Igéző Démon *BEFEJEZETT*

19. Lélekfalók ura

Daniel szemszöge

Reggel felébredtem és olyan jó érzés volt, hogy Ferneva szokásosan a fejét a mellkasomon pihentette. De most végre aludt. Sokáig nem aludt, csak őrzött engem. Nem is értem, hogy miért. De mikor aludni láttam őt, a szívem is meglágyult. Lehet, hogy most nem volt rajtunk ruha, de az arcát sokkal szívesebben látom, mint a testét. Eszméletlenül jó alakja van, de az arca a mindenem. Azok a türkiz színű szemek...A szépen ívelt szemöldöke...Az a duzzadó vörös ajak...Gyönyörű arca van. Lehet, hogy démon...De a lelke is van olyan gyönyörű, mint ő maga. Nem is tudom, hogy ő inkább egy megvadult angyal, vagy egy szelíd ördög...De azt tudom, hogy tiszta szívemből szeretem. Macska alakban is egészen megigézett. De jobban megismerve őt, egészében elcsábított. Lényeg a lényeg, szeretem őt! És remélem ez nem fog változni ő nála sem. Nem akarok más lányt, csak is őt.

Ferneva lassan, kinyitotta szemét, majd rám mosolygott. Hogyan tud egy démon ilyen édesen mosolyogni? Megsimogattam arcát, majd ezt súgta:
-Jó reggelt, Daniel!
-Jó reggelt, kincsem.
Szeme ekkor felcsillant. Valószínűleg nem hallotta még ezt a szót. De látszólag tetszett neki, hogy így neveztem.
-Hogy aludtál?-kérdeztem.
-Mint aki száz évig aludt volna. És te, Pokol fényem?
Nekem pedig ez az elnevezés tetszett.
-Mint akit agyon ütöttek.
-Ütöttek már téged agyon?-kérdezte meglepve.
Felkacagtam, majd magamhoz öleltem a lányt és csókolgatni kezdtem. Olyan édes. Most olyan, mint egy angyal. Mind a két felét szeretem. Mert az angyali és a démoni része is ugyan úgy önmaga.

Ferneva azt eszelte ki, hogy el kéne mennünk Dahliához, elújságolni, hogy a csapat már bővül. Így besétáltunk az erdőbe és az emlékképeim segítségével Dahlia házához siettünk. Egymás kezét fogva, nagy lépésekben sétáltunk a másik mellett. Mikor odaértünk, bekopogtunk a kis fakunyhóba és vártuk, hogy Dahlia kinyissa. Ám, mikor kinyílt az ajtó, meglepve lettem figyelmes, hogy Azur felém futva rám ugrott, majd mikor a földre érkeztem hanyatt, játékosan csóválta a farkát és nyalogatott.
-Azur!-nevettem fel.-Szia, Azur!
-Azur!-hallottam Dahlia hangját.-Hagyd békén a fiút!
A farkas farkát csóválva leszállt rólam, majd odament Dahlia lába mellé. Ferneva felsegített engem, majd átkaroltam őt.
-Mit akartok?-kérdezte Dahlia.
-Dahlia, képzeld el, hogy sikerült jó pár csapattársat szerezni!-válaszoltam.
-Nekem is sikerült. Sok boszorkány van a környéken. De ide Monaha segítsége is kéne. De ő már soha nem jön vissza....
-Miről beszélsz? Dahlia...Monaha él!-örömködött Ferneva.
-Tudom, hogy él, de nem jön vissza hozzám...
-Ne búsulj, Dahlia!-szóltam.-Majd mi megkeressük!
-Megtennétek ezt értem?
-Hát persze, Dahlia!-felelte Ferneva.-Ha te nem lennél, talán Daniel sem élte volna túl a Pokolban...Ha nem lettél volna te, nem is fognánk már egymás kezét...
-Rendben, elég a csöpögésből! Nem mondtam sose ilyet...De köszönöm! Azur őriz titeket utatok során.
-Köszönjük!
Azur gazdája kezéhez dörzsölte fejét. Dahlia megsimogatta a farkast, majd egy csókot adott homlokára és el is indultunk.

