Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

2.

*Eunmi*

"-Valaki! Segítség! Segítsen valaki! Hagyjon békén! Segítség! - kiáltottam, sikítottam torkom szakadtából, az sem érdekel volna, ha többet nem tudok megszólalni, csak most mentsen meg valaki. 

-Hallgass el! - ütött meg a férfi és a hideg falhoz nyomott. Sokkal erősebb és magasabb volt nálam, esélyem sem volt vele szemben. Egyszer sikerült kimarnom a szeme alatti részt, azért kaptam egy olyan maflást, hogy a szemem is elsötétült tőle egy pillanatra. Fél kezével befogta a számat, hiába haraptam a tenyerét, tűrte a fájdalmat, annyira el volt foglalva azzal, hogy bemocskolja a becsületem. Soha, senkinek nem adtam még oda magamat ilyen módon, egy olyan fiúnak tartogattam azt a különleges első alkalmat, akinek nemcsak a testem kell, de én magam. Nem csak egy gyors numerát akartam, hanem érzelmekkel teli éjszakát, viszont tudtam, hogy ez az álom már most szertefoszlott, mert az előttem álló ittas férfi olyat fog velem tenni, amit nem akarok. És erőm sincs tenni ellene. Lábaim bénák és zsibbadnak, alig érzem őket. Karjaimmal próbáltam a nyakánál fogva szorítani, hátha elenged, viszont egy újabb ütés a fejemre mindent megváltoztat, mintha egy másik világba sodorna át. 

Utolsó reményem már csak az égiek kegyelme marad. El voltam keseredve rettenetesen, hiszen a következő pillanatban elkezd megtörténni, amit körülbelül egy lány sem akar ezen a mocskos Földön, aki pedig igen, tuti, hogy beteg. 

Valaki...valaki...kérlek segíts..." 

Szemeim kipattanak a valóságosnak tűnő emlékképek hatására és olyan sebességgel ültem fel, hogy beleszédültem. Viszont ez rettenetesen rossz ötlet volt, mert a lábam közötti terület olyan mértékben fájt, hogy majdnem kibírhatatlan volt. Égett, fájt, csípett, még a szemeim is felakadtak attól a hihetetlenül kegyetlen érzéstől. Combjaimat felhúztam és homlokomat a térdemnek támasztottam, miközben mindenféle másra próbáltam gondolni, hogy hátha megnyugszom és ott sem fog már annyira fájni. Könnyeim patakként folytak végig az arcomon, miközben vállamat rázta a sírás. Fel akarok ébredni, ismét érintetlen akarok lenni, mentes minden fájdalomtól, kíntól és megaláztatottságtól. Nem akarom, hogy ez valóság legyen! 

Hirtelen valaki megérintette a vállamat, amitől én hátrahőköltem, és remegve húzódtam el az ismeretlen fiútól. Ha még valaki hozzám ér bárhol a testemen, metszőollóval esek neki és mindenét levágom, ami csak lelóg, legyen az végtag, legyen az valami más. Zokogva húztam feljebb a takarót, ami eddig fel sem tűnt, hogy van rajtam és körbepillantva megakadt a tekintetem egy szőke srácon. Riadtan nézett vissza rám és kezét a mellkasához szorítva távolabb ült tőlem, miközben dadogva próbált valami értelemeset mondani. Nem tudtam, mi a rosszabb. Az égő, lüktető alsó részem, a félelem ami hatalmába kerített, az emlékek sokasága ami elöntött, vagy a természetellenesen kék szemű, szőke gyerek látványa. Szemeimet összeszorítottam és sikítva csuktam össze lábaimat, miközben remegő hangon szólaltam meg. 

