Ha végleg elmegyek

Tizenhatodik fejezet

November 30. Csütörtök
"Ajkai érintése perzselte hófehér nyakam hajlatát. Gyémánt íriszei táncot jártak vágyakozó szememben. Akartam őt. Mindenestül minden viharon át. Bársonyos hangja csiklandozta a fülem tövét majd nagyot sóhajtva elvesztünk egymás ajkai között. Vihar tombolt az éjszakában és hirtelen minden jó tovaszállt. Eltűnt ölelő karja derekamról és mikor ismét szemébe néztem már nem a kékség fogadott. Lángoló tekintet ragadott ki a boldogságomból és kíméletlenül a pokolba taszított."

Álmomból felriadva automatikusan Marcust kerestem magam mellett. Csak egy rossz álom volt. Megérintettem kiszáradt ajkaimat de a csóknak hűlt helye sem maradt. Még is olyan valóságosnak tűnt.
Hívogatott a jó meleg ágyam de muszáj volt felkelnem. Mindenesetre azért mert ezt a borzalmat nem álmodhattam tovább.
Hány óra lehet? A szarkasztikusabb énem megszólalt volna, hogy a házban kb 3 óra található, de nem volt kedvem poénkodni. Főleg nem magammal.
A konyhába kitrappolva felpillantottam az ott lévő órára. 6:05.
Grimaszolva előszedtem egy poharat, hogy igyak valamit.
-"Nocsak! Téged ilyenkor is lehet látni?"- anyám hangjára megfordultam, hogy ránézhessek.
-"Ihj. Inkább aludj még."- fintorogva nézte kialvatlan szemeimet.
-"Neked is szép jó reggelt!"- duzzogva levágtam magam az egyik fotelba és árgus szemmel figyeltem ahogy anya készülődik.
-"Nem hagynád abba? Nagyon fusztráló!"- szólt rám. Éppen mikor már kezdtem élvezni, hogy idegesítem.
-"Kocsival mész?"-kérdeztem, glóriát képzelve a fejem fölé.
-"Nem hat meg az ártatlanságod."- Ez új. Anyám szarkasztikusabb, mint én.
-"Légyszi!"-Nem akartam könyörgőre fogni de nem volt kedvem egyedül menni. Ha előbb is lennék a suliban, legalább anyával is töltenék időt.
-"Fél órád van!"- szigorúan nézett rám de én tudtam, hogy szeret. Felpattantam a fotelból és szökdécselve birtokba vettem a fürdőszobát.

*
-"Mehetünk?"-kérdezte ahogy bevágódtam sötétkék Wolks wagen-ébe.
-"Ühhüm"- Kibámultam az ablakon, miközben beindította a motort. Odakint minden a télre emlékeztetett. Megbarnult falevelek tarkították az utcákat. Pocsolyák hevertek szétszórtan az aszfalton.Nem szerettem a telet. Megvolt a maga varázsa,ahogy mindennek,de nem szerettem fázni.
-"Hogy vagy?"- Anya elszakítva a tekintetét az útról rám emelte gesztenye barna szemeit. Melegséget árasztottak akárhányszor beléjük néztem.
-"Megvagyok"- nem akartam, hogy kiderüljön az igazság, hogy egyáltalán nem vagyok meg.
-"És mi a helyzet Marcussal? Lezárták már az ügyet?"- mesterien tudott beletrafálni a dolgokba. A helyzet viszont az volt, hogy semmit nem tudtam. Amióta Josh randira hívta Stellát nem beszéltem vele. Semmit. Túl nagy volt a csend tekintve azt, hogy Stell nem számolt be azóta se arról az estéről. Na majd ma! Kiszedem belőle akármibe is kerül.
-"Nem tudok semmit. Josh felszívódott."- lesütöttem a szemem, hogy anya ne lássa a szomorúságom. Hisz végtére is nincs okom sajnálni, hogy nem látom. Nincs közünk egymáshoz.
-"Vagy úgy."- hatásszünet következett majd hozzátette:-"Engem tegnap hívott. Elvették tőle az ügyet."-
-"Hogy mi?"- kikerekedett szemekkel néztem a szőke hajzuhatagot. Nekem erről miért nem akart szólni?
-"Azt hittem neked is elmondta már.."-bűnbánóan nézett rám, mint amikor valaki elmond egy titkot. De ez valóban titok lett volna?
-"Virginiában van most. Hivatásos ügyben azt mondta.."-
-"Nem érdekel!"- idegesen közbevágtam anyám mondandójába. Tényleg nem érdekelt Joshep Clark.
