor mindig goromba vagyok és igen elviselhetetlen. De pont ez volt a célom. Ki akartam kerülni ebből az ördögi körből. Még ha lehetetlennek is tűnik, mivel én voltam benne az egyik főszereplő.
-"Remek. Most hogy megtudtam ezeket a jellegtelen információkat térjünk rá a barátnődre és a vele való viszonyára."- hangja ellentmondást nem tűrő volt én mégis szembe szálltam volna vele. Csak figyelembe vettem azt a tényt hogy sötétedik és nem találnék haza, ha esetleg kirakna az út szélén.
-"Jó.. ők sosem jöttek ki túlzottan jól egymással. Mindketten azért nem kedvelik egymást mert bántottak már meg engem. Szóval Stella azért, mert Marcus bánt és fordítva.."- elmerültem emlékeimben ahogy felidéztem korábban folytatott veszekedéseiket ahogy azzal próbáltak meggyőzni, hogy a másik miért nem jó velem.
-"Hogy érted hogy bánt? Kezet emelt rád?"- düh csengett a hangjában, mintha féltene engem. Furcsálltam a reakcióját mert még csak nem is tudja ki vagyok.
-"Lelkileg. Már mint szavakkal meg amikor értelmetlen dolgokon veszekszünk."-
-"Szóval veszekedtek.."-kaján vigyor ült ki az utcai fényektől megvilágított arcára. Kedvem lett volna bemosni neki egyet, hogy eltűnjön a gúny az arcáról.
-"Igen. Mint minden párkapcsolatban élő ember!"- mordultam rá.
-"Ezt meg tudnám cáfolni"-mélyen a szemembe nézett nekem pedig leesett az állam. Hát persze hogy van barátnője. A testem minden porcikája jót röhögött saját magamon. Néha már nevetségesen gyermeteg voltam. Miért is nem gondoltam erre..
-"Akkor most kinek a párjáról beszélgetünk?"-leutánoztam kaján vigyorát és incselkedve pislogtam rá.
-"Hagyd ezt abba. Irtó hülyén néznél ki bociszemű kiskutyaként"- megszeppenve meredtem rá miközben ő jóízűen kinevetett.
-"Jól van. Nevess csak ki!"- elnyomtam a mosolyomat, mert a büszkeségem ennél jóval fontosabb volt. Duzzogva megfordultam és újra az elsuhanó fákat néztem. Ismerős kezdett lenni a táj és rá kellett döbbennem, hogy mindjárt megérkezünk.
-"Hé!"-Joshra emeltem a tekintetem amibe belesűrítettem az összes műszomorúságomat.-"csak vicceltem Bociszem"- félig rám mosolygott majd újra az utat nézte. Csendben figyeltem ahogy leparkol és csak aztán esett le minek nevezett. Bociszem.?! Ki az az elvetemült aki így becéz.. bárkit is.? Persze hogy egy rendőr..
Óvatosan kikecmeregtem a kocsiból. Ahogy földet éreztem a lábam alatt újra rám tört a pánik. Ez idáig nem sok időm maradt félni de most már nem fordulhattam vissza. Nem tudom Josh miért hozott magával és miért ilyen későn de azt tudtam, hogy ha most lelépek, abból Marcusnak lenne baja. Azt viszont nem akartam. Még mindig szerettem őt akármi is történt köztünk.
-"Csak utánad"- nyitotta ki nekem a kaput Josh. Ahogy végig sétáltam a kaputól a bejáratig vezető kis járdán felszínre kerültek a régi emlékeim. Ahogy Marcus szülinapomkor átvitt a küszöbön, csak mert egy habos-babos ruhát vettem fel aznap és úgy néztem ki szerinte mint a menyasszonya. Vagy amikor a keresztöccseire vigyáztunk és igazi anyaként viselkedtem velük ő meg nevetett rajtam. Hiányoztak ezek a dolgok. Az idillünk de az szerte foszlott az emlékeimben is ahogy a kertben oda nem illő dolgokat kezdtem észrevenni. Rendőrök mászkáltak ki be és csak akkor vettem észre Marcus anyukáját. Fáradt és gondterhelt volt. Tagadni sem tudta volna. Annyira szerettem őket, hogy ha kell akár hazudok is értük. Rossz volt így látni őket. Mint amikor szétesik egy család. Volt már benne részem..és nem akartam hogy ők is ezt éljék át. Amikor meglátott felderült az arca, mintha egy isteni csoda lennék aki majd kimenti ebből a borzalomból. Sietősen robogott felém majd a nyakamba borult.
-"Oh Istenem Bekám! De jó, hogy eljöttél! Ne haragudj ránk.. de én ezt nem tudom nélküled végig csinálni. Túlságosan fájdalmas, amivel a fiamat vádolják.. De Te majd segítesz! Bebizonyítjuk, hogy ártatlan. Beki..ugye te hiszel nekünk? Ugye tudod hogy ártatlan?"- könny szökött a szemébe miközben alig hogy levegőt vett a mondatok között. Azonnal megsajnáltam ahogy szemének barna íriszébe néztem. A mindig erős nő itt állt előttem és zokogott. Alig bírtam elhinni.
