Amit senki más nem hall(V) ~ Befejezett

34.

*Eunmi*

-Engedje el a lányt! - hallottam a hátam mögül valakinek a hangját. Fogalmam sem volt, hogy ki az, mit keres itt vagy mit csinál, de a szavaiból ítélve az én oldalamon állt. Felpillantva három rendőrt pillantottam meg fegyverrel a kezükben, mindet apámra fogva. Ujjai lassan és óvatosan eresztették el a hajam, én pedig egy mély levegőt véve szenteltem minden figyelmem az eszméletlen fiúnak, nem féltem már vele foglalkozni. 

-Eunmi! - hallottam a nevem, majd hátranézve megláttam Jimint és Jiyeont amint felénk sietnek. Lefelé görbülő szájjal vártam, hogy odaérjenek, miközben Tae arcát simogattam. Rettegtem, hogy mi lesz vele, hogy talán egyedül maradok. Még elbúcsúzni sem tudtam rendesen, olyan kegyetlen voltam vele mikor utoljára beszéltünk. 

-Jól vagy? - ült le mellém Jiyeon, kicsit elhúzva a földön fekvő fiútól, közel magához. Finoman átölelt és hagyta, hogy felé fordulva a vállán sírjam ki magam. 

-Nem - zokogtam és visszanéztem a fiúra. - Nem tudom mi történt vele, nincs magánál.

-Biztos, nincs semmi baja. Taehyung erős fiú, tudja, hogy nem csak maga miatt kell élnie már. - mosolygott, bár a szemében könnyeket láttam csillogni. Jimin sietve próbálta felmérni a helyzetet, de mivel nem volt szakértő, nem tudta mit kellene tennie. 

-Engedj minket ide - jelent meg egy másik férfi és finoman arrébb tolta Jimin lényét. Ajkamba harapva figyeltem az arcát, a mindig kacérkodó, mosolygós fiút még nem láttam ennyire félni. Tekintetét le nem vette a barátjáról, akit a két mentős valamennyire ellátott, majd egy maszkot az arcára téve, hordágyra fektették és kivitték a házból. Körbepillantva apám nem volt már semerre, néhány férfi ellenőrizte a ház minden szegletét és egy ismeretlen leguggolt elém. Meghőkölve húzódtam hátra, de mosolygós arca kedvesen nézett rám, kezét pedig felém nyújtotta. 

-Lábra tudsz állni? Hallottam, hogy megsérültél - magyarázta, én pedig megértettem, hogy kicsoda, így hagytam, hogy felhúzzon a földről. Lassan mozogtam, a férfi pedig a derekamra szorított, ahogyan segített kibicegni a házból. Mindenem fájt, majd megőrültem, de nem akartam cipeltetni magam. A ház előtt két mentőautó volt, s az egyik pont akkor kanyarodott el szirénázva, mikor én kitettem a lábam. Jiyeon állt a másik mellett, a körmét rágva, de mikor észrevett, sietve a másik oldalamra jött és segített a mentősnek betenni engem az autóba. Amint végigfeküdtem a benne lévő ágyon, úgy éreztem mentem meghalok, eddig fel sem tűnt mennyire fáj mindenem. 

-Hogy sérültél meg? - kérdezte a mentős, aki velem foglalkozott. 

-Leestem a lépcsőn. - válaszoltam csukott szemekkel. 

-Leestél, vagy lelöktek? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Ezek szerint nem kell már hazudnom semmiről senkinek, úgyis előrébb járnak a dolgok terén, mint én. 

-Lelöktek - sóhajtottam és alkarommal eltakartam a szemeim. A férfi mintha vette volna a lapot és nem szólt hozzám többet, helyette éreztem valami éleset a bőrömbe fúródni. Megrezzenve pillantottam a férfira, aki kihúzta a karomból a tűt és egy apró kis sebtapasszal leragasztotta. 

-Fájdalomcsillapító - magyarázta, majd arrébb húzódott, hogy Jiyeon közelebb ülhessen hozzám. Kezem megfogta és simogatni kezdte a kézfejem, miközben csendben nézett rám. 

-Hogy érzed magad? - kérdezte halkan. 

-Szörnyen. Fájdalomcsillapító helyett adhatnának nekem ciánt. 

