Igéző Démon *BEFEJEZETT*

9. A sámánasszony

Lassan kinyitottam a szememet és meglepve ébredtem arra, hogy az erdő közepén vagyok. Magam mellé néztem, majd azt láttam, hogy Ferneva mellettem fekszik és kígyók borítják a testét. De nem bántották őt. Pont, hogy gyógyították a sebeit. Végig néztem saját magamon és rajtam se volt egy kisebb vágás sem.
Ferneva testén a sebek és a horzsolások szépen begyógyultak, majd mikor letekerődtek róla a kígyók, ő is felébredt. Lassan ő is kinyitotta türkiz zöldes szemeit, majd rám nézett.
-Daniel...-szólalt meg.-Hol vagyunk?
-Fogalmam sincs...-válaszoltam.
A kígyók szinte hívtak minket, hogy menjünk utánuk. Körbe tekerték magukat a karunkon és húztak minket. Mivel Ferneva még csak megmozdulni se tudott, felkaptam a hátamra, majd vittem magammal. A kígyókat követve egy fa házikót láttunk meg, aminek az ablakán a füst csak úgy áramlott ki.
-Mi ez a hely, Daniel?-kérdezte Ferneva.-Ugye nem lesz baj?
-Nem, Ferneva. Csak nyugodj meg kérlek szépen.-szóltam rá.
Beléptem az ajtón, majd láttam, hogy a ház tele van kígyókkal. Egy idős hölgy a háza közepén ült és mormogott magában valami ősi szöveget két füstölő mellet. Felvette a csontokat, majd megrázta markát és eleresztette. A csontok szerte szét szóródtak és abból jósolt.
-Üdvözöllek titeket gyermekeim Monaha anyó vagyok...-szólalt meg az idős nő.
-Üdvözlöm, anyó.-köszöntem.-Mondja mi ez az egész?
Az anyónak hosszú ősz haja volt, nem teljesen fehér bőre, de nem is volt fekete. Ruhája itt-ott szakadt volt, karján és testén kígyók tekergőztek.
-Üljetek le!-mutatott maga elé a nő.
Rejtélyes volt az idős hölgy, de szót fogadtam neki. Elvégre megmentette az életünket.
Leültem, majd magam mellé ültettem a még kába Fernevát. Fejét a vállamra hajtottam, majd ezt kérdeztem:
-Maga hogy talált meg minket?
-Nem én, hanem a kicsikéim.-vakargatta meg hosszú körmével egy fehér kígyó állát.-Ők találtak meg titeket én meg csak kerestem őket. Ha jól tudom, te Ardomor gyermeke vagy, nem igaz, lányka?
-Hogy mi?-kerekedett ki Ferneva szeme.-Honnan tudja?
-Ismerek egy Dahlia nevű örök életű boszorkányt. Nagyon jóba vagyunk. Ő mesélt Ardomorról. Én pedig felismertem benned őt. Ám, ami különös, hogy egy kicsit Zoera is hasonlítasz, pedig ő meghalt...
-Nem halt meg...Lucifer visszahozta az életbe, csak démonként.
-Nahát! Az öreg Lucifer ilyet is tud? Ő pedig bizonyára a védenced.
-Daniel vagyok.-mutatkoztam be.-Ő pedig Ferneva.
-Akkor jó úton járok.
-Mihez, anyó?
-Egy Ferneva nevű lány és egy Daniel nevű fiú volt benne a jóslatomban.
-Jóslat? Ön is jósol?
-Persze. A sámánok főleg álomból jósolnak. Ti fogjátok megmenteni a világot a gonosztól. Attól, hogy a Pokol kapuja nyitva maradjon és attól, hogy a földi démonok teljes anarchiában éljenek az emberek között. A földi démonok azt akarják, hogy az ember föld legyen a második pokol. Hatalmasabb helyet és erőt akarnak ez által. Ezeket a démonokat vagy szellemeket vissza kell küldeni a pokolba, vagy pedig meg kell ölnötök őket! Az ember világot akkor már nem fenyegetheti rontás és semmilyen ártó dolog.
-Akkor ez azt jelenti, hogy nekünk kell rendet tenni?-kérdeztem.-Végül is ezt csináltuk nap mint nap.
-Lássuk a csontokat.-mondta a sámánasszony.

*E közben a Pokolban
Zoe szemszöge*

Varázsoltam magamnak egy gömböt, amivel a lányunkat szemügyre vehetem. Láttam a gömbben hogy Monaha anyó és a gyerekek ott vannak egy viskóban. Ferneva Daniel vállára hajtotta fejét, a fiú pedig alányomat karolta át. A gonosz szívemet átjárta a melegség, hogy így látom őket. Bevallom, hogy sokkal jobban szeretném Fernevát Daniellel látni, mint Bardamorral. De Ardomor ezt márhogy gondolja mindig... Pedig olyan szépek együtt és össze is illenek. Adomor odalépett hozzám, majd hátulról átölelt.
-Aggódsz Ferneváért?-kérdezte Ardomor.
-Igen.-válaszoltam, majd megfogtam a kezét.-Rossz előérzetem volt.
-Ne aggódj, Pokol királynőm...A kislányunk az apja vérét örökölte. Szívós. De az anyja szépségét is, hogy mindenféle jött mentet elcsábít.
-Ugyan, Ardomor! Nézd meg őket! Olyan...Olyan jó páros. Tökéletesek együtt. Olyanok mint mi.
-Azt hittem én nem vagyok ennyire nyomorék.
-Nem is vagy az. De Daniel sem.
Ardomor a gömböt bámulta. Mind a ketten láttuk, ahogy Daniel átöleli Fernevát, míg a sámánasszonyra figyelt. Tisztán látszik a fiú tekintetében, hogy szerelmes a lányunkba. Ardomor felsóhajtott, majd ezt mondta:
-Egye lidérc...Ha ő így dönt, akkor legyen így. Az én apám sem gondolta volna, hogy egy halandót veszek el.
-Na látod.-fordultam meg, majd megcsókoltam Ardomort.-A szerelem vak. Nem lehet ellene mit tenni. Különben is...Bardamor túl erőszakos démon...
-Talán csak annyira, mint én.
-De Ardomor...Te nem akartad minden áron a szerelmemet.
-Igaz, de kell az, hogy egy erős férfi legyen mellette.
-Daniel erős...Sokkal erősebb, mint a többi ember. Tudom. Némely démonnál is erősebb.
Ardomor egyre csak a gömböt nézte, majd mikor a kislányunkat látta, rátette a kezét a gömbre és ezt mondta:
-De nagyon hiányzik ez az ördögfióka...Emlékszem, mikor még olyan pici volt, mint egy álom lidérc. És mikor először bújt ki a démon szemfoga és a szarvacskája... Olyan büszke vagyok rá még mindig!
-Én is nagyon büszke vagyok a kislányunkra. Főleg, mivel egy ilyen fiút választott. Különleges.
-Abban viszont egyet kell értenem.