-"Era..kérlek nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Itt vagyok."-próbáltam megnyugtatni de nehezen ment. Szipogva bólogatott majd amikor Josh mellém lépett erőt vett magán. Nyoma sem maradt az előbbi érzékeny nőnek. Keményen állt a rendőr előtt mint egy igazi veterán. Ezt nagyon tiszteltem benne. Nem engedte meg magának a gyengeséget amikor muszáj volt kibírnia azt ami fájdalmat okozott.
-"Jó estet!"- köszönt a rendőrnek.
-"Hölgyem. Kezdhetjük?"- Ide oda kapkodtam a fejem köztük. Nem tudtam miről van szó csak azt, hogy többet tudnak mint én. Era aprót bólintott vöröses haja alól majd elindultak a ház felé. Némán követtem őket, nem kérdőjeleztem meg semmit. Nem voltam abban a helyzetben. Marcus apja idegesen telefonált hol az egyik hol egy másik telefonon. Annyira magába fordult hogy észre sem vett. Nem erőltettem az üdvözlést mert a nappalin keresztül egyenesen Marcus emeleti szobájába mentünk. Nem hazudnék ha azt mondanám életemben nem láttam még ilyen ramaty állapotban. Rettentően megviselte ez az egész. Gondoltam már jóval korábban itt voltak a rendőrök én csak a végszóra jöttem segíteni. Legalábbis akartam de ahogy Marcus meglátott üvölteni kezdett velem.
-"Te mi a francot keresel itt? Ki engedte be?? Azért hoztátok hogy alátámassza én tettem? Ő! Elárult engem! Egy hazug dög úgy ahogy a barátnője is"- gonoszul felnevetett. Meghűlt bennem a vér. Szívem a torkomban éreztem és ha nem tudtam volna kivel állok szemben fejvesztve elmenekülök amiért úgy viselkedett velem a barátom, mint egy pszihopata. Biztos csak kimerült a harcban.
-"Hogy beszélhetsz így róla Marc? Ő a barátnőd! Az én fogadott lányom! Nem tűröm el ezt a stílust amíg az én házamban laksz."- Era hangjától visszhangzott az emelet porba döngölve ezzel a fiát. Meredten bámult rám, nem is pislogott közben. Féltem tőle, féltem a pasimtól és legszívesebben abban a pillanatban sikítva elrohanok. De ahogy Era könyörgő szemére emeltem a tekintetem tudat alatt azonnal eldőlt mit fogok tenni. Erőt merítettem a pót anyukám bátorságából és megindultam az én édes és normális barátom felé. Lépteim közben egyfajta megerősítésért Joshra pillantottam, arra az esetre ha Marcus nekem esik vajon megvéd-e. Mit mondjak neki? Egyáltalán ebben az esetben mit kell mondani? Nem tudtam. Egyszerűen fogalmam sem volt róla. Így, Marcus ágya elé érve, szótlanul kerestem tekintetét, de ő nem nézett rám.
-"Magunkra hagynátok? Kérlek.."-néztem a társaságunk többi tagjára. Reméltem ha a fusztráló környezet némiképp csökken más lesz a helyzet. De még milyen más lett..Ahogy becsuktam a vonakodó Josh után az ajtót egyenesen Marcus haragos szemébe néztem. Próbáltam nyugodt maradni de nem sikerült. Egyre közelebb jött, a végén pedig már az arcomon éreztem a leheletét. Azt hittem kiesik a szívem a helyéről, olyan sebességgel dobogott.
-"Csak nem félsz Cicám?"- a falnak szorított testével. Ösztönösen simultam hozzá de nem akartam érezni őt. Túl rég voltunk együtt és túlságosan alkalmatlan időpontot választott. Összeszorított fogakkal tűrtem ahogy végigfutatta kezét a testemen. Ami végül a tarkómon állapodott meg és lassan magához húzott. A mellkasát csapkodva próbáltam tiltakozni de nem engedett el. Fel kellett adnom, mert jóval erősebb volt nálam. Engedelmeskedni kezdett az övének a szám, mint aki eddig éhezett, úgy tapadt az ő vörösen izzó ajkaira. Mohó volt és szinte beleszédültem csókjába. Az övé voltam, számra pecsételte lenyomatát és nem hagyott menekülnöm. Zilálva hátrált tőlem pár lépést én pedig vágyakozva néztem utána. Hiányzott a régi Marcus. Akit annyira szerettem, mint senki mást. A váram királya itt állt velem szemben, még sem ő volt az. Valami megváltozott benne. Vagy ez lenne az igazi énje? Nem akarom elhinni...