A mentős felnevetett és előrehajolva pillantott rám. 

-Ha nem haragszol meg, ebben most nem segítenék. - mosolygott megértően, majd folytatta a dolgát. 

-Ugye...ugye nem lesz baja? - pillantottam Jiyeonra, s szavak nélkül is tudta, kire gondolok. Csak bólintott egyet, miközben enyhén megszorította a kezemet. 

-Sok mindent kibírt már. - mesélte Jiyeon. - Régóta ismerem, erős fiú nagyon. Nagyon szeret élni, biztos lehetsz benne, nem fogja feladni. Tudom, hogy súlyosan sérült, de meg sem fog később látszódni rajta. Főleg, ha vele leszel. - nézett rám mindent tudóan. Bár bólintottam, szemeim egyre csak csukódtak lefele, s mikor már nem bírtam tovább, csak hagytam, hogy a sötétség magába szippantson. 

Nem tudtam, hol vagyok, de nem éreztem semmit. Legalábbis fizikálisan, belül marcangolt a bűntudat azért, amit a fiúval tettem. Hogy hagytam neki, hogy a szánalmas és bonyolult életembe belekeveredjen, hogy megszeressen, hogy utána összetörtem és még így is képes volt a segítségemre sietni és megmentett, bár ki tudja ő mennyire szenvedte meg az egész akcióját. Szerettem volna kinyitni a szemeim, de nem engedelmeskedtek nekem, mintha a testem üzent volna, hogy pihenjek egy kicsit. Bár nem is nagyon éreztem a testem, mintha csak úgy lebegtem volna valahol. Azt sem tudtam, álmodok e vagy ez a kegyetlen valóság. Lehet azért nem érzek semmit, mert annyira megsérültem? Lehet már meg is haltam? 

Ha meghaltam volna, akkor most nem kéne motyogást hallanom valahonnan, nem? Egy halott nem hall lószart sem. Vagyis ilyeneket olvastam könyvekben, ilyeneket láttam filmekben. Nem éltem még át soha, ezért nem voltam biztos abban, mi történik, de a hangok amik eddig csak morajnak hangzottak, kezdtek egyre tisztábbak lenni számomra, két ember valahol a közelben beszélgetett. Anya? 

-Köszönöm, kisfiam. - mondta valakinek. - Tudtam, hogy benned megbízhatok már az elején. 

-Örömmel tettem. - beszélt valaki, hangja rettenetesen halk és erőtlen volt, de körülöttem minden más csendben volt, éppen ezért tudtam megérteni, miről is van szó. - Szeretem a lányát. Mindenkinél és mindennél jobban, ha nem tudtam volna megmenteni, már én sem lennék itt. 

Könnyeim folyni kezdtek, ahogyan lassan felfogtam és megértettem, hogy kik beszélnek és miről is van szó. Kicsit csípte a szemem és fel akartam emelni a kezem, hogy letöröljem, de nem tudtam megmozdulni. Bepánikoltam, meg akartam kérdezni, mi a szar történik, de nem volt valami együttműködő a testem és az elmém. 

-Szerintem magánál van. - szólalt meg a lány. Mi van velem, miért nem tudom tisztán kivenni, melyik hang kihez tartozik, hol vagyok és mit keresek itt? 

-Eunmi! - ért hozzám valaki, azt sikerült megéreznem. Éljen, ennyivel is előrébb vagyok. Tudtam, hogy anya az, nincs olyan helyzet, ahol ne ismerném meg az érintését magamon, ha megölelt még a szívdobogást is megismertem, mintha ismét a hasában lettem volna. - Eunmi hallasz? 

Igen, de annyira nyomi vagyok, még a szemem sem tudom kinyitni, akkor a szám még annyira sem, hogy válaszoljak. 

-Ne erőltesd. - suttogta és végisimított a fejemen. - Jobban leszel majd. Itt fogok várni, míg fel nem ébredsz. A barátaid is várnak. És a fiúd is. 

Egy pillanatra elgondolkodtam nekem mióta van fiúm, de aztán melegség töltötte el a mellkasom, hiszen Taehyung az egyetlen jelölt, aki erre a pozícióra alkalmas. Ha pedig itt van...

Akkor él.