Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

43.

-Hazudtok - ráztam meg a fejem, de azért közelebb húztam magamhoz a lányt, aki sápadtan, remegve állt mellettem. - Ha megszökött volna, arról tudnánk! Leadta volna a TV vagy az újság, vagy legalább minket felhívtak volna, de ezek közül egyik sem történt meg. Betegek vagytok, ez egyáltalán nem vicces. - morogtam összeszorított fogakkal. 

-Semmi okom nektek hazudni.

-Megverni se volt okod, mégis megtetted - csattantam fel indulatosan, s bár Eunmi keze körém fonódott, nem nagyon sikerült megnyugtatnia vele. Dühös voltam és csalódott, amiért naiv módon elhittem, hogy lecsukják és majd élünk ketten a szivárvány alatt, miután minden gondunk elszállt. Túl gyorsan történtek az események, túl hamar lett vége ennek az egésznek, túl szép és jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Én mégis elhittem, és most itt állok tanácstalanul, tehetetlenül. Ott vagyunk ismét, ahonnan elindultunk, nem tudjuk hol van, esetleg kivel, mi lesz a következő kérdése és mit fog csinálni. 

-Jó, én szóltam, a te hülyeséged, ha utána bajotok lesz - vont vállat az idősebb, majd lökött egyet a másikon és elindult. - De egyet még mondok. Én a helyetekben nem becsülném alá. Tudok még valamit, ami ijesztőbb, mint az, hogy az utcán kóborol. 

-És megosztod velünk, ha már annyira nagylelkű voltál eddig is? - mosolyodtam el gúnyosan, de azért belül szabályosan remegtem. 

-Ha érdekel. - vont vállat és bizalmasan közelebb lépett hozzám. - Óvatosan. Mindig nézz hátra, mindig zárd az ajtókat, mindig legyél társaságban. Mert az a férfi agyilag zakkant. 

-Mire célzol? 

-Pszichopata. 

-Ez hülyeség - szólalt meg mellőlem Eunmi, mire mindannyian ránéztünk. - Nem gondolod, hogy tudnék arról, ha a saját apám az lenne? 

-Szerinted miért volt távol tőled olyan sokat? - vonta fel a szemét, s míg nekem lassan kezdett összeállni a kép, addig a mellettem álló lány látszólag nagyon nem tudta hova tenni a dolgokat.

-Mert dolgozott - vont vállat, a srác pedig felnevetett. 

-Így nem lep meg, hogy nem tudsz semmit. 

-És te honnan tudnál ilyeneket? - kérdeztem gyanakodva. 

-Láttam a papírjait. Nagyon okos a fickó, óvatosan vele. - bólintott egy aprót, majd kikerülve minket, elmentek valamerre. 

-Hé! - szóltam utána, mire megtorpant és a válla fölött visszanézett. - Köszönöm. 

-Nem tesz semmit - legyintett és Eunmira nézett. - Ha az én barátnőm lenne, én sem haboznék, hogy megvédjem. 

-Találjam meg a segged lábbal? - mordultam fel, ők pedig nevetve inkább továbbálltak. Egy sóhaj szakadt ki belőlem, ahogyan próbáltam agyalni, hogyan tovább. Biztosan nem maradhatunk egyedül, hiszen az veszélyes, de nem akartam másokat belerángatni ebbe az egészbe. 

-Most mi lesz? - pillantott fel rám Eunmi könnyes szemekkel. - Tae, nagyon félek. Ha igaz amit mondtak, kegyetlenebb lesz, mint a múltkor, hiszen börtönbe került miattunk. Láttam mire képes....

-Először is. - fordítottam magam fele, aztán lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Bár még mindig remegett, mintha enyhült volna és belemosolygott a csókba. - Ezúttal nem egyedül fogjuk csinálni, ki fogok találni egy megoldást. Másodszor, te semmilyen formában ne félj. - néztem a szemébe. - Nem fogom hagyni, hogy akárcsak egy ujjal is hozzád érjen. A közeledbe sem fog menni, ha rajtam múlik. 

-Nem akarom, hogy ezt csináld. - rázta meg a fejét. - Még mindig nem gyógyultál meg, komolyan azt hiszed, hogy hülye vagyok és nem látom mit művelsz? Nem állsz készen még egy találkára vele. 

-Ha még két bordatörés az ára annak, hogy neked még egy hajad szála se görbüljön, akkor bevállalom. - mosolyogtam rá, és komolyan gondoltam. Még a halált is választanám helyette, csak neki jó legyen. 

-Ezzel nem nyugtatsz meg. - pillantott rám szemrehányóan és megragadta a kezem. - Kérlek, menjünk most haza - fordult körbe és közelebb húzódott hozzám. Bár nappal volt, az utcák tömve voltak, sehol semmilyen gyanús nem mutatkozott mégis bennem élt amit a srác mondott. Hogy forduljak meg, vigyázzak, csukjak mindent. Biztos, hogy vadászik ránk, nekünk pedig komolyan tennünk kell valamit az ügy érdekében. Habár lassan, de azért nem húzva az időt lépkedtünk haza, miközben én azon gondolkodtam, mit is kellene tennem. Hiszen nem akartam ismét kárt okozni bárkinek a saját hülyeségemmel, viszont nem is akartam mindenkire ráhozni a frászt azzal, amit hallottam. Jimin mindenképp tudni fog róla, Jiyeon már kérdéses. Eunmi anyukáját sem akartam ezzel stresszelni, elég, hogy a lánya retteg mellettem. 

Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, ahogyan megálltam az ajtó előtt és belecsúsztattam a kulcsot a zárba. Semmit nem észleltem ahogyan hazajöttünk, s ez így volt rendjén. Egy pillanatra eszembe jutott, hátha csak szórakoztak velünk, s bár viccnek nem volt jó, mégis jobb lenne, mintha igaz lenne. Beengedtem magam előtt a lányt, aztán bezártam az ajtót magunk mögött. Majd Jimin csenget, most inkább nem kockáztatom, hogy csak úgy nyitva hagyom. 

-Megjöttünk! - kiáltottam el magam és Eunmi mögött bementem, mikor hirtelen megtorpantam. Ahogy beértem, egyből megláttam a kanapén ülő párt, de nem filmeztek, nem éppen kamatyoltak hanem komolyan ültek egymás mellett, Jiyeon szinte Jimin ölében és nagyon rémülten nézett ránk. Ösztönösen magam mögé húztam Eunmit, mikor meghallottam egy hangot. 

-Lám, a gerlepár, már azt hittem sosem értek haza. - lépett ki egy fazon a fürdőszobából. Eunmi apja. Ahogyan pedig néztem, láttam hogy nézett rám. Tudtam, éreztem, hogy legfőképpen engem akart s azt is, hogy aznap meghalok.