Amazing |Taekook| ✓

2 rész

Taehyung szemszögéből

Mindig is utáltam a kórházakat. Kicsiként rengeteget jártam oda, főként mikor kiderült a másságom, hogy tudok gyereket szülni, mint egy átlagos nő. Sokszor gondoltam bele, hogy milyen is ez az érzés, de valahogy nem így képzeltem el. A félelem és az önutálat mutatkozik meg rajtam, nem az öröm, boldogság amit ilyenkor kéne éreznem. Yoongi nem kísért el erre az egészre, mert képtelen lett volna végig hallgatni azt, hogy a testvérének a gyerekét mégis melyik nap szándékozzák megölni. Nekem sem a legkönnyebb, engem mégis ki fog megérteni?

– Kim Taehyung? – Hallom meg a nevem a fiatal asszisztens szájából, én pedig a táskámat megfogva követem őt a rendelőbe. Nem mond semmit, csak egy apró mosoly kíséretében nyitja ki nekem az ajtót.

– Üdvözlöm Kim Taehyung, kérem foglaljon helyet – találkozik az orvossal a pillantásunk és végre látok egy embernek a tekintetében egy kis  megértést velem szemben. Én csak teszem amit mond, majd a székben egy kissé összébb húzom magam és úgy nézek újra az orvosra. – Nem mondott sokat a telefonba, csak annyit, hogy terhes, én pedig adtam az időpontot. De most lesz időnk beszélni – felém fordul, a könyökét az asztalra helyezi és úgy tekint rám.

– Én azért is önhöz jöttem, mivel maga foglalkozik velem amióta kiderült rólam, hogy termékeny vagyok és gyereket tudok szülni. Hát ez megtörtént, és el szeretném vetetni.. – A végére egy kicsit elhalkul a hangom és érzem, hogy a rendelőben megfagy egy kissé a levegő.

– Úgy érzed ez lenne a megfelelő ötlet Taehyung? Az apa mit szól egyáltalán hozzá? – Na és elérkeztünk a kényes részhez, mivel fogalmam sincs ki a gyerek apja.

– Tudja... nem tudom..., hogy ki a gyerek apja – csuklik el a végén a hangom és keserves sírásba török ki. Két kezembe temetem az arcomat, hogy még véletlenül se lássam az orvos megvető pillantásait. De semmi ilyen nem történik. Inkább egy zsebkendőt nyújt felém egy halvány mosollyal az arcán.

– Nyugodj meg, nem te vagy az első ilyen, aki nem tudja ki a gyerek apja. Ezt ebben a korban már kár szégyellni, hiszen rengeteg egyedülálló szülő van.

– De én még nagyon fiatal vagyok, még csak most végeztem el az iskolát és nem tudok így, terhesen semerre sem menni, mivel nem nagyon engedhetem meg magamnak.

– A terhesség elején még járhatsz dolgozni, csak olyan helyet kell választanod ami nem erőltetett fizikai munka. De ahogy te gondolod Taehyung, csak előtte szeretnék mutatni valamit – mutat egy hosszú ágyra, ami mellet ott áll egy gép, név szerint ultrahang. Azt hiszi ha megmutatja akkor más lesz minden? – Bízz bennem, óriási hibát követsz el ha elveteted – lép mellém és a kezét nyújtja amit én kicsit hezitálva, de elfogadok.

Végig fekszek az ágyon, az asszisztens pedig folyamatosan mondja, hogy mit csináljak. Felhúzom a pólómat, az orvos pedig valami hideg zselés szerű anyagot ken a hasamra mire egy kicsit megugrok, de az orvos csak nyugtat, hogy nincs semmi baj. Bekapcsolja az ultrahangot és egy kis tárggyal kezdi el vizsgálni a pocakomat, és egy kis idő múlva egy kép jelenik meg a kivetítőn.

– Látod Taehyung? – mutat a kis pontra a fekete háttérben. – Ő a te kisbabád.

Mikor én is észreveszem azt a kis pontot, valami őrületes dolog cikázik végig az egész bensőmben. Védelem, szeretet és sok jó dolog, amit ez a kis pont iránt érzek. Észre sem veszem, de a könnyeim megint önálló életet élve, folynak végig az arcomon, miközben a szememet csak a kivetítőn tartom, és nem érdekel ki mit mond mellettem a háttérben.

– Taehyung, jól vagy? – kérdezi meg tőlem az orvos, én pedig csak kuncogva, de egyben szipogva bólintok, hogy minden oké. Igen, most már minden rendben lesz, most már új értelmet nyert az életem. Nem fogom hagyni, hogy bárki is elvegyen tőlem édesem, és ekkor végig simítok a még lapos hasamon.