Ha végleg elmegyek

Második fejezet

Október 11. Szerda
Az este java részt álmatlansággal telt mivel terveztem az utam A Helyre. Csupa nagy betűvel.
Így nem is csoda hogy 8:10-kor a telefonomból jól ismert Lullaby csengőhangra ébredtem. Automatikusan kinyomtam volna ha nem ismerem fel, hogy nem az ébresztőm szól. Csak egy embernek ez a hívóhangja. De mi a fenét akarhat tőlem ilyenkor Jess?
-"Hallo"-szóltam bele a telefonba elnyomva ezzel az ásításom.
-"Szia Beki! Jól vagy? Ugye nem mentél oda?!"- Zavarodottság ült ki az arcomra de csak később esett le hogy nem lát így válaszolnom kéne. -"Beki! Itt vagy?"-
-"Igen. Nem. Mármint nem mentem sehova. Miért?"-
-"8 óra 10 perc van".- Erre egyből kipattantam az ágyamból. 8.10?? A fenébe elaludtam.
- "A francba...Másodikra bemegyek. Szia"- meg sem vártam hogy elköszönjön,amit biztos az orrom alá dörgöl majd, rácsaptam a telefont. 15 perc múlva még így is futva értem el a buszt. A sulihoz érve viszont már csak komótosan besétáltam a hatalmas vaskerítéssel körbevett iskolába. Sokkal inkább börtön ez mint suli. És nem, ez nem az a közhelyes iskolák elleni duma. Fehér falairól máladozik a festék, ablakai a tornaterem felől be vannak törve. Az egész épület megérdemelt volna már egy kegyelem döfést. De minden esetre egy felújítást biztosan.
A portához érve Csaba bá' a portás kedvesen üdvözölt. Szívesen csevegtem volna vele órákig, mert mindig olyan izgalmas történetekkel állt elő. Néha sajnáltam, hogy nem történelem tanár, de ha nem rohantam volna tovább azonnal, talán a 3. órát is lekésem.
A lépcsőn felfelé robogva pechemre Hoffman igazgató nőbe ütköztem. Magas hepciás nő, rövid szőke hajjal és minden sértést elkerülő boszorkány arccal. -"Elkésett!"-Szólt oda hozzám. Nem igaz hogy nincs jobb dolga mint belém kötni.
-"Elnézést"- azzal suhantam is tovább a szűk folyosón. Hallottam ahogy még magyaráz a házirendről de ahogy az egyik fülemen bejött a másikon ki is ment. Csapzottan és valószínűleg a reggeli gyors sminkem még jobban elkenve estem be órára.
Ráadásul, hogy a napom fénypontja meglegyen, pont Lőrinzcy tanárnővel volt óránk.
-"Csak hogy beesel Beki! Rekordot döntöttél. Ma csak 5 percet késtél az órámról."- vetette oda hanyagul, mintha rendszeresen késnék. Ami nagy vonalakban igaz is de sosem állt eddig direkt szándékomba.
-"Elnézést tanárnő de ma Gyöngyösi órája volt asztalon"-Válaszoltam csípőből amit hangos röhögés kísért.
-"Csendet! Te"-mutatott rám- ülj le!"-
Stella melletti üres hely felé vettem az irányt közben lepacsiztam Linával akivel rendszerint a tanárnő rémálmai vagyunk.
-"Szárnyakat kaptál?"-súgta oda Stella szőkés-barna fürtjei mögül.
-"Dehogy, ha ismernél tudnád hogy mindig is ilyen voltam"-Huncut mosoly ült az arcomon. Tisztában vagyok vele hogy jól ismer, hisz majd másfél évig elválaszthatatlan barátnők voltunk. Aztán fordult a kocka.
-"Megváltoztál..."-aggodalom villant zöldes barna szemeiben amit nem tudtam hova rakni.
-"Rebeka! Szeretnél felelni?!"-üvöltött rám a tanárnő félbeszakítva ezzel Stella mondandóját. 100 wattos vigyorral a fejemen fordultam felé.
-"Nem, de gondolom úgy is kell"- azzal kibaktattam oda ahonnan érkeztem és vártam a kérdést amire valószínűleg valami írto nagy baromságot mondok majd.
