Igéző Démon *BEFEJEZETT*

23. Rád találtam

Folyton folyvást csak kerestem. Azt észre se vettem, hogy éhes lettem a harmadik napon, de úgy igazán. Ekkor tudtam meg, hogy az embereknek tényleg vannak szükségleteik. Minden nap végén aludtam a szabadban és minden nap egyre éhesebb lettem. Majd meghalok egy kis kajáért. Láttam egy boltot a belvárosban, ahol valószínűleg ételt és italt is felszolgáltak. Az üvegablak mögött láttam Danielt. Igaz, felnőve, de láttam őt. Haja rövid volt és nem hosszú, kecskeszakálla volt-pont, mint Lucifernek-és már nem hordott láncot. De bőrdzsekit igen. Beléptem az étkező helységre, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjem. Ekkor megláttam egy lányt, aki egy másik férfitól ezt kérdezi:
-Szabad ez a hely?
A férfi bólintott, majd odaült mellé. Mivel Daniel egy kétszemélyes helyre ült és senki nem mert hozzá odaülni, én bátran odamentem hozzá és ezt kérdeztem:
-Elnézést, uram. Szabad ez a hely?
Daniel kék szemével felnézett rám morcosan, majd mély, kellemes férfihangon ezt mondta:
-Tessék.
Helyet foglaltam, majd Danielre néztem. Egy újságot olvasott, aminek a címlapján Daniel szerepelt, amint egy kutyát és egy gyereket ment meg a tűzből. Már találtam egy témát, amivel elkezdhetünk beszélgetni.
-Mondd csak, az a férfi te vagy a címlapon?-kérdeztem.
-Igen.-nézett ki az újság mögül.
-Fantasztikus! Nagyszerű hős vagy!
-Legalább is az lettem volna, ha a barátomat is ki tudtam volna menekíteni.
-Sajnálom...Hogy hívták a barátodat?
-Miért vagy te ennyire kíváncsi? Csak megengedtem, hogy ideülj, nem azt akartam, hogy lelkifröccsöt tartsunk!
Ekkor csöndben maradtam. Daniel olvasta tovább az újságot. Ám a gyomrom nem akart csendben maradni. Folyamatosan korgott. Daniel letette az újságot, majd ezt kérdezte:
-Miért nem veszel magadnak valamit?
-Mert nincs pénzem.-válaszoltam.
-Hogy lehetnek ilyen felelőtlenek a mai tinédzserek? Hány éves vagy?
-Ha jól tudom, 17. És te?
Ekkor Danielnek döbbenten megakadtak a szemei rajtam. Nem tartott sokáig. Felnyújtotta mutató ujját az égbe, majd a pincér odajött hozzánk.
-Mit adhatok önöknek?-kérdezte a férfi.
-Egy Americanot és egy süteményt. Mondjuk fahéjas croison.-válaszolt.
-Rendben, már is hozom.

Mikor a pincér elment, vissza nézett rám. Mosolyogtam. Daniel kék szemei jobban láthatóak voltak, mert vörös volt a szeme alja. Elég depressziós lehet. Nagyon megkomolyodott. A hangja is sokat változott, sőt a kinézete is. Ennyi évet átszenvedtem volna?
-Mit mosolyogsz?-kérdezte morogva Daniel.
-Semmit, csak...Nem szoktak ilyen kedvesek lenni velem az emberek.-válaszoltam. A fiú, illetve férfi, megenyhült tekintettel nézett tovább rám.
-Hát, akkor egy cipőben járunk.
-Téged miért kerülnek az emberek?
-Nem tudom. Hülyeség lenne azt mondani, hogy a külsőm miatt. Fiatalabb koromban ennél rosszabb voltam. Úgy mondom inkább, hogy a kisugárzásom miatt. De veled miért nem kedvesek? Gyönyörű, fiatal lány vagy.
Ekkor kissé elpirultam, de tudtam válaszolni:
-Az az igazság, hogy az emberek kihasználják az ilyen szép lányokat. Bár nem érzem magam annak, de ha te ezt mondod, elhiszem. Tudod az ilyen lányokra, mint én, nagyon féltékenyek szoktak lenni. Ezért nagyon rossz dolgokat művelnek a magamfajta lányokkal.
Megjött a rendelésünk. Daniel iszogatta a kávéját én pedig ettem a süteményt. Aztán egyszer csak megszólalt:
-Tim...Timnek hívták a legjobb barátomat. És 23 éves vagyok.
-23? Nem is nézel ki annyinak. -komolyodtam el.
-Tudom, idősebbnek nézek ki.
-Nem. Ha nem lenne szakállad, akkor szerintem kinéznél 19-nek is.
-Ne butáskodj! Meg van viselve az arcom más most. Hogy néznék ki 19-nek szakáll nélkül?
-Szerintem nincs annyira megviselve az arcod, de tudod mit? Szakál nélkül már el sem tudnálak képzelni.
-Már? Furcsa vagy...
-Te meg meghátrálsz attól ha valaki csak szóba akar veled elegyedni.

