Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

32.

*Eunmi*

Lassan lépkedtem hazafele, mert bár nem akartam odaérni, sehova máshova nem tudtam menni, így más választásom nem volt. A zsigereimben éreztem, hogy valami történni fog, valami baj lesz, hogy ma minden megváltozik. Fogalmam sincs miből következtettem erre vagy hogy miért, de tudtam. Komótosan vonszoltam a lábaim, annyira húzva az időt amennyire csak tudtam. Gondolataim folyamatosan akörül forogtak amit Jimin mondott a suliban. Aggódtam, ugyanakkor gyanúsnak tartottam mindent amit hallottam, annyira valószínűtlen volt. Taehyung és a harc két külön fogalom volt, mit csinált, hogy megverve ért haza? Abban biztos voltam, hogy nem ő produkált, de hogy folytassa....vagy hogy egyáltalán belemenjen, nem vallott rá.

Sajnos előbb-utóbb hazaértem, s boldogan láttam, hogy egyedül vagyok, se anya se apa a láthatáron, van időm körbenézni egy kicsit. A táskám a szobámba tettem hogy ne lássák egyből ha megjönnek, hogy már itthon vagyok. Nem tudtam hol vannak, mennyire kell sietnem, hol kezdjem. A szobájuk felé vettem az irányt, s lassan haladtam befelé valami gyanús után kutatva. Nem nagyon mászkáltam anyáék szobájába így nem tudtam vajon hol találhatnék bármit is ami támpontot ad. Féltem is keresgélni, hiszen ha valamit találok, akkor az azt jelenti, hogy Tae nem hazudott, én egy szemét voltam vele s az idilli képem a családomról tönkremegy.

Remegő kezeim a csípőmre tettem, ahogyan gondolkodtam, hol is kezdjem. Nem volt sok időm arra, hogy az egész szobát felforgassam. Fejem hátrahajtottam kínomban, annyira nem tudtam egyáltalán jó ötlet e ez az egész, de nem hagyott nyugodni valami. Valami folyamatosan bennem zakatolt, amit nem tudtam megmagyarázni. Tudtam, hogy van itt valami, de vajon kell azt nekem látnom? 

Ahogyan visszafordultam előre, tekintetemmel úgy szúrtam ki egy kis dobozt a szekrény tetején. Mivel el volt takarva néhány dísszel, nem vettem volna észre, ha nem tartom a fejem egy bizonyos szögben. Nem volt nagy, de mégis kitűnt a többi tárgy közül, ami köré volt helyezve, felkeltette az érdeklődésem, rendesen láttam, ahogy integet nekem, hogy nézzem meg mi van benne. Mivel nem voltam elég magas, az egyik székre állva halásztam le a dobozt, ami a méretéhez képest meglehetősen súlyos volt, s abban a pillanatban, hogy közel vontam magamhoz, kellemetlen szag csapta meg az orrom. Nem érezni, ha nem vagy elég közel hozzá, de ott elég intenzív. Félve tartottam magam előtt, szemem le nem vettem volna róla, míg óvatosan leléptem a földre. A dobozt finoman letettem, majd a térdemre ereszkedtem mellette és egy mély levegőt véve levettem a tetejét. Igyekeztem a remegő végtagom kordában tartani, de nem sok sikerrel jártam, szívem hevesen dobogott, látásom is mintha megváltozott volna, az előttem lévő dobozon kívül semmi mást nem láttam. Olyan érzés volt, mintha valami bűnt követnék el és az elkapás veszélye folyamatosan fennállt volna. Ami nem volt alaptalan, látva apám új oldalát, ha meglátja, hogy a cuccai között matatok, lehet bekerülök ebbe a kis tárolóba. 

