Igéző Démon *BEFEJEZETT*

13. Dahlia visszatér

Daniel szemszöge

A padlón feküdtem és nem láttam semmit. Csak éreztem, hogy valami vagy valaki a fejembe liheg. Idegesített. 
Lassan kinyitottam a szememet és próbáltam kivenni a sötétségből az alakot, aki a képembe lehel. Mikor kitisztult a kép, akkor láttam meg, hogy ez bizony egy fehér farkas. Rám is vicsorgott, mikor ránéztem. Morgása rémes volt. Egyszer csak gyertyák gyúltak a kis kunyhóba. Akkor már tudtam hol vagyok, de hogy kinél, arról fogalmam se volt.
-Azur, hagyd békén!-szólt rá határozottan egy női hang. A farkas azonnal le is csillapodott, majd arrébb sétált. Egy fehér hajú, fekete csuklyás lány, vagy nő jelent meg előttem. 
-Ki fia vagy?-kérdezte, majd felsegített. 
-Hogy ki fia vagyok, az teljesen mindegy, de Danielnek hívnak. Fernevát elvitte egy démon. Segítenem kell rajta!-válaszoltam. 
-Ki a fene az a Ferneva?
-Ardamor gyereke.
-Ardamor? Tudtam, hogy tovább lép és kalandozik...
-Miről beszélsz? Zoe az édesanyja. 
-Zoe???
Ekkor a nő, mintha elsápadt volna. Aztán egyszer csak megkomolyodott és tovább beszélt:
-Ő ezer éve halott...
-Lucifer újjá élesztette a lelkét, démon lett belőle.-fontam össze a karomat. 
-Ahhoz képest, hogy ez a Lucifer milyen kegyetlen volt, öreg korára megkegyelmez mindenkinek. 
-De te ki vagy?
-Dahlia vagyok, az örök életű boszorkány.
-Szóval ön ismeri Monahát...
Dahlia bús tekintettel nézett a fehér farkasra. Lehet megbántottam? Kínos volt a csend, de nakartam ezt a témát ennyiben hagyni.
-Találkoztunk Monahával.-folytattam.
-És hogy van?-kérdezte Dahlia. -Gondolom megöregedett.
-Úgy van. Egy mocsár mellett él. Azt mondta, hogy azért ment el, mert jobb lenne így az életed. 
-Úgy szerettem, mintha a testvérem lenne. És tudtam, hogy nem tetszik neki amit csinálok. Inkább Sámán lett. De nem zavart engem. Különleges volt. De nagyon fájt, mikor 19 évesen elment. Itt hagyott egyedül. Nem az bántott, hogy más irányt választott...Csak is az, hogy elment szó nélkül ugyan úgy, mint Ardomor...
-Ardomor?
-Igen...Őt is fiamként neveltem. Lucifer rám hagyta. De idd meg ezt. Erősebbé tesz. Aztán kicsit aludni fogsz tőle.
Odaadott egy zöld folyadékkal teli poharat. Nem volt szaga, de mint kiderült, íze se nagyon. Érdekes volt. De kértem, hogy meséljen kettőjükről. 
-Dahlia...Kérlek mesélj el mindent. Nincs itt Ferneva, de én mindent elmondok neki, amit nem tudott, ha megtalálom. -mondtam.
-Legyen...Ugyan olyan kíváncsi kölyök vagy, mint mindegyik...-forgatta szemét Dahlia, majd belekezdett a meséjébe.-Ardomor 100 éves lehetett. Lucifertől kaptam egy csomó erőt, ettől vagyok az, ami most az egészemmé tesz. Pár ezer éves vagyok már, de amint lehetősége volt Lucifernek, nekem adta gyermekét. Neveltem és tápláltam őt. Sokszor anyának szólított. Játszottam vele, énekeltem neki, hogy elaludjon. Sok mindenre megtanítottam. Ám, mikor már nagy kamasznak számított, kíváncsiskodott, vajon mi lehet a falun túl. Meg akarta ismerni az emberi világot. Könyörögtem, hogy ne menjen...Ám mind hiába. Egy nap arra lettem figyelmes, hogy nincs a faluba. De persze hiába kérdeztem bárkit merre és hol jár...Nem látta senki. Nagyon sok év eltelt, mire elkezdett csapkodni az ajtón. De akkor magával hozott egy lányt. Ő volt Zoe. Mikor a lány meghalt, pár napig még nálam volt, de utána elment és nem is tért vissza. 
-És Monaha?-kérdeztem álmos hangon. 
-Monaha...Akkor fogadtam be, mikor Ardomor elment szó nélkül. Gyermek volt, mikor befogadtam. A kukoricásban hallottam a sírását. Mikor odaértem, láttam azt a szőke, zöld szemű kislányt, aki térden állt és imádkozott. Karja és lába korbács nyomos volt. Mint utólag kiderült, a juhász dolgoztatta éjjel és nappal szegény gyereket. Rábízta a juhokat. De elaludt és elszökött a fél nyáj. Nagyon megverte a kislányt ezért és elszökött a kukoricásba, hogy meg ne találja. Amint meglátott az árva, egyből megölelt. A juhászt elátkoztam. Két nap múlva tüdőgyulladásban halt meg. Monahának én adtam a nevét. Ős boszorkány nyelv. Azt jelenti: örök virág. Gyönyörű kislány volt. Nem kellett mellettem dolgoznia. Bőven adtam neki enni és inni, cserébe azért, hogy tanuljon. Tanult is. Ám tizenéves korára rontást akartam neki tanítani. De ő olyannak se akart ártani, aki valaha is bántotta volna. Mélyen az erdő belsejében mindig volt egy Sámánista gyülekező. Esténként ott volt. Nagyon haragudtam rá. De nem azért amit tanult, hanem azért, mert megszökött. Azt mondta, hogy jobb lenne nekem nélküle. De nem így van. Ugyan annyira fáj, hogy Monaha távol van, mint az, hogy Ardamor elszökött. 
-Sajnálom Dahlia!
-Nem számít!-morgott csendesen a nő.-Nemsoká úgy is elalszol. Holnap még beszélünk.
Dahlia bevezetett egy szobába, aminek az ajtaja csak egy függönyből állt. Lefeküdtem az ágyra. Szemeim valóban egyre csak elnehezedtek, majd mikor becsuktam a szememet, el is aludtam.

Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy Azur a fejét a mellkasomon elhelyezve szuszog. Megsimogattam a farkast, majd mikor kinyitotta ő is a szemét, csóválni kezdett. Dahlia belépett a szűk szobába, majd ezt mondta:
-Látom jóba lettetek.
-Szeretem az állatokat.-válaszoltam.
-Szerencse, hogy felébredtél.
-Miért ne ébredtem volna fel?
-Kígyó méreg, fájdalom kiáltás és boszorkány könny volt az italodban.
Kerek szemekkel néztem a boszorkányra, majd ezt kérdeztem hirtelen indulatból:
-És ez mégis mire volt jó???
-Hogy erősebb legyél.-válaszolt ördögi mosollyal az arcán.
-Ettől miért lennék erősebb?
-Én tudom, az a lényeg. Nos és te mégis mi vagy?
-Ember, mi lennék?
-Van benned valami olyan erő, amit érzek.
-Szoktam jósolni. De nem kártyából meg ilyenek...Vagy álmomban jósolok, vagy pedig mikor ébren vagyok. De kiszámíthatatlan.
-Szóval te látomásokat látsz?
-Igen. Olyasmi. De meséld el, hogyan fogunk lejutni a Pokolba?
-Idéznünk kell egy kaput.
-Idézni?
-Bizony. De éjfélkor kell ezt megtenni. Addig megmutatom a falut.
Ekkor Azur odasietett Dahliahoz, én pedig kimásztam az ágyból és utánuk mentem