Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

14.

"Miért vagy nekem ennyire ismerős?" 

Ezt én is kérdezhettem volna az ismeretlen férfitől, akinek kénytelen voltam a szemébe nézni, nem görnyedhetem a cipőm felett egész este, bár megtettem volna, mielőtt kifutok a házból. Csak fogtuk egymás kezét, miközben bámultunk a másik szemébe, s gondolkodtunk, miért és honnan ennyire ismerős a másik. Tudtam, hogy láttam valahol, ahogyan azt is, hogy hallottam a hangját, de nem tudtam egyszerűen rájönni, ez pedig majdnem megőrjített. 

-Apa, ő itt a barátom, Taehyung - mutatott be halkan Eunmi az illetékesnek, aki csak szúrós szemekkel végignézett rajtam, de azért elmosolyodott az első benyomás kedvéért. 

-Üdvözlöm - köszöntöttem szárazon, s elengedtem a nagy kezét, aztán azonnal zsebre is vágtam azt. - Örülök, hogy végre megismerhetem. 

-Szintúgy - bólintott egy kurtát, bár nem volt túl meggyőző az öröme. - Megkínálhatlak egy itallal? - kérdezte s a háta mögé mutatott. 

-Nem iszom. Meg most vezetek is, szóval még annyira sem - válaszoltam s szemében elismerést láttam csillanni. 

-Plusz pont ezért - mosolyodott el, majd eltűnt a konyhában, gondolom akkor egyedül fog inni. 

-Én szerintem megyek - néztem le a mellettem álló lányra, de az anyukája elkapta a karomat és kérdőn nézett le rám. 

-Miért sietnél? Nincs még annyira késő, szívesen látunk itt. Gyere, legalább egy kis süteményt egyél, ha már inni nem fogsz az apjával - nevette el a végét és meg sem várva, hogy belemegyek e a dologba, már be is rángatott a nappaliba. Csak mosolyogva leültem a kanapéra, ahol nem olyan régen már voltam egyébként és megvártam, míg kimegy, hogy hozzon nekünk valamit. 

-Nézd el neki - pirult el a lány. - Nincsenek annyira barátaim, udvarlóm pedig egy sem volt még szóval... 

-Nem volt? - néztem rá nagy szemekkel. - Nem...nem tetszett még senki? 

-Nem. Annyira hihetetlen? 

-Hát...igen - vontam vállat. - Úgy értem, szép vagy és kedves, nem hittem volna hogy sosem vetett még rád szemet senki. 

-Épp ezért nem biztos, hogy anyáék el fogják hinni, te szemet vetettél rám - válaszolt vissza szórakozottan. Ekkor lépett be az apja az ajtón, kezében egy pohár bor volt. Csak ráérősen becsoszogott és leült a fotelba. 

-Na és Taehyung - kezdett bele egy korty után. - Honnan ismered a lányom? 

-Egy osztályba járunk - válaszoltam tisztelettudóan az igazat. 

"Nagyon helyes fiú. Nem tudom, nem csak szórakozni akar e vele." 

-És mióta tart közöttetek ez az egész? - emelte meg az ujját és a levegőben mutogatni kezdett közöttünk. 

-Nem annyira régen, még csak ismerkedünk. Jobban felderítjük a másikat. - pillantottam a lányra, aki mosolyogva de kissé feszengve pillantott a földre. 

-Felderíted. - bólintott maga elé. - Az ágyban, mi? - vonta fel a szemöldökét, én pedig félrenyeltem a levegővételem is. 

-Apa! - csattant fel Eunmi mellettem kapkodva. - Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy nem! 

-Jogom van tudni, ahogyan azt is, hogy mik a szándékai veled. A lányom vagy, nem foglak csak úgy odaadni az első fiúnak, aki beteszi a lábát ide. Remélem nem nyitogatod a lányom lábait. 

-Persze, hogy nem! - tiltakoztam hevesen. 

"Miért ennyire ismerős a kölnije? Mintha már éreztem volna..." 

-Helyes - bólintott szigorúan. 

-Feszültséget érzek a levegőben - libbent be az anyukája az ajtón s letett elém egy tányér sütit. Mosolyogva pillantottam le rá, de jelen pillanatban hirtelen nem volt étvágyam. Semmire nem vágytam jobban annál, hogy most elmehessek onnan és gondolkodhassak szabadjára magamnak. 

-Én most szerintem megyek - álltam fel és megigazítottam a dzsekim. - Örültem a találkozásnak. - hajoltam meg a szülők előtt. 

-Már most? Hiszen nemrég jöttetek. 

-Biztos vagyok benne, hogy találkozunk még. - jelentettem ki határozottan és teljesen komolyan gondoltam a dolgot. Nem tudtam mire vélni a bennem keletkezett dühöt, zavart, kavargást. Rettenetesen ismerős volt számomra mindene, de mégis, mintha most láttam volna először. 

-Kikísérlek. - állt fel Eunmi sietve s mögöttem haladva az ajtóig jött velem. - Köszönöm, hogy hazahoztál és ne haragudj apára. Tudod...ő egy apa. 

-Megértem. - dörzsöltem meg a halántékom. - Figyelj csak.. 

-Hm? 

-Apud meddig volt távol? 

-Pár hónapig. Miért? 

-Nem érdekes csak kérdeztem. Mondtad, hogy ritkán látod. 

-Igen, sokat dolgozik. 

Csak némán bólintottam egyet, s szemem sarkából láttam, hogy az apja csendben a fal mellé húzódik, onnan figyelve az eseményeket. Én csak lehajoltam Eunmi mellé és a fülébe suttogva beszéltem hozzá. 

-Dönts ahogy jónak látod - suttogtam s mosolyogva figyeltem, ahogyan megborzong a hangomtól. - De ne felejtsd el, én itt vagyok, s bármit megteszek neked, amit csak szeretnél. - közöltem vele a tényeket s egy pillanatra elvitáztam magammal, mit kellene tennem, végül az arcához fordultam s egy apró puszit nyomtam rá. Hiteles akartam lenni az apja előtt, de ugyanakkor nem akartam őt elrettenteni magamtól. 

Még egy utolsót intettem az apjának és végül kiléptem az ajtón. Egy pillanatra megtorpantam, mikor meghallottam a gondolatát. 

"Túl szép vagy kislányom ahhoz, hogy másnak adjalak." 

Nagyot nyeltem, ahogyan összeráncoltam a homlokom, végül csak megráztam a fejem s elindultam az autómhoz. Tudtam, hogy haza még nem kéne mennem, épp ezért úgy döntöttem, keresek egy csendes helyet, ahol ellegetek egy darabig.