Igéző Démon *BEFEJEZETT*

22. Pokolból kijutni

Nagyon sötét volt, nem láttam semmit. Csak hangokat hallottam. Suttogásokat. Tehát nem voltam egyedül. Próbáltam szabadulni, de nem sikerült. viszont éreztem is, hogy le vagyok láncolva. Szabadulni nem bírtam volna.
Pokoli fájdalmat éreztem a jobb szárnyamban. Hátra néztem és láttam szemem világítása segítségével, hogy az állati démonok marcangolni kezdték a szárnyam egyik felét. Az egész Pokol beleremegett a sikolyomtól és az ordibálásomtól. Ekkor megláttam Zantost, a bűnmeglátóját és belenézett a szemembe. Füst alakja és vörös szeme most elborzasztott. Ahogy tépték a fekete szárnyamat, eszméletlen kínokat éltem meg. Ám mikor a bűntevésem képei végig pörögtek a szemem előtt, sokkal hosszabbnak tűnt az a kín. Öltem meg embereket, angyalokat, csábítottam bűnre sok mindenkit. Élveztem mások kínját és szenvedéseit. Nem segítettem azoknak, akik a lélektóban sikoltoztak az életükért.
Már az egyik szárnyamat letépték a démonfajzatok, most következett a másik. Most azt marcangolták. Vérzett a hátam, ömlött belőlem a vér. A képek leforgásától, már sajnáltam azokat, akiket megöltem. Bánom azt, hogy nem kíméltem meg a szenvedőket a kínjaiktól és másokra sosem voltam tekintettel, csak Danielre.
Már vártam, hogy a másik szárnyamtól is megszabadítsanak, esetleg a szarvamtól és kimeneküljek a Pokolból. A kis lidércek a szarvamat kezdték el rágcsálni, de az hamarabb lejött, mint az a maradék egy szárnyam. Csak kínlódok a láncon. Nem szabadulok addig, amíg meg nem fosztanak démoni magamtól. Már szakad, de nem akar rólam leválni.
Már majdnem a könnyemben fulladtam meg, mikor végre leszakadt rólam a szárnyam másik fele is. Zantos éles karmaival megszabadított a láncoktól. Gyorsan elszaladtam, mielőtt rám támadtak volna.

Ahogy rohantam, a falból kinyúló karok folyamatosan el akartak kapni. Már lassabb voltam, mivel megfosztottak a hatalmamtól.
Azt hittem, csak a falból nyúlnak ki karok, de tévedtem. Erre akkor lettem figyelmes, mikor tovább futottam volna és elestem. A padlóból kinyúló kéz elkapta a lábamat. Rugdosni kezdtem a másik lábammal, de nem akart ereszteni. Sőt, mintha karmait a lábamba döfte volna. Ekkor amennyire csak tudtam, előre hajoltam és megharaptam az egyik ujjat. A kéz vérezni kezdett, majd elengedett. Ahogy futottam, egyre több kar nyúlt ki a földből és a falból egyaránt. Mindegyiket kikerülve túléltem azt, hogy még egyszer elkapjanak. Aztán az összes levált a falról és a padlóról és követni kezdtek. Ujjukkal futottak felém a kezek. Nagyon gyorsak voltak. Alig tudtam elmenekülni tőlük. Már olyan gyorsan futottam, hogy fájt már a mellkasom és az oldalam.
Végre megpillantom az ajtót. A kijárathoz érve, kimentem az ajtón és a kezekre csuktam az ajtót.

Kint már láttam mindent. Fekete ruha volt rajtam, ám démoni formám már teljesen köddé vált. Már csak pár lépés...Végre szabad leszek!
Utam az erdőbe vezetett. Sok halálmadár volt a korhadt fán, de egyik sem volt Volfram. Próbáltam nyugodtan és lassan sétálni. A madarak Elkezdtek károgni. Hihetetlen gyorsan gyűlt bennem a feszültség. Tudtam, hogy mit jelent, mikor ezek a madarak kárognak: meg akarnak ölni. Lépteim gyorsabbak lettek, a halálmadarak pedig csapkodni kezdték a szárnyukat. Pillanatokkal később már felém repültek. Újra menekülni kezdtem előlük. Mindegyik csipkedett és húzta a hajamat, miközben ezt harsogták kánonban:
-Kár, Kár! Kár volt, hogy megszülettél! Kár!
Karom és lábam, sőt, még az arcom is csípésektől vérzett. Meg se tudtam ütni őket, annyira gyorsan repültek. Annyi csípésem volt, hogy ömlött a vér sebeimből.
-Kár, kár! Ne gyere vissza soha már!-harácsolta mindegyik.


Végre kimenekültem az erdőből is. utam egy hatalmas tóhoz vezetett. Nem volt utána semmi, csak egy hatalmas sötétség. A tó vize türkizkék volt. Belenéztem a vízbe és elborzasztott a látvány. Arcom teljesen torz lett a madárcsípésektől. Húsdarabok hiányoztak testemből és, ha meg is volt a húsom, az is csípésnyomos volt.
Egy gyönyörű hangot hallottam a vízből. Kíváncsi voltam, mi lehet az, aminek ilyen szép hangja van. Ekkor a szép hang ezt mondta mézes-mázasan:
-Ugorj be a vízbe! Megszabadulsz a szenvedésedtől és ember leszel.
Végre! Itt a kijárat. De nem tudok úszni...
Mégis végrehajtottam a hang kérését és beleléptem a vízbe. Ahogy süllyedtem, azon gondolkodtam, vajon ez is egy kín része lesz, vagy tényleg megszabadít a kínjaimtól?
Kinyitottam a szememet és egy vízi démont láttam meg. Hosszú, fekete uszonya volt, emberi felsőtesttel. Csont és bőr volt, haja hosszú volt és vérvörös. Hosszú karmaival megragadta nyakamat. Hiába kapálóztam, nem jutottam vele semmire. A démon nyakamnál fogva húzott egyre lejjebb a tó aljára. Már nem volt levegőm és szédültem is. Nem láthattam, ahogy a tó aljára visz, mert elájultam.


Felébredve egy tó  szélén találtam magamat az erdőbe. Most hófehér ruhában voltam. Felültem, majd belenéztem az átlátszó víz tükrébe. Megkönnyebbülve láttam, hogy nem voltam sebes. Egy karcolás se volt rajtam. Hosszú barna hajam rendezett volt, szemem pedig nem világított már, ám ugyan olyan türkizzöld volt, mint démon koromban. Fiatal lány alakom ugyan úgy megmaradt. Bőrömnek normális ember színe volt. Egy pillanatra nagyon boldog lettem, hogy kijutottam a Pokolból. A madarak csicseregtek, amit amennyire nem szerettem, annyira kellemes érzéssel töltött el most.
Ám eszembe jutott, hogy ki kéne találnom az erdőből és meg kell keresnem Danielt. Így útnak indultam. Az erdőből kitalálva a városba érkeztem. De annyira magányos voltam...Egymagam kellett megoldanom, hogyan és miként találjam meg szerelmemet. Az utcákat jártam és minden férfi megnézett magának, mosolygott, esetleg kalapot is emelt nekem, de semelyik sem volt Daniel.