-Ne! - kértem minden könyörgést bevetve a hangomban. - Kérlek ne bánts! Könyörgöm, ne csináld, ne tedd meg te is! - sírtam, levegőt alig kaptam, torkom összeszűkült az erős ingerektől. Forgott velem a világ, rosszul éreztem magamat, ha még valaki bennem jár, nem élem túl. Remegve, görcsösen kapaszkodtam a puha és illatos takaróba, arcom belefúrtam miközben próbáltam lenyugtatni magamat. Próbáltam pillangókra, állatkákra meg mindenféle habos-babos dologra gondolni, amitől lecsillapodhatok. Percekig remegtem, akárcsak a kocsonya, mikor még mindig nem történt semmi. Szipogva emeltem fel a fejemet, megtörölve a szememet pedig láttam, hogy az ismeretlen még mindig mellettem ül, riadtan de mégis szomorúan néz rám és mintha csak meg lenne kötözve, minden kezét magához szorítva tartotta. 

-Ne bánts - suttogtam neki halkan, s torkomat már készenlétbe helyeztem, ha esetleg kellene, úgy tudjak üvölteni, ahogyan csak tudok, ha ezután megnémulok is teszek rá. Azon is elgondolkodtam, mennyire okozok magamnak nagy kárt, ha ezek után futni próbálok, de éreztem, az ülés is mintha az életem végét jelentené. Ha ezzel nekiállok futni, édes mindegy, végem van. 

-Én... - szólalt meg halkan és óvatosan. - Én...én nem akarlak bántani. 

-Hazudsz - ráztam meg a fejemet és ismét megeredtek könnyeim. - Minden férfi csak bántja a nőket - közöltem, de összébb húztam magam, nem tudtam mit fog tenni ezért a mondatomért.

"Anyát akarom..." 

-Nézd - vett elő egy telefont a zsebéből és óvatosan mellém csúsztatta. Még jobban elhúzódtam a hirtelen mozdulattól, nem tudtam, mit fog tenni. - Hogy elhidd nekem, nincs mitől félned, itt a telefonom. Vannak szüleid, igaz? - kérdezte, én pedig bólintottam. - Hívd fel anyukádat, ha szeretnéd. Beszélj vele nyugodtan, ha haza szeretnél menni, mondd meg hol vagy. Ha a rendőrséget szeretnéd hívni, nyugodtan tedd meg. Nem foglak bántani érte, nem hazudok neked, az a telefon működik - mutatott a mellettem heverő készülékre. 

Gyanakvó tekintettel pillantottam rá, s óvatosan a telefon után nyúltam. Tekintetem végig az övére volt tapasztva, figyeltem minden mozdulatát, de ő nem csinált semmit. Engem nézett végig, mikor pedig megmarkoltam a telefont és hirtelen magamhoz rántottam, ő akkor sem mozdult meg. Csak mosolyogva bólintott egyet, én pedig felszisszentem. Óvatosan helyezkedtem egyet, de mindegy volt, hogyan tartom a seggem, mindenem fájt. 

Kapkodva tárcsáztam anya számát, mikor pedig az kicsengett, meglepve pillantottam a fiúra. Pár másodpercig csengett, majd mikor meghallottam anya hangját, minden erőmet össze kellett szednem, nehogy felzokogjak és lebuktassam magam. 

-Eunmi! - szólalt meg vidáman. - Nem jöttél haza este, merre vagy? Aggódtam miattad, miért kapcsoltad ki a telefonod? És most honnan hívsz? 

-Én.. - kezdtem bele. Mit mondjak neki? Az igazat még nem mondhattam el neki, hiszen attól csak pánikba esne és előbb magamat kell megnyugtatnom. - Én...az egyik osztálytársamnál vagyok. Este elmentünk egy kicsit inni, és kissé többet ittam, mint kellett volna, ő pedig azt mondta, így ne menjek haza, nála aludtam. Nagyon sajnálom, többet nem fordul elő. 

-Egye fene, most nem kapsz ki, de tényleg máskor szólj előre - nevetett. - Remélem azért jól vagy. Siess haza, ebédre várlak. 

Egy lószart vagyok jól. Konkrétan most lettem megrontva. Szégyenítve, becstelenítve. Undorodok saját magamtól. 

-Rendben - sóhajtottam és kinyomtam a telefont. A fiú érdeklődve nézett a szemembe, viszont én döbbenten meredtem rá. 

"Ki vagy te?"