Igéző Démon *BEFEJEZETT*

20. Vérem folyjon érted

Mikor mindannyian odanéztünk, döbbenve láttuk meg, hogy nem csak Bardamor, hanem Ahamon és legalább száz másik földi démon is köztük volt. Viszont Ahamon és Bardamor mellett volt még egy másik démon, akit fogalmam sem volt hogy hívtak, csak azt tudom, hogy egy látomásom lett, miszerint ő volt az, aki megölte a démonvadásznőt. Ám ekkor Jinx is hamar mellénk szegült és a számomra idegen démonnak ordibált:
-Gorgeus...Miért árultál el engem???Testvérek vagyunk, vagy mégsem?
Már azt is tudom ki ez a démon.
-Jinx...-szólalt meg felnevetve Gorgeus.-Hát nem örülnél annak, ha a halandók világából egy nagyobb Poklot építenénk?
-Nem! Lucifer gyermekei vagyunk mind! A Pokol elég tágas, nem kell bővíteni! Lehet, hogy mi mind gonoszak vagyunk...De az embereknek is kell egy világ, ahol élhetnek! Ha elpusztítanánk az emberek földjét, akkor mindenhol káosz lenne. Az istenekkel harcolnánk nap mint nap és a démon gyermekeket megvédeni se tudnánk. Az ember világot azért teremtettük közös erővel Istennel, hogy ne dúljon folyamatos harc Pokol és Menny között. Az embervilág elválasztja a két ösvényt és nem esik egybe!
-Ha minden embert a földön Pokoli lénnyé tennénk, akkor többen lennének a démonok, mint a mennyei lények. Akkor végleg ki irthatnánk őket és miénk lenne az egész Világ!
-Ne csinálj bohócot a démon fajból! Az embereknek kell egy válaszút, amibe, ha bekerülhet, a megérdemelt jutalmat, vagy büntetést adhatják nekik.
-Akkor hát te is halj meg a többi ellenállóval együtt!!!
Gorgeus tűzcsóváit felénk tüzelte, mi pedig menekültünk tőle.Fekaptam Fernevát, majd mentem amerre csak láttam. Gyorsan egy tóhoz érve letettem a fűbe a lányt, majd mikor el akartam menni, megfogta gyengén a kezemet.
-Ferneva...-néztem rá.-Neked most nem szabadna harcolnod! A lélekfalók elszívták az energiád!
-Daniel, kérlek ne menj!-könyörgött a démon lány.-Vagy ha mégis, hagy menjek vissza veled!
-Túl sok áldozatot tettél értem...Itt az ideje, hogy megmutassam, én is erős vagyok. Hogy én is annyira szeretlek téged, mint te engem. Hogy érted ugyanakkora áldozatot tudok hozni, mint te értem!
-Daniel...
-Visszajövök érted!
Ekkor valami furcsa dolog történt...Valahogyan Ferneva köré egy védőrúnát varázsoltam. A legfurcsább dolog az, hogy még én magam sem tudtam, hogyan is tettem. De mennem kellett. Visszafutottam, de a távolból hallottam, hogy Ferneva kiabál:
-Daniel, gyere vissza!!!
Nem fordultam vissza. Ám mire visszatértem a csata helyszínére, a pengém kék fényben izzott. A földön már sok démon és boszorkány hulla volt. Már a démonvadászok is ott voltak a helyszínen. A lélekfaló farkasok mind felém jöttek és ahányan voltak, egy suhintással mindegyiket lekaszaboltam. A lélekfalók vezérével Monaha, Gorgeussal Dahlia én pedig a továbbiakban Bardamorral harcoltam.