-"De harapós ma valaki. Akkor mesélj te! Napok óta nem mondasz semmit"- Ebben igaza volt. Nem mentem ki hozzájuk kb soha amikor otthon voltam. Legtöbbször imitáltam a házi írást, mikor benyitottak a szobámba. Valójában pedig gondolkoztam. Talán túl sokat de muszáj volt rendeznem magamban a dolgokat. Rá kell jönnöm ki felel azért ami történt.
-"Nincs semmi különös"- próbáltam hihetőnek tűnni de a legjobb barátnő mellett az anyáknak a legnehezebb hazudni. Mindig tudják az igazat.
-"Nem győztél meg. Kicsim tudod hogy nekem bármit elmondhatsz!"-
-"Tudom."- De nem most.
Az út hátralévő részét szótlanul tettük meg amíg anya le nem parkolt a suli előtt.
-"Vigyázz magadra! Hatra otthon vagyok!"-
-"Te is! Szia!"-
-"Szia Kicsim!"- egy darabig néztem ahogy távolodik majd beléptem a fehér vaskerítéssel körbevett épületbe.
Korán volt még így alig pár diák lézengett a folyosón.
A terembe belépve megtorpantam ahogy megláttam annak végében ülő Lucast. Nem tudtam mit mondhatnék neki azok után ami történt köztünk. Lehajtott fejjel a padomhoz sétáltam és elővettem a fülhallgatómat. Gondoltam, nincs mit mondania nekem ami azt igazolta bennem, hogy igazából nem is számítok neki. A fülemben üvöltő Imagine Dragons Natural című dala némiképp elnyomta a bennem tomboló érzelmeket. Ha a szívemre hallgatok most Lucas ölében ülve csókolnám fulladásig. De muszáj volt uralkodnom a hullámokban rám törő érzéseken.
Csendben firkálgattam miközben Lucas tekintete lyukat vésett a hátamba.
Hátra lestem a vállam fölött de nem tudtam leplezni az érdeklődésem. Elkaptam a tekintetem ahogy a szemembe nézett. Úgy viselkedek mint egy óvodás...
Ezt követően Lucas megkerülve a padomat leült elém. Fürkészte az arcomat de nem mertem rá nézni.
-"Mondd csak, meddig csinálod ezt?"- hangja átszűrődött a dübörgő zenén hiába hallgattam azt hangosan.
-"Mit?"-
-"A szenvedést."- keresztbe fonta a karját maga előtt. Amíg hagysz szenvedni!
-"Nem tudom miről beszélsz"- vissza akartam térni a semmit tevéshez de megakadályozott. Megfogta a csuklómat amitől megemelkedett a pulzusom.
-"Beki...akarlak téged de nem tudok úgy veled lenni ha van valakid. Ugye érted?"- gyengéden megsimította a kézfejem. Pillangók röpködését éreztem a hasamban amit nem tudtam hova tenni. Beleszerettem?
-"Persze hogy értem"-
-"Csak?"- aggodalom ült a szemében ami azt hittem azért van, mert azt gondolja, én nem szeretem.
-"Csak úgy állítod be a helyzetet mintha megtiszteltetés lenne, hogy akarsz."- dühösen kikaptam a kezem az övéből és megindultam kifelé.
-"Te együtt lennél valakivel aki esténként mással van?"- szegezte nekem a kérdést.
-"Honnan veszed hogy mással vagyok?"- idegesített a vádaskodása. Nincs joga beleszólni az életembe miután baromira nem is akar benne lenni.
-"Onnan hogy nem velem vagy?"-kacér vigyor ült ki az arcára. Legszívesebben felképeltem volna de nem akartam szítani a tűzet. Lassan megindult felém amitől automatikusan hátrálni kezdtem, egészen addig amíg már nem volt hova menekülnöm. Hátam neki ütközött a falnak és Lucasnak remek lehetősége nyílt arra, hogy a közelembe férkőzzön.
-"Én akarok lenni az a srác akinek a mellkasán minden este elalszol. Megőrjít a tudat, hogy még mindig érinthet téged miközben már nem vagy az övé"-kezét lágyan csípőmre helyezte úgy húzott közelebb magához, hogy forró ajkait az enyémre tapaszthassa.
Nyelve utat tört magának és válaszul ajkaim, mint a tavasszal nyíló rózsa szétváltak. Szőke fürtjei csiklandozták a homlokomat ahogy egyre közelebb húzott magához.
-"Beki.."-súgta két csók között-"szeretsz engem?"- elhúzta tőlem kívánatos ajkait.
-"Nincs rá szó mennyire"-nyugtáztam le de ez sem volt elég.