-"Mi a felsőfoka a beautifulnak"- tette fel az elő kérdést Lőrinczy tanárnő.
-"The most beautiful"- angolból egyébként egész jó vagyok. Csak hát a megszokás nagy úr. Főleg ennél a tanárnál.
Így telt el bő 5 perc amikor megunta hogy mindent helyesen tudok.
-"Miért nem tudsz mindig így teljesíteni? Beki jól tudsz angolul már csak komolyan kéne venned."- Nem tetszését kifejezve ingatta a fejét. Lehet igaza van Stellának. Megváltoztam volna?
Zsebre dugott kézzel visszasétáltam a padhoz ami mögött Lucas ült. Felé pillantottam de csak szőke haját láttam. Elmerült a valakivel folytatott beszélgetésében. Kivel irkálhat ilyen lelkesen? Mosoly ült az arcán amit már jó ideje nem láttam. Barátnője lenne? Ki képes megmosolyogtatni amikor még nekem sem megy? A személyes szféráját kicsit megsértve belelestem az üzenetébe. De csak a nevet tudtam elolvasni amin kicsit ledöbbentem. Jess? Igaz nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Miért ne beszélhetnének? Fél éve még beismerte hogy tetszik neki. Meglehet azért mert vagy ezerszer megkérdeztem mire nagy nehezen kinyögte. Előre pillantottam az első sorokba ahol Jess ült. Semmi változást nem fedeztem fel rajta. Vörösen izzó haja a napsugarak hatására szinte narancssárga színt öltött. Testtartása laza volt mint mindig és még csak hátra sem pillantott. Egyszóval nem igazán hathatta meg a chatelésük.
Furcsa a szerelem. Sokszor gondolkozok azon vajon ki vagyok és mi a célom a Földön. De amióta Marcussal együtt vagyok neki szentelem minden szabad percem. Ki akarom élvézni hogy az enyém és szerethetem.
Ez persze nagyban rányomta a bélyeget a kapcsolataimra. Stella is ennek az áldozata lett amit eleinte sajnáltam. Mára viszont kezdem elfogadni. Ilyen az élet, jönnek mennek benne az emberek.
Amikor kicsöngettek Lucas megbökte a vállamat.
-"Beki... beszelnünk kell"-Nem hittem a szememnek. Tényleg a megbánás apró jeleit láttam a szemében?
Nem válaszoltam csak felálltam a helyemről és Lucassal a nyomomban kisétáltam a folyosóra.
A lépcsőkorlátnál viszont mindkettőnk néma maradt. Kerestem a tekintetét de csak a cipőnket bámulta. Majd amikor végre rám pillantott a fülem mögé simította hosszú egyenes hajamat. Meglepett hogy ilyen melegséget árasztott az érintése. De ezt a gondolatot azonnal kivertem a fejemből. Ő a legjobb fiú barátom sosem lenne köztünk több.
-"Beki.. én..nem akarok veled rosszban lenni. Tény hogy haragudtam rád de borítsunk fátylat a múltra.."-
Őszintén szólva azonnal a nyakába ugrottam volna de vártam még egy kicsit vele. A büszkeségem sem párolgott el ennyitől. Összeszűkült szemekkel néztem rá majd fejemet ingatva a nyaka köre fontam a karomat. Mindig olyan finom virág illata volt pasi létére. De ezt kedveltem benne, mert igényes volt magára.
A meghitt pillanatunkat persze azonnal el kellett rontania.
-"Jó azért ennyire ne szeress"- azzal lerázta magáról az ölelésem. Nevetve húzódtam el tőle, ezzel egy időben pedig Marcusnak ütköztem. A mosolyom hamar lelohadt amikor megláttam gyanakvó tekintetét.
-"Csá Lucas"- mondta majd durván magához rántott és belepuszilt a hajamba. Azonnal megfagyott a levegő hármunk közt. Lucas csak biccentett felé aztán ott hagyott vele.
-"Mi volt ez?"-vontam kérdőre Marcust.
-"Az enyém vagy"-Hiába volt ez olyan nyilvánvaló még is minden alkalommal tudtára adta még a légynek is hogy az övé vagyok. Mint egy tárgy. Rühelltem hogy birtokolni akar még ha amúgy aranyos gesztus is lenne. Grimaszolva elhúzódtam tőle amit szintén gyanakvó pillantásával kísért.
