Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

40.

Lehunyt szemekkel ültem az ágyon, hátam a támlának döntve, de nem aludtam, inkább csak pihengettem magamnak. Eunmi mellettem feküdt, karja a derekam körül hevert, velem ellentétben ő aludt, mintha csak leütötték volna. Bevallom, rettenetesen kényelmetlen volt, az oldalam mocskosul fájt abban a pózban, jobb lett volna ha én is fekszem, de ő annyira szépen és nyugodtan aludt, hogy nem volt szívem neki szólni. Soha nem hittem volna, hogy lesz valaki, aki miatt elbírok bármennyi kínt, fájdalmat, csak neki legyen jó. Aki ha rám néz, mintha felrobbantaná az egész lényemet, aki ha hozzám ér úgy érzem nem akarok fürdeni többet, aki ha csak hozzám szól, mintha égből jövő szózat lenne. 

Nem nyitottam ki a szemem, de magam elé képzeltem, hogyan alszik rajtam. Nem esett nehezemre, az elmúlt éjszakákat együtt töltöttük mióta hazaengedtek minket, s amikor csak tehettem, őt néztem, főleg ha aludt. Imádtam az alvó lányt nézni. Azt akartam, hogy végre kipihenje magát és eljussunk arra a pontra, hogy egy teljes éjszakán át tudjunk mind a ketten pihenni, rémálmok, félelmek, fájdalmak nélkül. 

Mozgást éreztem magam mellett, így kinyitottam a szemeim. Eunmi lassan mászott le az ágyról, óvatosan mert biztos azt hitte, alszom. 

-Hova mész? - kérdeztem halkan és kihasználtam, hogy nincs itt, gyorsan lejjebb csúsztam és kényelmesen végigdőltem az ágyon. 

-Mosdóba - válaszolt és halkan kilépett az ajtón. Egy nagyot sóhajtva néztem a plafont, miközben folyamatosan gondolkodtam. Az apja börtönben van. Jiyeon felépült, Eunmi pedig nagyon jó úton halad és én sem panaszkodok annyira. Úgy néz ki, vége mindennek. Mégis volt bennem egy rossz érzés. Tényleg ennyi lenne az egész? Tényleg eddig tartott, végre folytathatjuk az életet ott, ahol abbahagytuk? Mi lesz velünk? Mi lesz a kapcsolatunkkal? Hogyan tovább? 

-Taehyung - nyitott be az ajtón Jiyeon. - Omlettet csinálok, kérsz? Mert akkor úgy számolom a tojást. 

-Eunmi eszik? - kérdeztem, hogy biztos legyek benne, ő nem marad se éhen, se szomjan, se álmosan, legyen minden tekintetben jól. 

-Igen - mosolygott alattomosan, jól szórakozva az aggodalmamon. 

-Akkor én is - bólintottam és visszaejtettem fejem a párnára. Azonban ahelyett, hogy kiment volna, lassan beljebb jött és egy aprót csapott a combomra. Arrébb csúsztam, hogy leülhessen mellém és érdeklődve vártam, mit akar mondani. 

-Tudod. - nézett rám és végigsimított a lábamon. - Én még nem mondtam neked köszönetet. 

-Nem is kell - vontam vállat, nem értettem mit szeretne ebből kihozni. 

-De igen. -bólintott határozottan. - Megmentetted az életem. És nem csak az enyémet. - nézett rám komolyan. - Hálás vagyok és örülök neki, hogy az életem része vagy. Sokat köszönhetek neked, ne felejtsd el, te vagy az oka annak, hogy most én és Jimin járunk, mert miattad lehet soha nem is vett volna észre - mosolyodott el. Csak felnevettem, hiszen ő nem tudta mi áll az események hátterében, majd megemeltem a karom, ő pedig lehajolt hozzám. Csak szorosan megöleltem, ahogy elöntött a boldogság. Nem csak a saját életem van úgy néz ki sínen, hanem az övék is. - Megyek, nekilátok - állt fel és hang nélkül elhagyta a szobát. 

Én legalább annyira hálás voltam neki, mint ő nekem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy Eunminak mennyit segített, mennyit támogatta és öntötte bele a lelket. Mégiscsak lány, vannak olyan dolgok, amiket bármennyire szeretem, akkor sem tudom neki mondani, kell neki egy tipikus barátnő. 

Az ajtó ismét kinyílt, ezúttal pedig Eunmi lépett be rajta. Egy ásítás kíséretében felmászott mellém és törökülésben leült a derekamnál. Mosolyogva pillantottam rá, kezemet pedig megemeltem, de ő nem fogta meg. Helyette apró tenyerét végigvezette oldalamon, pont ott ahol a legtöbb rúgást kaptam. Megborzongtam érintése alatt, de nem löktem el magamtól. 

-Nagyon fáj? - kérdezte halkan és párat még végigsimított az érzékeny, sérült részemen. 

-Túl fogom élni - biztattam és megfogtam a kezét, amit közelebb húztam a számhoz és egy apró puszit nyomtam rá. -  Veled az oldalamon bármit túlélek. 

Mosolyogva hasra ereszkedett mellettem, alkarján megtámaszkodott, úgy nézett rám. Lábait lóbálta az égbe a háta mögött, szemei pajkosak voltak és szórakozottak, ahogyan bámult rám velük. Mosolyogva néztem rá, tetszett, hogy kezd kicsit felengedni, ismét látom a boldog énjét, ismét látom nevetni és elfeledni a gondjait. 

-Mire gondolsz? - emeltem fel a kezem és ujjaim köré csavartam egy hajtincsét. 

-Most pont arra, hogy éhes vagyok. - nyújtotta ki rám nyelvét, mire csak felnevettem és nehezen, de feltornáztam magam ülő helyzetbe. Követve a példám a térdeire támaszkodott, ahogyan velem szembe helyezkedett el. Kezét megfogtam és szám megnyalva néztem rá. Végignézte a mozdulatomat, láttam rajta, hogy nyelt egyet.

-És most mire gondolsz? - kérdeztem egy önelégült mosoly kíséretében. 

-Arra gondolok, hogy milyen jól nézel ki - hajolt közelebb hozzám suttogva. Folyamatosan közeledett én pedig úgy dőltem végig az ágyon, figyelve minden mozdulatát. Testével felém helyezkedett, vigyázva hogy ne nyomja az oldalam és lenézett rám. Hajának egy része az arcomra hullott, másik része csak lógott mellette, sötétbe borítva az arcom, ahogyan nézett rám csillogó szemeivel. - Arra gondolok, hogy mennyire szeretlek. - suttogta és lejjebb hajolt, de nem sokkal. - Arra gondolok, hogy mennyire boldog vagyok veled. - hajolt még közelebb, arcunk majdnem összeért. - Arra gondolok, hogy azt kívánom, soha ne érjen véget ez a pillanat. 

Megszüntette a köztünk lévő távolságot és ajkát lassan az enyémeknek nyomta. Elmosolyodtam azon, hogy talán ez volt a második alkalom, mikor ő kezdeményezett csókot, de nem bántam, élveztem, hogy kezd bátor és határozott lenni mellettem. 

-És te mire gondolsz? - kérdezte elszakadva tőlem. Megnyalta a száját, ahogyan várta a válaszomat és kezét a hajamba vezetve, simított párat a fejemen. 

-Arra, hogy végre megtaláltam az életem értelmét.