Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

44.

Nagyot nyelve toltam Eunmit a hátam mögé, fél kezem magam mögött tartva, amit két kézzel fogott, érezhetően félt. Kérdőn pillantottam a kanapén ülőkre, de nem tudtam semmit sem kivenni se Jimin, se Jiyeon tekintetéből. Nem tudtam, hogy mi történt, esetleg bántotta e őket, mire készült, van e nála valami, amivel kárt tehet bennünk. 

-Na, gyertek beljebb. - intett a férfi eszelős mosollyal az arcán. - Most miért álldogáltok az ajtóban, mint valami idegen? Tudtommal itt laktok - tárta szét a karjait, de nekem eszem ágában sem volt hallgatni arra amit mond, pláne nem a közelébe engedni a lányát. 

-Tae, ne csináld. - rázta meg a fejét Jimin és halkan folytatta. - Csak csináld amit mond. 

-A barátod igazat beszél. - mutatott Jimin felé. - Ha szót fogadtok, akkor nem kell használnom, ami nálam van - csapott a derekára, s bár nem láttam mit rejteget a háta mögött, gondoltam, hogy nem egy pálcikára tekert vattacukor lesz. Dühösen indultam a kanapé felé, Eunmit szorosan magam mellett tartva, távol tőle, majd egy aprót löktem rajta, hogy így Jimin mellé essen. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy megfogják egymást kezét, inkább megnyugtatott, hogy számíthatok Jimin támogatására. Én azonban nem ültem le. 

-Eunmi. - szólalt meg az öreg a lányra nézve. - Gyere ide.

-Nem! - vágtam rá azonnal és ösztönösen a lány elé léptem. - Itt maradsz! - fordultam meg szigorúan ránézve, mire csak bólintott. Összeszordult a szívem, ahogy megláttam az arcát, ami nedves volt, és csalódottan néztem magamba. Utálom ha sírni látom és bármennyire akarom, soha nem tudom megakadályozni. Milyen barát vagyok én? 

-Azt mondta idejössz! - emelte meg a hangját az apja. - Ha nem szeretnél bajt a kis legényednek, akkor idejössz. 

Eunmi felállt és bár elkaptam a karját, hogy visszahúzzam, ő csak kirántotta magát a szorításomból és ellépett mellettem. 

-Nem fog bántani - suttogta s bár egyáltalán nem tetszett, egyáltalán nem voltam boldog, dühöngve figyeltem, ahogyan odalép hozzá. Az apja büszkén végignézett rajta és megölelte, a háta mögött mosolyogva nézve rám. Legszívesebben leszedtem volna a fejét a helyéről, de két okból kifolyólag sem akartam. Egyrészt, mert semmi esélyem nem lett volna vele szemben, még mindig nem vagyok önmagam, ráadásul már tudom, hogy fegyver van nála. Másrészt tudtam, egy rossz mozdulat és akár Eunmi bánja az egészet. Nem volt magánál, a saját lányával is megtenné, ha olyanja van. 

Kezét felemelte, hogy végigsimítson az arcán, s bár láttam, hogy Eunmi egész testében remeg, nem mertem közbeavatkozni. Helyette körmöm a saját tenyerembe vájtam, nehogy még valamit meggondolatlanul csináljak és csak figyeltem, ahogy undorító módon megtapogatja mindenhol. 

-Mikor lett nekem ilyen szép lányom? - kérdezte reszelős hangján. Dühösen és tanácstalanul fordultam Jimin fele, aki óvatosan és feltűnés nélkül tátogta, hogy vigyázzak mert kés van nála. Egy aprót biccentettem és gondolkodtam, mit kellene tennem. Nem hagyhattam, hogy elfajuljanak a dolgok, de figyelni kellett a tényre, hogy a férfi kiszámíthatatlan, erőszakos és valószínűleg akkor mentálisan tényleg nincs minden rendben nála. 

Már éppen készültem felállni, hogy véget vetek ennek az egésznek, mikor a bejárati ajtó hirtelen egy hatalmas csattanással szó szerint kiszakadt az ajtókeretből. Ijedten fordultam a férfi fele, aki megneszelte, hogy valami történni fog és már emelte is kezét a derekához, hogy kivegye belőle a fegyvert. Nem voltam rest a seggemen maradni, pillanatok alatt már ott is teremtem mellettük, egy határozott mozdulattal elhúztam előle a lányt, akit visszalöktem Jiminékhez. A földön kötött ki, majd később bocsánatot kérek tőle. Kezem lendült, hogy arcon találjam vele a beteg tagot, aki bár megtántorodott, nem adta meg magát könnyen. 

-Anyu! - szólalt meg Eunmi sírva és már készült odamenni hozzá, mikor megtorpant. A lábam kicsúszott alólam és nagyot csattanva estem a földre, micsoda meglepetés, pont a sérült oldalamra. Nem mertem semmilyen hangot kiadni, ígyis már mindenkit halálra ijesztettem, de kegyetlenül fájt. 

-Ott maradsz! - üvöltött rá a lányra, aki megállt a mozdulatban. - Vagy beledobod! - emelte meg a kést, pontosan felettem. Levegőt sem mertem venni, ahogyan figyeltem a felettem lebegő éles tárgyat, szinte mosolygott rám, bármelyik pillanatban meglékelhet. Nem volt ott kedvem hősködni, csak azt akartam, hogy valaki mentsen meg ettől az őrült férfitől és tegyék őt kés alá, nem való a társadalomba, betegség ide vagy oda.

-Tegye le a kést! - szólt egy egyenruhás, akiről nem is tűnt fel, hogy egyébként jelen van. - Legyen együttműködő és dobja el a kést. Hagyja a fiút békén.

-Nem! - motyogta, aztán már kiabálta. - Nem! Ennek a fiúnak ez jár! Miatta küldtél diliházba! - fordult hirtelen a feleségéhez, akire döbbenten néztem rá. 

-Te is tudod, hogy neki ehhez semmi köze. - lépett közelebb hozzá, mire a kés is lejjebb ereszkedett. 

-Ne gyere ide! - mondta remegő kezekkel. - Megteszem! Tényleg megteszem! 

Ekkor pedig feltűnt, hogy a tekintete zavaros, nem képes koncentrálni és konkrétan nem is rám fogja a kést, hanem inkább csak felettem tartja. Ha hirtelen kiütném a kezéből, nem tudna mit tenni ellene. De nem mertem már tovább az életemmel játszani. Bíztam benne, hogy a jelen lévő hivatásos rendőrök nem hagynak elpatkolni. 

-Kérem, nyugodjon meg! - lépett közelebb az egyik. - Tegye le azt a kést és emelje fel a kezét maga mellé. 

-Meg fogom tenni! Megmerem tenni! - hajtogatta. - Ő tette tönkre a házasságunk! 

Hogyan tettem volna tönkre a házasságát mikor azt sem tudtam, amúgy kicsoda? 

-Mindent csak magadnak köszönhetsz. - csóválta a fejét Eunmi anyukája. - Minden a te hibád. Te rontottad el az egész életed, a házasságunk...az én életem - motyogta halkan, én pedig legalább annyira érdeklődve figyeltem a jelenetet, mint mindenki aki jelen volt. Eunmi viszont...nem tudom mi volt az arcán. Egy világ tört benne össze. Biztos voltam benne, lesznek még itt meglepetések amiket úgy néz ki éveken át titkoltak előle. 

Eunmi apja csendben, levegőt kapkodva várt, aztán olyan gyorsan történt minden. Hirtelen mintha teljesen becsavarodott volna, a késsel teli keze pedig lecsapott.