Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

31.

Nagyot nyögve fordultam egyet az ágyban, ahogyan az oldalamra érkeztem, de a változatosság kedvéért ismét arra, amelyik annyira fájt, hogy majdnem megőrültem tőle. Szemeim összeszorítottam, ahogyan megpróbáltam felülni és mire felálltam az ágyból azt hittem helyben megdöglök. Rettenetesen fájt, de ugyanakkor nem bírtam nyugton maradni, tennem kellett valamit, mert a dolgok túlságosan elszabadultak és nem lett volna szabad hagynom. Egy nagyot sóhajtva léptem ki a szobám ajtaján, majd elmosolyodtam, ahogy megláttam Jiyeon lényét a konyhában. 

-Szia! - köszöntem és lassan leereszkedtem a székre. - Hogy vagy? - kérdeztem, miközben arcom a tenyerembe helyeztem. 

-Jól. - hallottam a választ, majd egy érintést éreztem a vállamon, Jiyeon apró tenyere végigcsúszott a hátam közepéig. - Te viszont nagyon ramatyul festesz. Minden rendben? 

-Nem. - vallottam be az igazat és sóhajtottam egyet. 

-Kérsz teát? Azt fogok most inni - indult meg a konyhapulthoz és megtöltötte a vízforralót. 

-Ha nem baj - bólintottam, bár nem látta, mert nekem háttal volt. Kicsit irigy voltam arra, hogy Jimin barátnője itt van és várja, hogy a szerelme hazajöjjön a suliból, én meg itt ülök, szarrá verve mint egy magányos kis krumpli, barátnő sehol, szerelem sehol és amúgy is, engem senki nem vár. Akit meg én várnék, úgysem jön. 

-Mesélj. - tett le Jiyeon egy bögrét elém, majd egy doboz filteres teát, hogy kiválasszak egy szimpatikusat. - Mi bánt? Látom, hogy nem csak az oldalad fáj. 

-Ahh, nem tudom. - vontam vállat. - Nem jó semmi. 

-Eunmi merre van? - kérdezte mosolyogva, s mintha mindent tudott volna már, leült mellém. - Mostanában nem látom minden nap. Kicsit hiányzik. 

-Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy ez szarkazmus volt. 

-Lehet. - bólintott. - De a valóság az, hogy tényleg kedvelem. Szeretlek, szeretem Jimint is, de néha jó volt egy másik lány jelenléte, még úgy is, hogy nem vagyunk legjobb barátok. Jó fej lány, nem értem mi történt. 

-Fogalmazzunk úgy, hogy itthagyott. - forgattam a bögrét az asztalon. - Hogy most végleg vagy csak ideiglenesen, nem tudom. Nem beszél velem. 

-Mit csináltál? - kérdezte, majd belekortyolt a teába. 

-Mennyit tudsz? - néztem rá aggódva. Nem tudtam, hol tart az események terén és aggódtam, talán olyat kotyogok ki neki, amiről nem tud, és akkor kezdhetek magyarázkodni mindenről. 

-Mindent. Jimin elmondta amit tudnom kell. - mosolygott és rám nézett. - Mivel a saját bőrömön is megtapasztaltam egy részét, tudom mit mondok. - vett egy levegőt és folytatta. - Semmire nem vágytam, csak arra, hogy Jimin velem legyen. Nem akartam enni, nem akartam menni sehova, csak azt akartam, hogy ott legyen, vigyázzon rám és szeressen. Még ha nem is mondta, éreztem. Többet ér bárminél, ha a szerelmed ott van. - magyarázta. - És én láttalak titeket, az a lány mindent megkapott tőled, amit csak lehet. Ha van esze, akkor nem csak ennyi volt. - veregette meg a vállamat és a kanapéhoz indult. 

Halkan gondolkodtam a szavain. Igaza volt, megtettem mindent és az apját sem azért vádoltam, mert nekem annyira kedvem volt hozzá vagy mert direkt akartam bántani. Ez volt az igazság és fájt, hogy ennyi minden után azt feltételezte rólam, képes vagyok ok nélkül megbántani őt és a családját. Pontosan tudta, mit jelent nekem, nem tudtam mire vélni a döntését, de tiszteletben kellett tartanom, ha nem akartam még jobban ellökni magamtól. 

Az ajtó kinyílt, s nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy megismerjem Jimin lépteit. Egyenesen a TVhez menetelt, ahol gondolom a barátnője ült, majd néhány kedves szó és hangos cuppanós után üdvözölték egymást, megéreztem magamon a tenyerét, ahogyan megsimítja a hátam. 

-Hogy vagy haver? - ült le mellém, majd elvette előlem a teát és kényelmesen megitta. 

-Az élet nehéz, kezdem unni. - mosolyogtam szomorkásan és a hajamba túrtam. - Beszéltél vele? 

-Igen. - bólintott és leült. - Nem sokat, úgy néz ki jól van. 

-Akkor jó. - hajtottam le a fejemet. Boldoggá tett a tudat, hogy ő legalább jól van, még ha nem is tudja, engem mennyire a padlóra küldött. - És elmondtad neki, hogy....

-Nem. - vont vállat Jimin. - Nem akartam stresszelni. Viszont van ami aggaszt. - ráncolta a homlokát, ahogyan a földet pásztázta. - Mikor kimentem vele beszélni, megfogtam a kezét, de a csuklója kicsit meg volt dagadva. Mikor nem figyelt, megnéztem, hogy horzsolás és egy kis folt van rajta. A csuklója mentén. Valaki megszorította. - tűnődött hangosan, nálam pedig elszakadt az utolsó cérnám. 

Felpattantam és amennyire a fájó pontom engedte, a szobába siettem, majd a szekrényhez lépve kihalásztam belőle néhány ruhát. Jimin az ajtónak támaszkodva figyelte ügyködésemet miközben a fejét csóválva ciccegett. 

-Mégis mit fogsz csinálni? - forgatta meg a szemeit. - Odamész és számonkéred rajta mi történt vele? 

-Igen. - húztam fel a nadrágom. - Igen, odamegyek, tudom, hogy oda kell mennem! Jimin, ha most nem teszem meg, lehet végleges következményei lesznek a dolgoknak, nagyon el fognak fajulni. 

-Nem mehetsz oda egyedül. - kapta el a karomat és közelebb húzott magához. - Tegnap is egyedül voltál és most nézz magadra. Tae, nem vagy jól, ne legyél meggondolatlan. 

-Oda kell mennem. - rántottam ki magam a szorításából. 

-Akkor hadd menjek veled! - nézett rám elszántan. - Te magad mondtad, hogy köze van hozzá. - mutatott Jiyeonra, aki valamilyen filmet nézett, nem figyelt ránk. - És érte ölni tudnék, ezzel te is tisztában vagy.

-Igen, ahogyan én. - bólintottam. - Éppen ezért kell most mennem. Egyedül. 

-Taehyung nem engedlek el oda! - szólt rám erélyesen. - A legjobb barátom vagy! 

-Jó, ehhez mit szólsz? - néztem rá, míg felkaptam a dzsekim. - Ha úgy érzem, hogy baj van, írok neked egy üzit. - ajánlottam neki és leírtam egy cetlire a címet. - Ide gyertek, de ha csak írok! - emeltem fel az ujjam, mire Jimin kicsit sem boldogan, de bólintott. Mosolyogva megveregettem a vállát, majd az oldalam szorítva kiléptem az ajtón. Mielőtt bezárhatta volna utánam, gyorsan megfordultam. 

-Ha mégis írnék. - haraptam be a számat, majd egy mély levegőt vettem. - Zsarukkal gyertek.