Amazing |Taekook| ✓

8 rész

Taehyung szemszögéből:

A félelem, az aggódás, a szomorúság. Ezekkel tudnám a mostani lelki állapotomat leírni, ahogy az orvos szótlanul nézi a monitort. Nem is bírom sokáig, hangosan felsírok.

– Shh Taehyung próbálj megnyugodni – simogatja meg az arcomat Jungkook, de képtelen vagyok tökéletes kezeire gondolni miközben nem tudom, hogy mi van a gyerekemmel.

– Semmi baj nincs, Taehyung, megnyugodhatsz – teszi le a kis eszközt az orvos, majd egy papírt ad a kezembe, hogy letöröljem a hasamat.

– Akkor miért nézte olyan nagy szemekkel a kivetítőt?

– Mert valami furcsát véltem felfedezni az egyik magzat mellett, olyan, mintha lenne mellette még egy magzat. Taehyung, nagy a valószínűsége, hogy ikreket vársz.

Ikreket? Két apróság növekszik bennem? Hát ezt nem tudom elhinni.

– E-ez biztos? – kérdezem szipogva, miközben a másik kezemmel elkezdem simogatni a pocakomat. Jungkook amúgy még mindig fogja a másik kezemet és nem nagyon akarja elengedni. Ahh, Jungkook, miért nehezíteted meg azt, hogy elfelejtselek?

– Kilencven százalékban biztos, ahogy láttam, de ezt két hét múlva, mikor már hat hetes leszel, akkor többet tudok mondani. Ahogy észrevettem, a barátod keze elég gyorsan megtudta nyugtatni a kicsiket – mosolyog Jungkookra aki zavartan néz hol rám, hol pedig az orvosra. Istenem de aranyos. – Ha nem túl nagy kérés, akkor néha napján úgy bő egy óra ilyen simogatás jót tenne a babának, főként mivel ikrek. Dupla gondozást igényel – kacsint rám az orvos én pedig rögtön fülig pirulok. Ahh Taehyung mégis, hogy fogsz ilyet kérni a főnöködtől? Hiszen alig ismered.

– Szívesen segítek Taehyungnak, ha ezzel segítek a babáknak és neked is, akkor szíves örömest – simogatja meg az arcomat, én pedig csak mélyen elveszek a szemeiben.

Már nem is figyelek arra, hogy mit beszél meg az orvossal, csak úgy figyelem, ahogy jár a szája miközben beszél, egyik kezével simogat míg a másikkal még mindig fogja a kezemet. Olyan jó lenne, ha ő lenne a gyerekek apja, sokkal könnyebb lenne minden. Bár mindig, ahogy Jungkookra nézek, elkap egy olyan érzés mintha én találkoztam volna vele valahol, még a munka előtt. De tiszta homály az egész.

– Tehát akkor ennyi, délután akkor nem kell jönni, legközelebb két hét múlva találkozunk – kísér ki minket az orvos és már fogadja is a másik pácienst . Én csak állok és képtelen vagyok elindulni. Annyi kérdésem lenne Jungkook felé, de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy feltegyem őket. Hiába fontosak nekem a válaszok.

– Mi a baj Taehyung? – jön mellém Kook, én pedig csak sóhajtva legyintek egyet majd belé karolok, amikor úgy tartja kezét – Nem akarod nekem elmondani?

– Nem arról van szó, én nem kérhetlek számon, hiszen a főnököm vagy. Rangon felüli, tanultabb, gazdagabb, sorolhatnám a végtelenségig. Köszönöm, hogy elhoztál, lehet ha nem jöttem volna el akkor..

– Na, nyugi shh, de nem történt semmi és az a fontos. Jól van a baba.. vagyis most már babák – simogatja meg két oldalt az arcomat, én pedig sírva borulok a kezei közé, hogy szorosan magához ölelve vigasztaljon. Ezek az istenverte hormonok, itt sírok de ahogy Kook magához ölel, az alsó részem úgy reagál. Basszus.

– Kook – lökök rajta egy kicsit, majd szám elé kapom a kezem miközben érzem, ahogy az arcom folyamatosan forrósodik.

– Kook? – kérdezi meg vigyorogva majd újra elkezd felém közeledni, de én a fal felé kezdek hátrálni.

– Mármint, Jungkookh – sóhajtom el a végét és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.

–Mi a baj Tae? – Kezd el ő is becézni. – Miért löktél el?

Ez most komoly? Ennyire gáz helyzetbe se voltam még, mint most, de vagyok olyan hülye, hogy kimondom?

–Kookh, áll a farkam.