Bring it back... || Shawn Mendes fanfiction

18.

Öt nap telt el Shawn nélkül, ami azt jelenti hogy még két örökkévalóságnak tűnő nap és újra élőben láthatom. Baromira hiányzik. Igaz, minden este felhív és van, hogy órákig beszélünk, de így teljesen más. Kamerán keresztül nem csillog olyan gyönyörűen a szeme, a hangja sem ugyan olyan nyugtató mint amikor átölel és a fülembe suttog. A kis heg az arcán, csak minimálisan látszik, pedig ez teszi igazán aranyossá az arcát. Nem érzem az illatát, a teste melegét és nem ízlelhetem ajkainak édes ízét. Borzalmas. Annyi az egész szerencsém, hogy nem vagyok egyedül, ugyanis anyáék hétfőn hazaértek és legalább kicsit lefoglal a család.
-Lisa!-futott mellém kishúgom és a kezemet megfogva aranyosan nézett rám.-Csinálnál nekem kakót?-kérdezte, én pedig elmosolyodtam és megsimogattam az arcát.
-Persze!-mondtam, mire egy öleléssel megköszönte és elfutott. Felpattantam a kanapéról és a konyhába sétálva elővettem a szekrényből a kakaót. Egy rózsaszín bögrébe öntöttem a tejet és a mikróba tettem, majd mikor elég meleg lett egy kiskanállal beleraktam a kakaóport és minimálisan kevés cukrot.
-Itt van a kakaó Emily!-kiabáltam fel az emeletre és nem sokkal később már a Tv előtt ülve itta a meleg folyadékot. Sóhajtva sétáltam fel a szobámba és az ágyamra dölve kezdtem el bámulni a plafont.
-Ahjj Istenem Shawn, annyira hiányzol!-nyögtem egy hatalmasat az oldalamra fordulva és utat engedtem egy kósza kis könnycseppnek.
-Kicsim, bejöhetek?-hallottam meg anya lágy hangját az ajtón kívül.
-Persze gyere csak!-mondtam és felülve az ágyon letöröltem a könnyeim. Leült mellém és kedvesen végigsimított a kezemen, majd megfogta azt.
-Te sírtál, igaz?
-Igen, de már semmi bajom!-szipogtam egyet és rámosolyogtam.
-Rendben. Azért jöttem, hogy szóljak hogy csinosan öltözz mert vendégek jönnek vacsorára.-mondta mire kérdőn néztem rá.-Csak az egyik munkatársam és a családja.-legyintett és felállva mellőlem kilépett az ajtón.

•••

A tükör előtt ácsorogva igazgattam frissen mosott hajamat és egy utolsó pillantást vetettem a ruhámra. Egy hátul mélyen kivágott, fekete, egyberészes szoknyát viseltem, egy szintén fekete magassarkú cipővel. Ritkán hordok magassarkút, de anya mindenképpen ragaszkodott ahoz hogy teljesen kiöltözzek. Fejcsóválva próbáltam pár lépést tenni a kényelmetlen cipőbe és kishíján majdnem kitörtem a bokámat.
-Aú te jó ég. Azt hiszem ez nem nekem való...-suttoggtam magamnak és miután kicsit megszoktam, nagynehezen lesétáltam a lépcsőn.
Beléptem a konyhába, anya pedig büszkén mért végig.
-Gyönyörű vagy!-könnyesedett be a szeme és szorosan megölelt.
-Öhm köszönöm, bár nem igazán értem minek kellett ennyire kiöltözni...-néztem rá bizonytalanul.
-Majd meglátod!-kacsintott és folytatta a tálalást. A vállamat megvonva segítettem neki, majd miután végeztünk a konyhapultak dőlve bámultam a kilenc üres helyet. Úgy látom eléggé sokan leszünk.
-Sziaa!-urott elém a bátyám, mire ijedten kaptam rá a tekintetem.-Na megijedtél?-kérdezte nevetve és engedett magának egy pohár vizet.
Szemforgatva néztem ahogy lerakja a poharat és amilyen gyorsan bejött olyan gyorsan megy ki a konyhából. Anyu eközben a sminkjét igazgatta, majd a csengőt meghallva egy pillanatra rámnézett és az ajtó felé indult. Feszengve vártam a vendégeket és kiváncsi voltam, vajon kik lehetnek ők hogy ennyire csinosnak kellett lennem, bár nem igazán lenne meglepő ha esetleg Torontó leggazdagabb embere sétálna be az ajtón. Egy dúsgazdag ember helyett egy kedvesen mosolygó nő lépett be a házba. Lefagyva bámultam az ajtó irányába és könnyes szemekkel néztem ahogy az utolsó ember is beér. Göndör fürtjei össze-vissza álltak, arcán hatalmas mosoly virított és egy rózsát tartott a kezében.
-Shawn!-kiáltottam fel, mire felém kapta a fejét, én pedig rohanni kezdtem felé. A kezét kitárva várt engem, majd mikor odaértem szorosan tartott.
Fekete ingjébe kapaszkodva sírtam a vállán és egyre hihetetlenebbnek tűnt az egész. Eltolt magától, majd a rózsát átadva lökdösni kezdett és a nevemet mondogatta. Nem értettem mi történt, egészen addig amíg szembe nem találtam magam az ablakon beszűrődő nap fényével. Zakatoló szívvel ültem fel az ágyon és a kezemet a tenyerembe temetve sírni kezdtem.
-Nem hiszem el, hogy csak álom volt.-suttogtam, a hiány pedig teljesen felemésztett belülről.

__________________

2018.11.04.
❤️