Mikor az utolsó kortyot is megitta és az utolsó falatot is lenyeltem, Kifizette a rendelést, majd kimentünk. Ám én követni kezdtem Danielt. Döbbenten rám nézett, majd ezt kérdezte:
-Neked nincs otthonod?
-Nincs már.-válaszoltam.
-Pedig nem úgy nézel ki...Szüleid mit szólnának ahhoz, ha egy 23 éves pasival lennél egész nap?
-Nincsenek itt a szüleim. De ha itt is lennének, örülnének neki.
-Meghaltak?
-Úgy is mondhatjuk...
-Figyelj...Nem akarok barátnőt. Évek óta nincsen és nem is hiányzik. Nekem egy valaki kell, de ő már nem jöhet vissza...Kérlek menj el!
Ekkor megálltam. A fiú rám nézett, majd megfordult és tovább ment. Nagyon szomorú voltam, hogy nem ismert fel engem. Pedig még mindig szeretem őt. És tudom, hogy ő is engem. Tudom, hogy nem így néztem ki. De attól még úgy gondolom, felismerhető vagyok.

Este a buszmegállóban ültem, magányosan, egyedül. A sötétben egy fekete macskát látva, akinek kék szemei voltak, az ölembe ugrott. Magamhoz öleltem, majd sírni kezdtem:
-Apa...Apa, Daniel nem ismert fel... Kérlek, segíts rajtam! Segíts meg, apa! Kérlek!
De a macska nem válaszolt emberi hangon. Csak nyávogott és dorombolt. Megdöbbenve tettem le a macskát a földre.
-Nem apa vagy...-szipogtam.
Dörzsölgettem a karomat, mert fáztam nagyon. Beterítettem a tenyeremmel az arcomat és csendben sírtam tovább. Hallottam, hogy a busz leparkol a buszmegálló mellett. Minden ember, aki leszállt, átnézett rajtam. Mentek tovább. Mintha nem is lennék ember. Ez volt az a fájdalmas pillanat, amikor megtudtam egy nagyon kegyetlen dolgot az emberföldtől: Akár démon vagy, akár nem, az emberek át fognak nézni rajtad. Mert láthatatlan vagy a tömegnek a szemében. Nem fognak segíteni rajtad, ha baj van. Csak tovább sétálnak és úgy tesznek, mintha egy szellem lennél.
-Romlott emberek tömege egy romlott világban...-hallottam Daniel hangját. A hang irányába fordultam és meglepve láttam meg, hogy ő mellettem ült. Levette a kabátját és rám terítette, hogy ne fázzak. Ő  egy szál pulcsiban melegítette a kezemet kezével.
-Sajnálom, hogy igazad van.-mondta a fiú.-Valóban nincsen otthonod...
Nem válaszoltam erre semmit. Felesleges volt megszólalnom is.
-Ne haragudj a kellemetlen viselkedésemért...Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy hozzám szóljanak.
-Semmi baj.-szipogtam.
-Adhatok szállást éjszakára, de ennél többet nem tudok segíteni.
-Daniel, nekem nem az kell, hogy szállást adj nekem!
-Honnan tudod a nevemet? Jó, figyelj...Nyugodj meg, kérlek!
Ekkor jobban elkezdtem sírni. Aztán egy nagy gombócot nyelve ezt mondtam:
-Tudod, nem ígérhetem meg...Amit a démonok megígérnek azt nem szokták beteljesíteni!
Ekkor Danielnek kerekek lettek a szemei, ám mintha szeme szélén könny is lett volna. Láttam a szemében, hogy végre felismert. Már majdnem feladtam a reményt, mikor végre megláttam a felismerés csillogását a szemében.
-Ferneva!-ölelt meg engem. Lassan az egyik kezemmel hátát, másik kezemmel pedig a hajába túrtam. Ölébe ültetett és olyan erősen szorított magához, hogy alig kaptam levegőt. De annyira jólesett, hogy nem szóltam érte neki.
-Ferneva!-hallottam, ahogy felsír.-Gyönyörű, egyetlen Fernevám! Hát még így is képes vagy szeretni?
-Daniel...-szólaltam meg.-Nem érdekel, hogy hogy nézel ki, hány éves vagy és mennyit változtál...Én így szeretlek, ahogy vagy!
Daniel elmosolyodott, majd miután ki örömködtük magunkat, Daniel a házába kísért engem boldogan, kézen fogva.


Daniel és én sok vidám pillanatot éltünk meg együtt. Mire húsz éves lettem, eljegyzett engem, egy évvel később, pedig ikreket hoztam világra. A lány neve Luna lett, a fiú neve, mint pedig szerettem volna, Daniel. A testvérek nagyon szerették egymást, vidám gyermekkoruk volt, sőt a család boldogan élte az életét. Mikor az ikrek felnőttek, külön költöztek tőlünk, de mindig meglátogattak minket. Az idősebb Daniel és én együtt öregedtünk boldogan. Sok kalandot megéltünk. Azóta is szeretjük egymást.

                                           Együtt öregszünk s együtt is fogunk meghalni.