Monaha kígyói Ahamon erejét folyamatosan elszívták, egyre kevesebb farkast alkotott, amikkel Azur küzdött. Dahlia folyamatosan elnyelte varázslattal Gorgeus tüzét és perzselni kezdte az ő tüzével. Jinx segített Dahliának. Alexa a többi démonvadásszal együtt, assassin módjára gyilkolászta a többi földi démont. Bardamorral viszont nem volt ilyen egyszerű a harcom. Nem vagyok ebben rutinos. Bardamornak ugyan sikerült megcsonkítanom a kezét és nem is nőtt neki vissza, de nagyon gyors volt. Folyamatosan feldöfött a szarvával, harapott és karmolt. Majdnem kikarmolta a szememet. 
A küzdelem egyre nehezebb lett. Már majdnem mindenki a földre hullt le, mikor hirtelen Zoe és Ardomor előbukkant. Zoe segített nekem, Ardomor Ahamont ölte meg. Ardomor egy fekete párduc alakjában szedte szét a lélekfaló vezért. Aztán Gorgeus fejét tépte le, majd a karjait és a lábait tépte le a testéről. Gorgeus elvérzett.
A csatamezőn sok volt a holttest, alig lehetett küzdeni köztük. A démonvadászok nagyja is elhullt a csatában, de Alexandra még küzdött a maradék démonnal.
A karomból, a lábamból, a nyakamból és a hasamból már igencsak folyt a vér. Alig tudtam a lábamon állni, de folytattam a harcot. Zoet felöklelte hatalmas szarvával Bardamor.
-Zoe!!!-kiáltott Ardamor.
-Ardamor!-szólaltam meg, miközben lefogtam a démont.-Majd én leküzdöm. Te gyógyítsd meg Zoet!
Ardomor szót fogadott, én pedig tovább csatáztam a veszélyes démonnal. Folyamatosan csak öklelt a szarvával, én pedig felborultam. Rám vetette magát, majd egy olyat tett, amitől tudom, hogy bele is halhatok: széthasította a karomon az összes eret. Eszméletlenül fájt és dőlt belőlem a vér, de nem szabadott feladnom. A pengémet utolsó erőmmel jó erősen belemártottam a démon szívébe, majd kihúztam azt és levágtam egy suhintással a szarvát. A démon hang nélkül elporladt és elfújta a hanvait a szél. Kiejtettem kezemből a pengét, ami vissza változott láncon lógó karommá. Minden felkelő meghalt...Monaha, Dahlia, Azur, Zoe és Ardamor élte túl a harcot. Én a hullák közt feküdtem csukodt szemmel, végleg kimerülve. Hallottam, hogy szólnak hozzám, de nem reagáltam. Kinyitottam a szememet és a karomra néztem. Sápadt volt, már majdnem hulla színem lett. Ekkor eszembe jutott Ferneva....

Az én, drága Fernevám...Oda kell mennem hozzá. Búcsút kell mondanom neki.
Remegve felálltam és elindultam bicegve a tóhoz igyekeztem.
-Daniel!!!-kiabált Dahlia.-Mit csinálsz? Gyere vissza!
-Daniel, azonnal gyere ide!!-morogta Ardamor féltő hangnemen.
-Meg kell gyógyítanunk téged!-kiáltott Zoe.-Ha nem tesszük, meg fogsz halni! Daniel!!
Nem érdekelt a tény....Látni akartam Fernevát. Neki adtam a lelkemet. Neki adtam a szívemet. A Pokolban úgyis találkozni fogunk.

Mikor a tóparthoz értem, alig volt erőm, még megtartani is magamat. Összeestem, de én kitartóan kúsztam Ferneva felé. A védőrúna már nem volt ott.
-Jaj, Daniel!-sikított fel Ferneva.-Daniel, maradj veszteg, odamegyek!
Ahogy futott, könny lábadt szemeiből. Leült mellém, fejemet combára helyezte, de úgy, hogy szemébe nézzek. Ferneva megfogta erőtlen karomat és arcomat, majd zokogásban tört ki.
-Daniel...-sírt keservesen.-Daniel, mi lett veled?
-Ne sírj, drága Fernevám!-mosolyodtam el.-Bardamor már nem fog bántani...Boldogan élünk majd a Pokol mély bugyrában kettecskén.
-De én azt akarom, hogy még élj!
-Örökké fogok élni...Ha ott leszek a Pokolban, biztosan! Úgy, mint édesanyád!
-De ő belőle démont csináltak.
-Csak megesik Lucifernek a szíve rajtam is...
-Olyan hihetetlen vagy, Daniel! Hiszel te még a mesékben?
-Az álmaimban hiszek. Te voltál az álmom...És valóra váltál. Ölelj magadhoz, Ferneva!
Ferneva zokogva teljesítette a kívánságomat. Forró volt a teste az én kihűlt létemhez képest. Ám, mikor kinyitottam a szememet, karomra néztem és láttam, hogy egyre több sebem gyógyul be. Magamat egyre élőbbnek éreztem, már nem is fáztam. Hihetetlen! Ferneva felélesztett. Ránéztem kedvesemre, ám, mintha bőre porcelánosodott volna, egyre jobban végigrepedt teste.
-Ferneva!!!-kiáltottam.-Ne!! Ne csináld ezt velem!
-Ég veled, Daniel!-mondta könnyes szemmel Ferneva, majd megcsókolt.
Egyre nagyobb lett a szél is. Ferneva már töredezett, a csók végénél, pedig széttört, mint az üvegpohár. Törött darabjait felvettem kezembe és megmarkolva könny csorgott szememből. Összeszorult a torkom. Végigfutottak a képek a fejemben, hogy kiket vesztettem el és hogyan, egészen mostanáig. A könnyek, mint a záporeső, úgy hullottak szememből. Kellett is nekem emlegetnem az esőt. Már az is elkezdett szakadni. A gombóc, ami a torkomon ragadt, hirtelen semmivé vált egy olyan kiáltással, ami az egész erdőt, de még talán a Poklot és a Mennyet is átjárta:
-Ferneva!!!!!