-"Mondd ki"- közelebb lépett hozzám, hogy homlokaink összeérjenek. Felnéztem a kékségbe amitől a pillangók a hasamban egyenesen megbolondultak. Megőrülök ezért a srácért.
-"Szeretlek"-súgtam. Mosolya felragyogott, akár a nyári napsugár.
-"Akkor szakíts Marcussal!"-
Az eddigi romantika Marcus nevének kiejtésével egyenesen megszűnt. Hihetetlen hogy még így is képes elrontani mindent.
-"Igenis. Mr.Boss"-ellöktem magamtól, hogy végre kiszabaduljak a rózsaszín falak között őrzött titkokból. Túl sok volt az elvarratlan szál. Lucas nevetése kiszűrődött a folyosóra ahol a barátaim erősen gesztikulálva vonultak végig.
-"Sziasztok!"- köszöntem rájuk mert valószínüleg nem vettek észre.
-"Szia!"-Stella egyenesen a nyakamba ugrott.
-"Te hogy, hogy ilyen korán itt?"- kérdezte Lina sokatmondó mosollyal az arcán.
-"Ez az ára annak, ha anya hoz kocsival"- nevettem el magam. Az igazat megvallva szokásommá vált késni. Főleg angol órákról.
-"Nem kéne valamit elmesélned?"-fordultam újra Stellához.
-"Ja Stell neki is elmondhatnád!"-csatlakozott be Jess a beszélgetésbe.
Mit tudnak amit én nem?
-"Ezen a hétvégén házi bulit tartunk amolyan elő szülinapként."- Értetlenül néztem rá, mert nem erre számítottam.
-"Aha. Engem más érdekelt volna"-
-"Mi más?"- nevetséges volt a helyzet mivel a legjobb barátnőmről kb mindent tudtam. Kivéve azt, hogy mi történt Joshal.
-"Josh"-Stella a név hallatán feszülten vizsgálni kezdte a padlót, mintha olyan érdekes lett volna. Nem tudtam mire vélni, hogy valamit látszólag nagyon is titkol.
-"Stella! Mi történt?"-megragadtam vállait, kényszerítve hogy rám nézzen. Zöld szeme barnára váltott át és a félelem apró szikráját véltem felfedezni benne.
-"Nem mondhatom el. Megígértem neki."- hadarta.
Hogy mivan?
-"Ugye most csak ugratsz.. Lefeküdtél vele? Vagy...ugye nem?"-mérhetetlen dühöt kezdtem érezni a rendőr iránt aki szakmája ellénére ilyenre lenne képes.
-"Isten ments! Nem történt köztünk semmi. Sajnos"-kacér vigyor jelent meg az arcán ami teljesen összezavart.
-"Mondd már el mi történt amit annyira titkolnod kell!"- fakadtam ki teljesen. Lehet én voltam túl kíváncsi de nem bírtam ha valamit titkolnak előlem.
-"Elmentünk vacsorázni és ott közölte velem, hogy nem találják a gyilkost és hiába gyanakszik Marcusra nem tud ellene semmit felmutatni. Ezért elvették tőle az ügyet és lezárták az egészet. Meg mondott még dolgokat de azt ő akarja elmondani neked. Mikor visszajön Virginiából."- magamban próbáltam a helyükre illeszteni a kirakós darabjait. Egyenlőre megelégedtem ennyivel, bár rettentően bosszantott hogy nekem nem szólt erről senki. Ami azt jelenti nem kell Marcusnak tovább falaznom. A megvilágosodás úgy hatott rám, mintha felkapcsoltak volna egy lámpát az agyamban. Mosolyra húztam a számat és mit sem törődve a többiekkel berohantam a termünkbe.
-"Lucas!"-örömömben majdnem fellöktem szegényt ahogy a nyakába ugrottam.
-"Csak nem a One Direction egyik tagja töltött fel új képet?"-volt valami a hangjában a szarkazmuson kívül. Valami ami teljesen lenyűgözött.
-"Lezárták az ügyünket!"- visítottam öröm mámorban úszva.
-"Vagyis?"-kérdezte bizonytalanul.
-"Vagyis a tiéd vagyok"- újra átöleltem, hogy átérezze amit a helyzetem megkövetelt. Halkan felnevetett és még szorosabban fonta karjait a derekam köré.
-"Tudom"-

*
Vaku emlék. Így hívják azt mikor valaki, kit régen ismertél idegenné vált melletted. De a vele alkotott emlékek beleégtek az emlékezetedbe.