*Halandók világa
Eredeti szemszög - Ferneva*

Mikor kijósolta magát a kedves Monaha anyó, megkínált minket teával, majd beszélgetni kezdett velünk. Daniel és én közben játszottunk egy kicsit a kígyókkal. Folyamatosan tekeredtek ránk.
-Ha meghalok, kígyóként szeretnék újjá születni!-jelentette ki az anyó.
-Miért?-kérdezte Daniel.-A kígyó nem a sátán állata?
-Más vallás szemszöge ezt mondja. De van olyan vallás, ami azt mondja, hogy a kígyók a gyógyítás jelképei.
-Olyan édesek.-simítottam végig egy fehér kígyót. A kígyó a testem köré csavarta magát, majd a fejét a vállamon pihentette.
-Úgy nézem kedvel téged.-nevetett fel az anyó.-Nem is csodálom. Igazán igéző lány vagy.
Daniel elpirult, majd rám nézett mosolyogva. Én is elmosolyodtam és elpirultam, de én nem felé néztem az után, hanem el, valahova máshova.
-Szóval...-kezdtem el a mondani valómat.-Ön ismeri Dahliát? Anyám tőle tanult.
-Igen, Igen.-bólogatott.-Igaz, én nem a kezdetektől ismerem. De engem húgaként szeretett.
-Hogy hogy nem élnek együtt?-kérdezte Daniel.
-Mert mást követünk. Míg én a sámánokat követem, ő a sötét boszorkánysággal van elfoglalva. Ami nem üti egymást, de én úgy gondoltam jobb lesz így neki.
-Sajnálom!
-Nem kell, drága! Biztosan találkozni fogok vele még. És ti is!
-Apropó...-szólalt meg Daniel.-Köszönjük, hogy segített rajtunk! Ön nélkül halottak lennénk.
-Igazán nincs mit, ifjú Daniel.

Sajnos egy óra mulva búcsút kellett intenünk az idős hölgytől, de mind a ketten kaptunk tőle egy láncot. Daniel a láncra egy kígyó fogat én pedig egy farkas fogat kaptam. Monaha kígyói vezettek ki minket az erdőből egészen hazáig. Majd, mikor a kapuhoz értünk, a kígyók el is mentek. Mikor beléptünk az ajtón, Daniel szülei a fiúhoz rohantak és ölelni kezdték. Daniel pedig viszonozta a gesztusukat. Ettől a jelenettől, én is elkezdtem hiányolni a szüleimet. Bár tudtam, hogy engem biztosan figyelnek lentről, de nagyon hiányoztak nekem. Daniel rám nézett, majd elengedte a szüleit és felhívott engem.
Mikor a szobájába léptünk, leültetett maga mellé az ágyba. Kínos volt a csend. El is pirultam újra. De Daniel nem vörösödött el.
-Ferneva...-szólt hozzám a fiú.
-Igen, Daniel?-kérdeztem.
-Honvágyad van?
-Egy kicsit, de nem akarok mellőled elmenni...Végül is vigyáznom kell rád...
-Nem tarthatlak itt örökké...Fer, kérlek menj!
-Nem.
-Ferneva!
-Daniel!
Ekkor megfogtam a fiú kezét, amibe még jobban belevörösödtem. De most Daniel is elpirult. Szemeibe néztem, majd ezt mondtam:
-Én nem csak azért nem akarok elmenni, mert őriznem kell téged...Hanem azért, mert melletted érzem jól magam ebben a nagy világban. Látom, hogy mekkora ez az ember föld...És nélküled nem tudnék itt tartózkodni. De a Pokol nekem nem jó hely. Olyan unalmas...Te vagy az, aki fenekestől felforgatta az életemet...Daniel én sze...Szeretnék melletted maradni. Szeretek veled lenni. És nem érzem fogságban magamat melletted. Nem úgy, mint másnál.
A fiú szóhoz nem tudott jutni. Ő is fogta a kezemet, de azon kívül nem csinált és nem mondott semmit. Teljes zavarban volt, úgy ahogyan én is.

Aznap nem igazán szóltunk a másikhoz. Pedig nem vesztünk össze. Csak mind a ketten zavarodottak voltunk. Viszont, mikor Daniel mélyen aludt éjszaka, akkor átölelt engem. Én pedig ugyan olyan szívesen aludtam mellette, mint ahogyan eddig is.