A mocsár igencsak messze volt az erdőtől. Gyalogoltunk sokáig, de semelyikőnk se adta fel. Patakon, bokron és fán túlmentünk és kerestük Monaha házát.
Ám ekkor farkasvonyítást hallottunk a távolból. Azur morogni kezdett. Ferneva kieresztette démon karmait, én pedig letéptem a láncomat, amin a karom volt. Azonnal pengévé változott a kezemben. Egyszer csak egy szarvas fejű démon tűnt fel a homályból. Teljesen leragadtam a látványon. Sosem láttam ilyeneket. Elgondolkodtam hirtelenjében, hogy a mai horrorfilmek az életemhez képest, mind fospermet.
-Ki vagy te?-kérdezte Ferneva mérgesen.
-Ahamon, a lélekfalók ura.-válaszolt a démon.-Más néven: A Sötét erdő démona.
-Nem vagy más, mint egy elfajult korcs!-szegeztem a démon felé a pengémet.
Ekkor egy egész farkas falka jött elő a semmiből. Mindnek narancssárga volt a szeme és fekete a bundája.
-Ferneva...-szólította a szarvasfejű démon.-Attól még, hogy a falkám alfáját megölte édesanyád és édesapád, attól még én vagyok a vezérük!
-Ne aggódj, hamarosan te is meghalsz!-morgott Ferneva, majd a lényre támadott.
Az egész falka onnantól kezdve minket támadott. Azur a farkasokat szépen kicselezte és megölte őket sorra, én Fernevával Ahamont támadtuk, de a farkasok egyre többen lettek. Fernevát három el is kapta és a földre nyomták. Engem négy darab fogott le, ezért nem tudtam kiszabadítani őt.
-Ferneva!-zengett a hangomtól az erdő.
Mintha a hangom imádkozás lett volna, pillanatok múlva feltűnt a boszorkányokkal Dahlia, a kígyókkal pedig a démon háta mögött Monaha. Mindegyik boszorkány elvett a démonból egy kis erőt, a kígyók pedig köddé tették a lélekfaló farkasokat. A démon hamar elillant, mi pedig éledezni kezdtünk. Amint lett egy kis erőm, a földön fekvő Fernevához siettem, majd ölembe ültettem és átöleltem őt. Megnyugvást keltett az a szívemben, hogy Fernevának nyitva volt a szeme és lélegzett is.
Monaha és Dahlia döbbenten álltak egymás előtt. A boszorkány csuklyája kapucniját levéve odalépett Monahához.
-M-Monaha...-szólította meg a fekete csuklyás nő, elcsuklott hanggal.
-Dahlia!-lábadt könnybe az idős sámánnőnek a szeme.
Megölelték egymást. Ekkor Dahliának is fekete könny hullott szeméből. Megdöbbentem. Sosem gondoltam volna, hogy Dahliát látom még sírni. De ezek öröm könnyek voltak.
-Úgy megöregedtél!-szólalt meg újra a boszorkány.
-Te pedig semmit sem változtál, nővérem!-törölgette könnyeit Monaha.-Annyira jó látni téged!
-Fájdalmat okoztál nekem! Azzal, hogy te is elmentél!
-Sajnálom...Azt hittem, hogy gyűlölsz, amiért nem követtem a sötét boszorkány elveket...
-Szeretlek! Örökké húgomként foglak szeretni!
A fehér, gyógyító kígyó odakúszott a sérült Azurhoz és rátekeredve gyógyítani kezdte. Azur a fehér kígyót folyamatosan nyalogatta, míg a kígyó hozzá nem bújt a farkashoz.
Ferneva sötétbarna haját igazgattam, majd a lány rátette az arcomra a kezét. Egymásra mosolyogtunk, majd ezt mondtam:
-Fer...Látod milyen boldogak? Mi is ilyen boldogok leszünk, ha vége lesz ennek az egésznek, csak tarts ki!
Ferneva ekkor szóra tátotta volna ajkát, ám ekkor közbe szólt Bardamor:
-Milyen édes és megható jelenetek sorozata kelt életre több személyben is...Na de tudjátok, hogy itt nincs még vége? Most kezdődik a háború!