Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

30.

*Eunmi*

Éppen a hűtőben matattam valami ehető után, mikor valaki egy erős rántással elhúzott előle, bevágta utánam és a konyha falának vágott. Mielőtt még iskolába indultam volna, akartam valamit a korgó gyomromba vágni, de így nem sok esélyt láttam rá. 

-Mit csinálsz? - kérdeztem apámat félve, miután olyan erősen szorította a karomat, hogy nem mertem megnézni, vajon leesett e vagy sem. 

-Beszélgessünk. - mondta közel hajolva hozzám. - Tegnap nem sikerült befejezni. 

-Nincs miről beszélnünk. - néztem rá furcsán. - Mit szeretnél megbeszélni? 

-Kerüld el azt a fiút. - mutatott rám, ujjai remegtek. - Kerüld el, mert nem helyes hogy ilyenekkel tömi a fejed és a saját apád ellen akar téged fordítani. 

Nagyot nyelve néztem a szemeibe, amiknem nem láttam azt a nézést, amit korábban. Az apai szeretet, amit kicsiként láttam benne már nem úgy csillogott, a benne lévő szigor nem a szeretet műve volt, sokkal inkább harag..és talán félelem? Nem értettem miért változott meg hirtelen, miért próbálja ennyire Taehyung helyét betömni a szívemben s hogy egyáltalán miért ilyen furcsa, mióta csak visszajött. 

-Ígérd meg kislányom. - nézett rám. - Ígérd meg, hogy nem mész többet a közelébe. 

-Dehát egy osztályba...

-Ígérd meg! - üvöltött és a falba csapott, ijesztően közel a fejem mellett. Szemeim összeszorítottam a félelemtől, ami eluralkodott rajtam, s mivel anya még nem ért haza, még jobban aggódtam, ketten voltunk a házban. 

-Oké. - bólintottam, mire elengedett. Szemeit lehunyta, s egy mély levegő után felpillantott rám. 

-Sajnálom kincsem. - hajolt felém, gondolom hogy puszit adjon de csak sietve kikerültem s az ajtóhoz siettem. 

-Mennem kell, el fogok késni. - léptem ki az ajtón, s futva indultam neki a buszmegállónak. Találkoznom kell vele, el kell neki mondanom mi történt, ő az egyetlen, aki segíthet nekem. A buszra felszállva csak levágtam magam az egyik kettes ülésre, majd lábaimmal dobolva vártam azt a megállót, ahol elvileg neki kellett volna felszállnia, viszont csalódottan tapasztaltam, hogy a többi diák között őt nem látom sehol. Egy kicsit aggódtam is, mert nem túl barátságos módon váltam el tőle s a múltkor is csak azt éreztettem vele, hogy nem vagyok rá kíváncsi, de most jobban szükségem volt rá, mint valaha.

Abban reménykedtem, hogy talán a teremben ott fog ülni, mint korábban eddig is tette, de a pad üres volt. Meglepve pillantottam Jiminre, aki a helyén ült, s reménykedve pillantottam a másik padsorba, de Jiyeon sem volt sehol. Egy mély levegőt véve lépkedtem beljebb a terembe, s a helyemhez érve letettem a táskámat. Oldalra pillantva láttam, hogy Jimin észrevette a jelenlétemet, így egy mosolyt elengedve intettem neki és odamentem hozzá. 

-Szia. - álltam meg mellette s kezemet tartottam neki, amibe szórakozottan belecsapott. 

-Eunmi! - örült meg nekem és végignézett rajtam. - Hogy vagy? 

-Jól. - bólintottam. - Jól. - vakartam meg a tarkóm és lenéztem a mellette lévő asztalra. - Izé...Taehyung...hol van? 

Jimin nem mondott semmit, csak felállva megfogta a kezemet és sietve kivezetett a teremből. A folyosó egyik nem annyira népszerű részére vitt, távol mindenkitől majd elengedte a kezem, karjait összefonta maga előtt és nekidőlt a falnak. 

-Gondolom akkor még nem tudod. - motyogta miközben megtámasztotta az állát ujjaival. 

-Mit? - kérdeztem és kissé megremegett a gyomrom. - Mit nem tudok? 

-Tegnap. - köhintett, majd rám nézett. - Tegnap megverve jött haza. - mondta halkan s mire felvisíthattam volna, tenyerét már a számra is tapasztotta és csittegve pillantott körbe. - Ne reagálj semmit! - figyelmeztetett összehúzott szemekkel. Csak bólintottam, mire elengedett. - Összesett amint betette a lábát az ajtón, én vittem be a szobába majd kihívtam hozzá egy orvost. Nem súlyos, egyedül a bordája van megzúzódva, már éjszaka ébren is volt. De nem mondott semmit, azt mondta még ki kell gondolnia egyet s mást, hogy őszinte legyek fogalmam sincs arról, hogy miről beszélt vagy mit tervez. Téged nem említett, minden szavát a gyógyszerre fogtam. Mi van veletek? A cuccaid nem voltak sehol. 

-Én.. - pillantottam félre kínosan. - Én...

-Eljöttél? - nyíltak nagyra a szemei. - Miért? Ott biztonságban voltál. Tae annyira szeret, hidd el, ezer éve a barátom soha nem kedvelt még így lányt, mi a bajotok nektek? - kérdezte türelmetlenül. 

-Nem szeretnék erről beszélni most. - vakartam meg a tarkóm. - Kicsit összevesztünk valamelyik nap, igen, eljöttem. De nem végleg, csak egy kis időre van szükségem. 

-Megértem. - bólintott egy aprót. - De ne gondolkodj sokáig. Ha nem kap vissza, bele fog betegedni, én pedig nem fogom végignézni. - nézett rám kicsit szemrehányóan, majd otthagyott. A körmömet rágva néztem utána, miközben a gondolataimba merülve nem sokkal később követtem én is. Aggódtam, mert Taehyung nem volt a verekedős fajta, nem vallott rá az erőszak alkalmazása, mindig diplomáciai szempontból kezelte a konfliktusokat. Tudtam, ez nem a véletlen műve s akaratom ellenére Taehyung szavai ismét beférkőztek az elmémbe. 

"Apád volt" 

Nagyot nyelve ültem le a helyemre, miközben arra gondoltam, amint hazaérek bizony körbeszimatolok a házban, valamit biztosan találni fogok. Találnom kell valamit, ha igaz amit a fiú mondott, nagyon elszartam mindent, amit csak lehetett.