Csendesen ült az iskola előtt lévő rozoga padon. Körülötte a fák már ledobták lombjukat és a hópelyhek, mik felváltották a lehullott leveleket,barna hajában elolvadtak. Olyan magányosnak és védtelennek tűnt ahogy kezét tanulmányozva egyszer csak rám emelte fagyos tekintetét. Egyedül álltam alig pár méterre tőle. A barátaim már rég lehagytak ahogy mind haza igyekeztek. Lucas is elment már, most éppen foci edzésen a helye. Bizonytalan léptekkel megindultam a múltam felé. Csupa nagy betűvel. Az első srác felé aki valaha életem szerelme volt. Olyan különös az élet. Egyik percben lemondasz a boldogságodról, hogy valaki mással légy boldog. Aztán meglátod a megszokottat és valahogy még is visszavágysz. Tudtam hogy sosem felejteném el Marcust. De azt sosem gondoltam, hogy azok után amit velem tett nehezemre esik majd elengedni. Pedig tudhattam volna, soha semmit nem tudtam teljesen elengedni.
-"Leülhetek?"- válaszul csak egy váll rándítást kaptam, de azt betudtam egy igennek.
-"Hol rontottuk el Beka?"- mindig zöld szemei most, mintha egy szürke fátyol mögül néztek volna rám. Nem válaszoltam, csak néztem őt, emlékeimbe akartam vésni minden vonását.
-"Marcus.."-
-"Nem akarlak elveszíteni Beka!"-vágott a szavamba.
-"Nem fogsz"-
-"Mégis hogy? Már nem érzem, hogy az enyém lennél.. láttam milyen boldog voltál ma. És ebben az egészben csak az fáj, hogy nem velem"-elfordította a fejét majd kezét az arcához emelve eltussolt egy könnycseppet. Tényleg sír? Nem akartam elhinni.
-"Marcus a mi szerelmünk olyan, mint egy hullámvasút. Egyszer fent egyszer lent."-
-"Akkor miért nem megyünk fel?"-
-"Egyszer a hullámvasútról is le kell szállni. Csak addig megy amíg körbeér. A miénk most ért véget."- próbáltam szépen megfogalmazni, hogy könnyebb legyen nekem is. De nagyban nehezítette a dolgom, hogy tudtam milyen cinikus tud lenni.
-"Szóval kidobsz"- hangjában keveredett a csalódottság és a harag egyvelege.
-"Nem ezt mondtam."-
-"Lucas miatt igaz? Ő tett tönkre minket!"- kezeit ökölbe szorította és nekem kezdett elfogyni a türelmem.
-"Őt hagyd ki ebből!"-
-"Beka kérlek! Tudom, hogy elszúrtam de.. Adj egy utolsó esélyt!"-
-"Nem lehet Marcus. Azt már eljátszottad"-
-"Nem hagyhatsz el... mi lesz velem nélküled?"-rám emelte könnyben úszó szemeit amitől elfogott a bűntudat. Ennyire kegyetlen lennék?
-"Semmi baj. Itt leszek neked. Csak úgy, mint barát!"- megfogtam jéghideg kezeit a biztatás jeleként.
-"Annak mi értelme van? Én nem arra vágyok, hogy a haverom legyél. Hanem erre"- összekulcsolta kezeinket és lágy puszit nyomott liluló ajkaimra. Rettentően fáztam és csókjától csak még inkább kihűlt a testem. Fájt a felismerés, hogy semmilyen hatást nem vált ki belőlem, kit nem is olyan rég még szerettem. Most is, de már nem ugyan úgy. A szeretetnek is vannak különböző fajtái. De ez, amit éreztem túl kevés volt egy kapcsolathoz.
-"Mindig szeretni foglak. Köszönöm, hogy voltál nekem."- kezdtem búcsúzkodni de nem engedett el.
-"Ne menj el kérlek"-
-"Ne nehezítsd meg.. Nekem sem könnyű. De muszáj. Ennek már nincs jövője."- lesütöttem a szemem, hogy ne kelljen ránéznem. Szívfacsaró látvány volt ahogy a mindig macsó srác egy lányért képes érzelmes kis fiú lenni. Egyszerre tetszett és fájt. Nem szerettem másoknak fájdalmat okozni.
-"Gondold át."-kérlelt tovább.
-"Marcus..."-
-"Kérlek!"- felpattant a padról, hogy nyomatékosítsa szándékát. Aprót bólintva nyugtáztam, hogy nem vitázunk tovább. Magamban már úgy is eldöntöttem. Ha ő ettől boldog lesz "alszok rá" még egyet.
-"Haza kísérhetlek?"-
-"Igen"-
-"És...ma még leszel a barátnőm?"- halványan elmosolyodtam, mert mindig tudott enyhíteni a nehéz dolgokon. Ha kellett viccelt de tudott ilyen is lenni, mint most. Megtört mégis büszke.