Összeráncolt szemöldökkel néztem a tartalmát, s amennyire gyanúsnak gondoltam, annyira nem volt benne semmi érdekes. A szag erősödött, ahogyan már nem tartotta bent a fedő, én pedig lassan nyúltam az első dologhoz, amit megláttam, egy sima szemüveg volt. Magam elé helyezve nem láttam semmilyen változást a szobában, egy átlátszó üvegből állt a lencse. Lenézve az alatta lévő kis dzsekire viszont pofán csapott a felismerés, hogy az bizony az enyém volt, és egy ideje nem is láttam, korábban fel sem tűnt nekem, hogy amúgy nincs meg. Lassan emeltem ki a dobozból, s közelebb hajoltam hozzá. A parfümöm alig volt már érezhető rajta, viszont az ismeretlen bűz ezt vette át a legerősebben. Miután sikerült teljesen kiszednem, lassan fordítottam meg magam előtt, viszont ahogyan megláttam mi van mindkét ujján, sikítva dobtam el azt messzire tőlem. Utoljára akkor volt rajtam, amikor Taehyung megtalált, bár nem tudom, hogy került ide. Egy rajtam volt akkor, gondolom ezt leszedték rólam. Miért van apámnál? 

Szemeim még nagyobbra nyíltak, ahogyan megláttam egy sötét szőrdarabot a doboz alján. Nem volt sem gusztusom, sem kedvem megfogdosni, de azonnal láttam, hogy ez egy műszakáll s emlékeimbe bevillant a kép, amit Taehyung mutatott a múltkor. Apámnak nincs arcszőrzete....a támadónak viszont van. Remegve pillantottam az egyik polcra, ahol keretekbe foglalt képek voltak az egész családról, s gyorsan felállva levettem azt, amin apa pózolt. Kezeimet lassan emeltem fel, hogy orrától lefelé letakarjam az arcát. Amikor már csak a szemét láttam, könnyes szemekkel ejtettem a földre a képet és szorosan lehunytam szemeim, ahogyan bevillant annak az estének minden emléke. 

Hazafele sétáltam és akkor jelent meg hirtelen a semmiből. Nem sok maradt meg belőle, hiszen szinte azonnal nekem esett és mielőtt bármit is tett volna, gondoskodott arról, hogy ne legyek magamnál, de egy dologra emlékeztem. A szemeire, amik teljesen olyanok voltak, mint apámé. 

A földre rogyva zokogtam fel, miközben semmire nem vágytam, minthogy elmenjek innen, vissza Taehyunghoz és elmondhassam mennyire sajnálok mindent, igaza van és hívjuk a rendőröket és megkérjem, hogy szeressen mert én szeretem és már mindent elhiszek neki. Amikor az ajtót meghallottam nyílni, kapkodva tápászkodtam fel a földről, visszatettem a képet a helyére és próbáltam a dzsekit visszagyömöszölni a dobozba, de lassú voltam, elkaptak. 

-Te mit keresel itt? - állt apám az ajtóba, mikor pedig meglátta, hogy éppen most jöttem rá a kis titkára, szemei elsötétültek és mire észbe kaptam volna, addigra már meg is ragadott a nyakamnál fogva és a levegőbe emelt. Kitágult szemekkel próbáltam valahogyan szabadulni, de elképesztő, mennyire erős volt és mennyire könyörtelen. 

-Apa, én...

-Hallgass! - üvöltött rám, esküszöm még a hajam is meglobogtatta. - Mit mondtam neked, hogy bízz bennem és ne hidd el, amit az a gyerek mond? - kiabált, s bár mindig vágytam arra, hogy anya ne dolgozzon annyit, most kifejezetten mindent odaadtam volna azért, hogy betoppanjon az ajtón. 

-Miért tetted? - kérdeztem remegő ajkakkal. - Hogy tudtál...pont te...pont engem? - kérdeztem és próbáltam levegőt venni, de egyre nehezebb volt. 

-Nem tudsz semmit! - harsogta megint és elindult velem kifelé a szobából, persze úgy vitt a torkomnál fogva, mint valami kanalat, meg sem kottyant neki, nekem viszont annál inkább, szemeim előtt megjelentek azok a tipikus fekete pöttyök, amik jelezték nagyon nem jó a helyzetem, valamit tennem kell, hogy szabaduljak. 

Viszont nem úgy sikerült menekülnöm, ahogyan gondoltam. Mikor hirtelen letett én pedig levegőt kapkodva szorítottam a mellkasom és a torkom, akkor egy lökéssel utamra engedett.

Lefelé a lépcsőn.