-"Szeretsz?"-tetetett szomorúsággal nézett rám amit mindig bevettem.
-"Hogy a viharba ne szeretnélek?"-hitetlenkedtem.
-"Helyes. De attól még nem szeretem ha Lucásszal vagy"- nézett újra az ajtóra, amin Lucas az imént bement.
-"Most mondjam hogy én meg azt nem szeretem ha Leilával flörtölsz?"-vágtam vissza remélhetőleg hatásosan. Ez volt az egyik téma ami miatt rendszerint veszekedtünk.
-"Leila a soulmatem. Egy barátom. Nem szoktam vele flörtölni, ezt te is tudod"- Az igazat megvallva mindig is egy elég erős unszimpátiát éreztem Leila iránt de a Marcus és közte lévő szoros kötelék még inkább növelte ezt.
-"Hogyne."-
-"Most durcazól?"-düh ült ki az arcára. Tudtam hogy utálja amikor szerinte "hisztizek" de melyik épelméjű lány ne tartana igényt a nagyon is helyes barátjára? Ez csak egyszerű logika. Ő az enyém. Nem néz rá más, nem ér hozza más, mert az én pasim és pont. Ettől függetlenül mindig igyekeztem megtartani magamnak a véleményem róla. De sokszor a mimikám megelőzött és óhatatlanul is kimutattam az érzéseimet.
-"Igen"-vágtam rá pimaszul azt gondolva, hogy játék lesz belőle. Mosollyal a szám sarkában álltam lábujjhegyre de a kívánt csók nem valósult meg.
-"Akkor durcázz. Szólj ha végre elfogadtad a barátaimat."-elhátrált tőlem. Megrémített ahogy jeges tekintetét az enyémbe fúrta, végül bement a termébe. Menj is. A hülye soulmatedhez.
De ezt a gondolatot nem hagytam útjára menni. Visszanyeltem epés megjegyzéseim tömkelegét amik miatt gombócot kezdtem érezni a torkomban, mint oly sokszor amikor nem mertem kiállni önmagamért. Mások helyzetében ez persze nem így volt. Bárkiről legyen szó én mindig a barátaim pártján álltam. Nicolt a volt legjobb barátnőmet is így ismertem meg. Új iskola, új emberek és még is egy ismerős aki minden percét megnehezítette. Jessel sosem jöttek ki elmondása szerint túl jól. És mikor a többség Jesst vette szárnyai alá én voltam az egyetlen aki Nicol mellé állt. Sajnálom azt a barátságom. Ő még inkább vándorlélek lévén tőlünk is elment. Egyedül hagyva engem és azt amit felépítettünk. Noha meglehet utána is jóban maradtunk de a távolság idővel közénk állt.
Ezekkel a gondolatokkal mentem a baráti körömbe ahol azonnal érezhető változás lépett fel ahogy bús komoran közéjük léptem a folyosón. Emily a szokásos hévvel magához ölelt és a tőle telhető leghangosabban elküldte Marcust melegebb tájakra. Nevethetnékem támadt, mégis a könnyeim ömlesztették el az arcom. Utáltam Marcussal veszekedni. Nélküle üresnek éreztem magam. Kiszolgáltatottnak és magányosnak. Ugyan tudtam hogy a barátaimra mindig számíthatok de ez másfajta magány volt. Tehetetlenségemben hagytam hogy átjárjon a fájdalom. Sorra ölelgettek csitítani próbáltak de nem reagáltam semmire. Azt sem tudtam hogy kötöttem ki Lucas karjaiban csak a melegséget éreztem a hajamat simogató erős kezeket és a lassankénti belenyugvást hogy nekem ez jutott. A szerelem és a fájdalom közötti tengődés mikor tudom hogy többet is kaphatnék.
Anya mindig azt mondja, hogy szeretek szenvedni. Sosem értettem eddig ezt mire érti de kezdtem rájönni. Ha Marcusról volt szó inkább szenvedtem, mintsem eldobjam magamtól. Túlságosan szerettem ahhoz.