Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

15.

Csukott szemekkel próbáltam magam előtt felidézni a férfi arcát és hangját és összekapcsolni azt egy korábbi emlékkel. Dühösen csaptam magam mellé az ágyon, hiszen egyáltalán nem jártam sikerrel és rettenetesen zavart, hogy nem tudok rájönni erre az egészre. A szálak összefonódtak, ebben teljesen biztos voltam, csak azt nem értettem, hogyan és miért. A férfit vagy láttam már korábban, vagy hallottam a hangját, ilyesmit nem lehet elfelejteni vagy félreérteni, olyan erősen kapott el a közelében a deja vu érzés, hogy szinte már fájt, ahogyan gondolkodásra késztetett. De mi blokkolta az agyam? Miért nem tudtam összekötni a szabadon levegő pontokat a fejem felett? 

Egy nagyot sóhajtva vettem elő naplómat, amihez már nem nyúltam egy ideje s kinyitva azt, elolvastam az utolsó bejegyzést, amit még ki tudja mikor írtam oda. 

"Boldog lennék, ha azon a napon nem estem volna le arról a szirtről." 

Lelki szemeim előtt azonnal megjelent az a szönyű nap, amikor ez az egész gondolatolvasós átok a nyakamba szakadt. Nem tudom, mennyit zuhantam, ahogyan azt sem, hogy egyáltalán hogyan éltem túl az egészet, hiszen nem egy sziklának csapódtam neki. Az is rejtély volt mindenki számára, hogyan szakadhatott el a kötelem, hiszen állítólag teljesen újak voltak, ki lettek vizsgálva. Annyi ember mászik hegyet, nem tudom miért pont nekem kellett annak az egynek lenni, akivel valami történik. Csak úgy nem szakad el és én ebben a mai napig hajthatatlanul hiszek. Tudom, egyszer rá fogok jönni, miért történt az az egész baleset. 

Már emeltem volna a tollamat, hogy ismét valami általam kreált bölcsességet firkantsak a kis könyvbe, mikor valaki kopogtatott az ajtómon, majd kinyitva azt belépett. 

-Zavarhatlak? - kérdezte Jimin, de meg sem várta a válaszom, már bent is volt a szobában s az ágyra vetette magát. Kényelmesen elhelyezkedett és megvárta, hogy eltegyem ami a kezemben van. Tudott a naplóról, de sosem olvasott bele, ahogyan sosem kutakodott semmim között, ha pedig mégis, szólt róla. Tiszteltem benne, hogy ő is tisztel engem, a cuccaim, a magánszférám, esetleges titkaim. Tudta, hogy nem könnyű az életem azóta a nap óta, ahol egyébként ő is jelen volt. Még mindig emlékszem az arcára, mikor elmondtam neki, hogy hallom mások gondolatait. Legalább annyi örömöm van az egészben, évekig röhögtem rajta. 

-Mit szeretnél? - fordultam felé mosolyogva, ő pedig nevetve bólintott, hiszen egyből levágtam, hogy vagy valamit kérni akar, vagy valami olyat mond, ami nem fog tetszeni. 

-A jövő hetet Jiyeon szüleinél töltjü. - közölte velem azonnal és lényegretörően a mondanivalóját, mintha csak egy esti mesét mondana. - Gondoltam szólok, hogy tudj róla, egy hétig tiéd a ház. Azt csinálsz, amit szeretnél, azt hozod ide, aki jól esik. 

-Rendben. Érezzétek jól magatokat - mosolyodtam el. 

-Figyelj. - ült feljebb, és közelebb húzódott hozzám. - Nem akarok beleszólni az életedbe, sem pedig a nőügyeidbe, de bár én nem hallok gondolatokat, én olvasom a jeleket. - kezdte halkan s bár tudtam, hogy mit szeretne mondani, megvártam türelmesen, míg tényleg befejezi. - Ismerlek, mint a tenyerem, ki tudja mióta barátok vagyunk. Látom, hogy nézel rá, mióta csak megláttad, ahogyan azt is, hogy olyan dolgokat teszel meg érte, amiket ezelőtt senkiért. S rajta is látom, nem közömbös irántad. 

-Mire célzol? - csillant fel a szemem egy pillanatra. 

-Arra, hogy ha túl lassú leszel, talán nem fogja érteni a szándékaid. 

-Én...én csak nem tudom, készen áll e - hajtottam le a fejem és megtámaszkodtam a térdemen. - Nem akarom erőltetni a dolgokat. 

-Akkor majd szól. - vont vállat. - Van szája, kinyitja és mondja, ha valami baja van. És mire kéne készenállnia? Nem azt tanácsoltam, azonnal fektesd meg, mert az tényleg lehet, hogy sok lenne. De egy kósza csók vagy ölelés nem jelent veszélyt senkire. Ne hagyd a lehetőséged elúszni, mert utána nehéz lesz kapkodni érte. - fejezte be a bölcs beszédet és megveregetve a vállam, kifelé indult. 

-Köszönöm. - szóltam utána halkan, mire felnevetett és bezárta maga mögött az ajtót. Csendben gondolkodtam a szavain, miközben az is a fejemben járt, hogy vajon ha a hallásom és látásom nem fog később cserben hagyni, és igaz a feltevésem, amit az apjáról gondoltam, akkor sok akadály fog ütközni abba, hogy közöttünk bármi is kialakuljon. 

Ugyanakkor betegnek és undorítónak tartottam az egészet, nem beszélve arról, hogy még mindig bűncselekménynek számít, amit az illetőt tett vele, legyen az akár az apja, akár nem. Nem tudtam, ha a rendőrségre megyek, azzal jót teszek e neki vagy sem, ezért úgy döntöttem, egy bizonyos szintig a saját kezembe veszem a dolgokat s megpróbálom én kideríteni, mi is történt pontosan azon az estén, mikor rátaláltam.