Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

45.

Összeszorított szemekkel vártam. Vártam arra, hogy egy lyuk keletkezzen rajtam, vártam arra, hogy elnyeljen a sötét, vártam a kínra és a fájdalomra, ami hiába, csak nem érkezett meg. Szemeim kinyitottam, s felnéztem. A kés ami felettem lebegett már nem volt sehol, a férfi valahol nyöszörgött de nem csinált semmit. Oldalra nézve láttam, hogy a két rendőr a földre gyűrte maga alá, Jimin és Jiyeon ugyanolyan megszeppenten de nyugodtabban üldögélt a kanapén, Eunmi anyukája pedig mellettem térdelt. 

-Eunmi! - szólogatta a lányt én pedig rémülten figyeltem, ahogyan mellettem ül és a karját szorongatja, ruhája ujján egy vágás van, ujjai pedig vörösre vannak színezve. - Tae, maradj vele hívom a mentőket! - hagyott minket ketten a nő, mire sietve ránéztem. 

-Mit csináltál? - kérdeztem dühösen, ahogyan figyeltem vérző karját. - Miért nem tudtál ott maradni? - csattantam fel s bár nem érdemelte meg, akaratlanul is rajta töltöttem ki mérgem. 

-Szerinted végignéztem volna, hogy belédvágja? - pillantott oldalra a földön heverő késre, ami vértől csöpögött. - Annyit kaptál már tőle. Egy kis vágás a legkevesebb. Most én mentettelek meg téged. 

-Őrült vagy. - ráztam meg a fejem, de végül csak sikerült elmosolyodnom. 

-Őrülten szerelmes - suttogta és közelebb hajolt hozzám, bár mielőtt megcsókolhattam volna fájdalmasan megszorította a karját. 

-Gyere - fogtam meg a másik kezét és óvatosan felállítottam. - Levágom a ruhád ujját, hogy hozzád férjenek majd. 

-Haragszol? - hajtotta le a fejét és némán jött mögöttem, majd hátranézett, pont akkor vezették ki az ajtón az apját.

-Igen. - válaszoltam elővéve az ollót. - De főleg inkább magamra. Nem lett volna szabad ennek megtörténnie. 

-Legalább vége van - sóhajtott én pedig némán bólintottam. Igen, vége volt s ez alkalommal biztosra tudtam, hogy nem lesz több kellemetlen látogatás. 

Csendben figyeltem, ahogyan a mentős beköti a lány karját. Nem volt mély a vágás, de azért rendesen vérzett, meg is ijedtem nem e lesz később ebből baja. Azt mondták pihen egy kicsit és minden olyan lesz, mint régen. A térdemre hajtottam a fejem, ahogyan gondolkodtam. Mi lesz ezek után?

-Jól vagy? - paskolta meg a hátam Jimin finoman. 

-Ezt nekem kéne kérdeznem. - fordultam felé. - Annyira sajnálom, hogy belekeveredtetek. Úgy érzem minden az én hibám. Remélem nem bántott...

-Én sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. Ha bármit csinált volna veled... - nézett rám füstölgő fejjel, mire csak felnevettem. 

Az elkövetkezendő pár óra csendben telt. Jimin és Jiyeon lepihentek, én pedig a kanapén ülve vártam, hogy Eunmi és az anyukája a szobámban ülve megbeszéljék, amit meg kellett. Éveken át tartó titkolózásnak lett vége ezen a napon s Eunmi megtudta a szörnyű valóságot arról, hogy amíg az apja távol volt, nem dolgozott, hanem orvosok kezelték. Hogy azért költöztek fel Szöulba, mert az anyukája így érezte biztonságosnak és mert megismert valakit, akivel majd találkoznunk kell, ha végre túl vagyunk a történteken. Elvileg ezeket nem kellett volna hallanom, de kicsit hangosabban tárgyaltak mint kellett volna, akaratlanul is hallottam. Mosolyogva néztem a csukott ajtót, mikor valami olyat hallottam, ami megdobogtatta a szívem. 

-Ide szeretnék költözni. Hozzá - szólalt meg Eunmi, s bár az anyukája nem válaszolt azonnal, sejtettem, hogy nem lesz sok ellenevetése a dolog ellen. 

-Látom, hogy boldog vagy vele. Ha neked így jó, ha ő is szeretné, legyen. 

Türelmetlenül vártam arra, hogy kinyíljon az ajtó, kezdtem kicsit unni már az egyedüllétet, de biztos sokáig voltak még bent, mert legközelebb mikor magamhoz tértem, valakinek a simogatását éreztem a fejemen. Álmosan pillantottam fel a kanapéról, ahogyan pedig megláttam, hogy Eunmi ül mellettem és ép kezével a hajamba túr elmosolyodtam. 

-Mennyit aludtam? 

-Három órát. - mosolygott. - Anyu már egy ideje elment, de nem akartalak zavarni. Nehéz napunk volt. 

-Szóval - ültem fel egy széles vigyorral a fejemen. - Ideköltözni hozzám, mi? - húztam közelebb magamhoz. Kinyújtottam a lábaim, ő pedig a combomra ereszkedett, velem szemben, ujjait pedig a nyakam köré kulcsolta. 

-Megkérdezném, hogy zavarna e, de tudom a választ. - vont vállat és hozzám hajolva megcsókolt. - Végre eleget tudok tenni a kérésednek. Járunk, veled lakok és még randira is elvihetsz. - nevetett mintha szívességet tenne ezzel. 

-Hű, micsoda választék. -simítottam végig az arcán, annyira boldog voltam abban a pillanatban, mint még soha, pedig megéltem már vele pár szép pillanatot. Csak néztem a szemeibe, ahogyan ő is nézett rám és láttam bennük, amit én magam is éreztem. Szerelem, boldogság, vágy...

-Kapaszkodj. - mosolyogtam rá, mire szorosabban fonódott hozzám, én pedig leszenvedtem magam a kanapéról és felállva vele az ölemben, elindultam a szobám fele.