Igéző Démon *BEFEJEZETT*

17. Zoe és Ardomor

Ardomor szemszöge

Ferneva megölelt minket, majd távozott is az ember világba. Zoe viszont még mindig haragudott rám titokban. Valóban az én hibám, hogy nem vettem észre, mit is akar Bardamor, de mindenkinek vannak hibái. Főleg a pokoli lényeknek, mint amilyen én vagyok. Zoe a holt mezőn sétálgatott, ahol Pokolvirágot szedett. A rózsák legalább olyan gyönyörűek és tüskések voltak, mint ő maga. Én is szedtem pár virágot, majd a kezébe adtam.
-Pokolvirágot a Pokolvirágnak.-mosolyodtam el.
Ám mikor ő elvette, nem szólt semmit. Mérgesen szagolt bele a finom illatú növény szirmába.
Kellemetlenül éreztem magam, amiért nem szólt hozzám. Nem tereltem már a témát. Szerettem volna megbeszélni.
-Zoe...Egyetlen, gyönyörű Pokolrózsám...-szólítottam meg, majd a kezét fogtam.-Sajnálom! Rád kellett volna hallgatnom!
-Nem kicsit tévedtél, ugye tudod, Ardamor?-kérdezte búsan.-Lehet, hogy Lucifer démonná tett, de a boszorkány vér még hajt...
-Igen...Tudom. De mint mindenki, én is tévedhetek! Én is egy teremtmény vagyok.
-De ha hallgattál volna rám, most nem lenne ez!
-Zoe! Tudom...És sajnálom! Ostoba voltam. Ízig-vérig figyelmetlen és fájdalmasan idióta...De mondd, kedvesem...Meg tudsz nekem bocsájtani?
Zöld szeme rám ragyogott. Az a smaragd csillogás, azok a gyönyörű, mandula alakú szemek...Azok néztek az én szemembe. Zoe ajkamhoz érintette az ő ajkát, majd forrón megcsókolt. Végig simította arcomat, majd elvette száját az enyémtől és így szólt:
-Ardomor, rád sosem tudtam igazán haragudni. De itt a lányunk is veszélyben volt.
-Tudom jól szerelmem. Sosem fogom ezt megbocsájtani magamnak. De abba belepusztultam volna, ha te haragudtál volna rám egy örök életen keresztül.
-Attól ne félj, kedvesem.
Vissza sétáltunk a Pokolvárába, ahol mi élünk és Zoe megsimította a varázsgömböt, majd így szólt:
-Mutasd Fernevát!
Ekkor a gömb a kislányunkat és Danielt mutatta, ahogy az ágyban fekszenek és ölelik egymást. Daniel Ferneva haját simogatta és csókolgatta arcát. Zoe mosolyogva tekintett a gömbre, majd szívéhez helyezte kezét. Én is elmosolyodtam. Meleg érzés töltötte el gonosz szívemet. Tudtam, hogy a lányom biztonságban van, azonban fogalmam sem volt mi ez az érzés, ami melenget. Zoe most az én szívemhez helyezte kezét, majd hozzám bújt.
-Ardamor...Hát te is érzed ezt?-kérdezte.
-Mit, Zoe?-néztem le rá érdeklődve.
-Ezt a melegséget...Olyan szép pár. Jól döntött Ferneva.
-Szóval... Mi ez az érzés?
-Megnyugvás. Elfogadás. De főképp az, hogy tudod, hogy a lányunk biztonságban van. Egy olyan fiú mellett van, akire rábíznád. Hisz nézd csak meg! Lehet, hogy a lányunk az ő őrzője, de ő még jobban védi Fernevát. Szeretik egymást. Ez tölt el büszke és jó érzéssel.
-Valóban így lehet.
-Így is van!

Csendben maradtunk és hallgattuk, hogy mit beszélnek kettesben. Minden egyes mondatot, amit Danieltől hallottam, igaznak véltem. Nem kételkedtem benne.
-Szeretlek, Ferneva!-mondta Daniel.
-Én is téged, Daniel!-simította meg a fiú arcát Ferneva.
-Ha ennek az egésznek vége lesz, ígérem, hogy megváltoztatom az egész életed! Elköltözünk. Csak ketten fogunk élni.
-És ha úgy lesz, lehet egy gyerekünk?
-Hát persze, Ferneva! Minden képen!
-Ha fiú lesz, akkor a te nevedet szeretném adni neki. Ez a legszebb férfi név a halandók világában.
Daniel elmosolyodott, majd megcsókolta Fernevát és átölelték egymást.

-Ez a Daniel teljesen megváltozott, mióta Ferneva van neki.-jegyeztem meg.
-Erősebb lett. Bátrabb. Érzelmesebb. Mintha kicsit fel is nőtt volna.-dicsérte a fiút Ferneva.
-Azért nehogy kiszeress belőlem!
Zoe felkacagott. Zengett a Pokol a nevetésétől. Olyan édes és gonosz. Imádom, mikor ilyen.
Mikor abbahagyta, rám mosolygott, majd ezt mondta:
-Belőled nehéz lenne kiszeretni.
-Hát ne is tedd!-simítottam végig arcát.
-Szerinted sikerül nekik?
-Gyereket csinálni csak tud a kölyök.
-Ardomor, nem arra gondoltam!
-Akkor mire?
-Meg fogják menteni a halandókat?
-Ne aggódj már ennyit, Zoe! Mi is ott leszünk. Ha háború lesz, akkor nagy csapatot alkotunk. Hidd el, kevesebben vannak azok, akik ellenállnak. Félnek Lucifer haragjától.
-Úgy legyen, Ardomor!