Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

5.

Több nap is eltelt azóta, hogy azután a kegyetlen bűncselekmény után megmentettem a lányt, s mégis, minden éjszakám álmatlanul telt. Egyébként is nehezen alszom el, mert a hangok, a gondolatok soha nem nyugodnak. Hallom a szegény családok késői gondolatait, fohászait egy jobb élet reményében. Hallom a későn tanuló diákokat, az utcán sétálókat s bár segíteni akarok mindenkinek, úgysem lehet. 

-Végeztem veled! - hallottam a szomszédból egy lány hangját. Tudtam, hogy ki az, hiszen az a lány majdnem minden hónapban végez valakivel, olyan gyorsan járnak nála a pasik egymás után, mintha csak hivatásos lenne. - Vidd innen a szemetedet is! Nesze, itt a sok cuccod!

Egy hatalmasat sóhajtva hunytam le a szemeimet. Amikor nem a hangokat hallom, akkor a kimondott szavak nem hagynak nyugodtan pihenni, s ezt utálom a legjobban. A veszekedés előbb vagy utóbb de abba fog maradni, ismét csend telepszik majd a környékre, s aki esetleg felriadt rá, az majd ismét visszaalszik. Viszont a gondolatok nem pihentek. Valakinek mindig volt valami problémája, ami zavarta őt s ezzel együtt engem is. 

Az alattam lakó horrort nézett, s míg ő azoktól a nem létező kísértetektől nem tudott aludni, amiket beképzelt magának, addig én az ő rémült belső félelmeitől nem tudtam. Görcsösen kapaszkodtam a képzeletbeli bárányokba, hátha sikerül elvinniük az álom világába, de nem sikerült. 

"Ki kell mennem. De annyira jó meleg a takaró...ha elalszom, utána úgysem fogom érezni...de annyira kell...jó, gyorsan elvégzem és alszom." 

"A második világháború...a...azért robbant ki, mert....mert...azért robbant ki....a francba, el kell olvasnom megint." 

"Olyan kövér vagyok....holnaptól nem vacsorázom...hat után már nem fogok enni. Igen, nem fogok enni." 

"Ott kéne hagynom ezt a munkát, ha így folytatom, bele fogok roskadni..." 

A fejemre húztam a párnámat, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ledobtam magamról a takarómat s felkapcsoltam a kis asztalomon lévő lámpát. A kis fiókomból kivettem a naplómat, s megfogva egy tollat írni kezdtem. 

"Soha nem lesz teljes mértékben boldogság a Földön. Ahol éppen öröm van, később szomorúság lesz, s ez fordítva is igaz. Nagyon jó lenne, ha mindig csak mosoly és őszinte, pozitív érzelmek áradnának az emberekből, akikkel szemben találkozok az utcán. Boldog lennék, ha ezek a mosolygós emberek elkeseredett gondolatai nem üldöznének minden áldott nap. Ha nem hallanám azt, amit senki más nem hall. Boldog lennék, ha azon a napon nem estem volna le arról a szirtről." 

Miután kiírtam magamból aznapi bölcsességeimet, egy fokkal nyugodtabban feküdtem végig az ágyamon. S habár még hallottam ezt azt, sikerült őket teljesen kizárni az elmémből, s mire észbe kaptam volna, addigra mély álom telepedett rám, elszakítva a környezetemből. 

-Te szemét disznó! Nem hallok rólad egész este és neked van pofád ilyen késő reggel hazajönni ilyen részegen? Bűzlesz az alkoholtól és még rúzs foltok is vannak a gallérodon! Te szutyok! 

"Már megint üt azzal a retkes papuccsal. El kéne válni." 

Megdörzsöltem a szemeimet és egy ásítás kíséretében kimásztam az ágyból. Felkaptam magamra az egyenruhámat, ettem gyorsan egy kis reggelit, a hajamat gyorsan ujjaimmal valahogy helyre állítottam s már ki is léptem a forgalmas utcára, útnak indulva az iskola fele. Fejhallgatómat feltéve próbáltam zenét hallgatni, hogy addig is kiszűrjem a kelletlen hangokat és zajokat, mikor pedig megláttam mellettem elhaladni a buszomat, sietve futásnak eredtem, mert ha azt lekésem, akkor buktam a napot. 

Lihegve intettem a sofőrnek köszönetképpen, hogy megvárt, s indultam volna leghátra, a szokásos helyemre, ha nem veszek észre egy ismerős arcot kifelé bámulni az ablakon. Megtorpantam, nem tudtam vajon oda merjek e menni hozzá. Hiszen bár én tőlem nem lenne oka félni, valahogy mégsem tudtam, férfiként mint szólna, ha leülnék mellé. Végül úgy döntöttem, ha meg sem próbálom, akkor sosem tudom, mi fog kisülni belőle így óvatosan levetettem magam mellé, miközben kitartóan bámultam. Felém kapta a fejét és automatikusan arrébb húzódott, de mikor meglátta, ki is az, aki megzavarta, lehunyta szemeit.

-Szia. - köszöntem halkan és a nyakamra toltam a fejest. 

-Szia. - köszönt vissza s kényelmesen visszahelyezkedett eredeti pozíciójába. 

-Nem baj, ha ide ülök? 

-Nem - rázta meg a fejét. - Jobb, mintha egy idegen lenne. 

-Jobb - értettem vele egyet s megköszörültem a torkomat.  - Hogy vagy? Minden rendben veled..tudod... - hajoltam közelebb hozzá. - Azóta, hogy...

-Igen - bólintott. - Jól vagyok. Mondhatni. Nincs más lehetőségem, mint tovább lépni s élni az életem. 

-Elmondtad valakinek? 

-Nem - rázta meg a fejét. - Még nem állok rá készen. Még én magam sem fogadtam el, s akkor lehet más sem fogja. És megmondom őszintén, rettenetesen félek. 

-Mitől? - pislogtam értetlenül. 

-Hogy eredménye lesz - rándult össze mellettem. - Meg lettem rontva, mindenféle védelem nélkül. Ha ebből bármi is lesz...nem tudnám elviselni, s a szüleim se. Éppen ezért próbálok megnyugodni, tisztán gondolkodni, s elfelejteni az egészet. Már nincs sok időm hátra, de próbálkozok. Kérlek, ne hozd most szóba - pillantott ki az ablakon, én pedig bólintottam magamnak. Igaza van, tapintatlan vagyok. 

"Atyaég, de helyes" - ült le mellém egy másik lány s bár nem fordultam felé, éreztem, hogy engem néz. Magamba mosolyogtam egyet, hát igen, nem most hallom ezt először. 

-Mit keresel itt? - fordult hirtelen felém Eunmi. 

-Iskolába megyek - válaszoltam. - Jobban szeretek busszal járni. Reggel nincs kedvem a kocsisokhoz. 

-Jogos - bólintott. - Hova jársz? 

-Az államiba. - vontam vállat. - Csak ide vettek fel, mert egy lusta dög vagyok. Te merre? 

-Ugyanoda - hajtotta le a fejét. - Ez lesz az első napom. 

-De már egy jó ideje elkezdődött az iskola. - vontam fel a szemöldököm. - Akkor...

-Most iratkoztam át - vágta rá azonnal. - Hosszú történet, talán egyszer elmondom. 

-Oké - bólintottam, főleg inkább magamnak, belül pedig örömtáncot jártam, hiszen ha egy suliba fogunk járni, akkor gyakran fogom látni, ami pedig ennél is jobb, hogy hallani fogom a gondolatait és megismerem őt anélkül, hogy rájönne. Olyan titokzatosnak tűnik, itt a nagy alkalmam.